A tánc

A messzi múlt ködében, zajos táncterem homályos zugában forogtunk, simultunk,

a zene ütemére hajlongtunk megbabonázva. Egy éjszakát áttáncoltunk, ez volt az első és az utolsó táncunk, mi még nem tudtuk
Ám éreztük a különlegességét, hogy a perc, az éjszaka már örökre befészkeli magát, kitörölhetetlenül lelkünk rejtett naplójába, hogy majdan fellapozza azt egy kép, egy halk zene, egy táncoló jelenet, hogy lásd az emlékeid táncát a messzi múlton át.

Volt idő, mikor úgy éreztem kihuny a fény, és megdermedek a hiányodtól, ám a gyorsan szaladó idő, finom fátylaival takargatta el az egyre messzebb szálló sajgó emlékeink. Ráncos kezem már hiába kap utánuk, mind széthullnak az idő porában.

Éjszakai gondolat...

Mindenki saját történettel születik, amit meg kell járnia, és az álmait meg kell valósítania. Ezért van a lét. Aki menekül ettől, attól elvétetik a lehetőség. Aki küzd ezért, az mindent megtalál."
Török - Zselenszky Tamás

Komoly beszlgetés

- Miért nem tudsz futni? - kérdezi a hároméves pótunokám

- Öreg vagyok - felelem.

- Miért vagy öreg?

- Mert eljárt felettem az idő.

- Miért jár az idő?

- Nem jár, halad, mint a napocska. -

- A napocska az idő?

- Hát? - A fenébe! Most mit mondjak!

- Nem a napocska az idő, ő csak halad az égen és csak halad és az idő is vele megy.

A gyerek nem érti, nem érdekli tovább, kérdést vált.

- Hova megy a napocska?

- Nyugatra nyugodni.

- Hol a nyugat?

- Ott a nagy ház mögött, ott lepihen és nem világít, este lesz. Mi is pihenünk a sötétben, alszunk.

Látod, hogy arra megy, oda nagy házba, ahol a denevérek alszanak.

- Hogy bújik be az ablakon?

- Nem fér be, csak mögé bújik és lefekszik aludni.

- Holnap elmegyünk megnézni a nagy házat? Be is megyünk?

- Ha az ajtó nyitva lesz, be.

- Ott megvárjuk a napocskát?

- Nem várhatjuk, mert, ha lefekszik sötét lesz, és mi nem találunk haza, és egyébként is jön az anyu és hazavisz.

- Az apu elvisz, ő nem fél a sötétben.

- Apukák nem félnek, ők erősek és bátrak, és futni is tudnak.

- Te miért nem tudsz futni?

- Mert öreg vagyok.

- Miért vagy öreg?

- Mert eljárt felettem az idő.

- Meg a napocska is?

- Az is kisfiam, holnap megnézzük a denevéres öreg házat. Jó lesz?

Másnap valóban elmentünk a tó túlsó felén álló régi, többségében elhagyatott, betört ablakaival ijesztő, koszos rózsaszín falú, régi, vagy száz éves gyár utolsó épületéhez. Még az olasz hadifoglyok építették a második világháború alatt. Vele egy időben felhúztak egy kis kápolnát is a gyárak közé, az megszépítve szolgálja még a hívőket. Vénséges gyárépület zordul tekintett a környezetére, mintha haragudna, hogy itt hagyták, kirabolva, lepusztulva. Az épületegyüttes elején ócska kerítés húzódott. Egy hatalmas tárt kapun keresztül bementünk. A kapuszárny alatt fekvő, ócska, szakadozó matrac megakadályozta, hogy a szél ide-oda csapkodja. Szemétkupacok hevertek szanaszét, már majdnem odaértünk a hatalmas sokemeletes épülethez, amelyen számtalan hatalmas ablak sötétlett, de egyben sem volt már üveg. Rossz érzés kerített a hatalmába, már bántam az utat. A gyerek egész úton azt mondogatta, ugye bemegyünk és megnézzük a denevéreket. Persze, mondtam be hát, de magamban arra gondoltam, remélem zárva lesz az ajtó, mert én még nem voltam soha erre. Kicsit félelmetesnek tűnt a környék, folyton járt a szemem jobbra, balra, mintha attól félnék, hogy valami félelmetes dolog történik velünk. Már a kapun se szívesen mentem be. Átgázoltunk egy süppedős soha le nem vágott füves területen és egy kerítés magasodott előttünk, rajta egy tábla : Kutyákkal őrzött terület! Soha jobbkor nem jöhetett volna ez a kerítés a táblával.
Magamban ujjongva, boldogan magyaráztam, hogy itt nem lehet bemenni, mert ronda nagy farkaskutyák jöhetnek, és szétmarcangolnak bennünket, ha bemegyünk, egyébként is öreg vagyok, és nem tudok én már kerítést mászni.
A gyerek belenyugodott a magyarázatba, és elégedetten mentünk visszafelé. Az örömét még az is tetézte, hogy pont végignézhettük a tóparton egy nagy ponty kifogását.
Igaz nem láttunk egy denevért sem, de akár láthattunk is volna, arról meg nem tehetünk, hogy nem láttuk a napocska ágyát, igaz, ha nincs ott a kerítés még azt is megnézhettük volna.

Mai tűnődésem

Az olyan emberek, akik neheztelnek a világra, mindig nagyon veszélyesek. Úgy gondolják, hogy az élet adósuk maradt valamivel.

Agatha Christie

A titok

Élet és halál, az örök titok, nem tudunk semmi bizonyosat, csak találgatunk. Az embert örök időktől foglalkoztatja e rejtély. A teóriák sokasága született.

Nem sokat tudunk az élet és halál misztériumáról, szinte semmit, elméleteket kreálunk a születés előtti létről, a halál utáni létezésről, reinkarnációról, mennyről és pokolról. Csak egyet nem akarunk hinni, hogy életünk egy és megismételhetetlen, és e szerint kellene élnünk is. Elgondolkodtató, hogy a fejlődő gyermek számára a tökéletes világ az anyaméh, amely ellátja élelemmel, oxigénnel és minden kényelemmel. A gyermek mit sem tud anyjáról, aki őt hordozza, míg készen nem áll egy új életre, amelyben szintén el vagyunk látva mindazzal, ami a létünkhöz szükséges. Élünk ezen a földön, tudjuk hol, de hogy miért, és honnan jött ez a világ, ugyanúgy fogalmunk sincs, mint a magzatvízben ringó gyermeknek anyja létezéséről. Körülöttünk lévő univerzumot, úgy ahogy felderítettük, de ezt is úgy képzelem el, mint egy gömböt, amelyen belül van a mi univerzumunk, és mi itt élünk, és kívüle van egy másik élet, egy másik univerzum, amelyet mi még nem ismerhetünk, de lehet, hogy a halál után kijutunk egy másik létezésbe. Lehet, hogy a halálunk egyben születés is, de egy új dimenzióban. Ez persze megint csak a halált követő lét utáni vágy képzelgése. A hinduizmusban addig születünk újra és újra amíg elérjük a legfelsőbb úr vágyai szerint való élet tökéletes szintjét, és függetlenek leszünk, örök szabadok ,az anyagi léttől. Ez számomra egész szimpatikus hit, no nem véletlen, mert reményt ad az áhított új életre.

Az iszlám hit szerint, nincs újraszületés, de a lélek eljuthat a paradicsomba, vagy rossz esetben, a pokolba, hasonlóan a keresztény vallás hitéhez. Tanításuk szerint a Próféta mondta: "Úgy tartózkodj ebben a világban, mintha idegen vagy utazó volnál!". Ehhez még hozzátette egy kortársa, Ibn Omar: "Ha rád esteledik, ne várd a reggelt, s ha reggelre ébredsz, ne várd az estét! Amikor egészséges vagy, készülj betegségre, és amíg életben vagy, készülj a halálodra!". Ha Istennek tetsző életet élsz a paradicsom lesz a lelked jutalma. Ez a jutalom arra sarkallja híveit, hogy betartsák az iszlám előírásait, mert a feltámadáskor Isten Dzsehenna kínjait osztja büntetésül a bűnösökre. Hasonlóan, mint a keresztény vallásban. Ez már nem annyira tetszik, itt érzek egy kis "zsarolást", persze mindez csak a békés egymás mellett élés érdekében alakult így ki, hogy a sokasodó emberiség szeretetben éljen, és megosztozzon az egyre fogyó javakon. Igaz még olyan hit nem született, ami ezt maradéktalanul megoldotta volna. Gondolom én a hitetlenkedő. Bár valamikor én is hívő voltam, de megrendült a hitem, amikor végiggondoltam a teremtést a keresztény vallás szerint, és rájöttem, hogy Isten kihagyta a dinoszauruszokat, mi mégis megtaláltuk a csontjaikat.

Valószínű, hogy nincs is semmi a halál után, elégetnek, vagy elporladunk mindegy, nem mi születünk újjá, helyettünk születnek, és addig létezünk csak a halálunk után, míg valaki emlékezik ránk.

Ami egyszer megszületik, az el is pusztul, ez a világ rendje. Az emberiség sorsa is ez és az életé is. Túlszaporodunk, jól lelakjuk, kiraboljuk, elszennyezzük ezt a gyönyörű Földet és a majdani utódaink elsatnyulva, megnyomorodva, kínok közt elpusztulnak, persze addigra már nem lesz sem növény sem állat. A Föld sok- sok millió évig regenerálódik majd, míg újra alkalmassá válik az új élet ringatására. Gondolom a Föld az univerzumunk sorsa sem lesz más, majdan egyszer, az évmilliók távolában, a pusztulás.

Kerekes történet

Csodálatos nap volt számomra az a nap, amikor egy tavaszi reggel kinyitották az üzletet, az eladó kirántott a sorból, és eladtak. Az új gazdám, mert akkor még, én balga, azt hittem, hogy őt fogom szolgálni, sokat vesződött velem, majdnem kitörte az első kerekeimet, mire betuszkolt egy autóba. Boldogan robogtam az új életem felé, mert nekem, bár elég régen megszülettem, csak most kezdődött el a küldetésem. Bármennyire szerettem volna, nem láttam semmit a világból, mert a gazdám teljesen lefektetett az ülésen. Néha, ha nagyot zöttyentünk, kikukucskáltam, de a gyorsan elsuhanó tájból semmit sem érzékeltem.

Az út, ily gyorsan suhanva, mindössze húsz percig tartott. Nagy nehezen kicibáltak, és a gyors igazítás után, már fent is voltam egy kis teraszon, ami későbbi életem állandó színtere lett. A nagydarab ember betolt a szobába, és ekkor láttam meg az igazi gazdám, egy öreg félig béna asszonyt. Szorosan az ágyhoz toltak, és a Mamát a nagydarab egyetlen ügyes mozdulattal rám penderítette az ágyról. Meglepődtünk mind a ketten, a Mama is, és én is. Nagyot nyekkentem örömömben, hogy vége a várakozásnak, azt csinálhatom, amire teremtettek. Mama könnyes szemmel simogatott, mert felszabadítottam a szobafogságból. Ettől a naptól összetartoztunk. Közös reggeli a konyhában, majd irány a fürdőszoba. Délelőtt a kis teraszon napoztunk, a Mama olvasott, néha nyögdécselt, vagy elaludt. Délután pedig itt hűsöltünk ismét. Néztük az utcán játszó gyerekeket, a jövő menő embereket. Jól megvoltunk, én lettem a lába. Néha ugyan szidott, és a fenébe kívánt, de tudtam, hogy csak az elkeseredés beszél belőle. Nem gondolja komolyan a sértéseket.

Nagyon elkeseredtem, ha elvitték a kórházba, mert akkor belöktek egy sötét sarokba és csak a dédunoka citált ki onnan, rám ugrálva, lelökve a lépcsőn. Ez nagyon fájt, és aggódtam is. Féltem, hogy eltörik valamim, és akkor, nem tudom szolgálni a Mamát. Szerencsésen megúsztam a vad játékokat.

Egy délután nagyon megijedtem, mert a Mama, azt találta ki, hogy feláll, és elindul, belém kapaszkodva. Reménykedett, hogy sikerül neki, de csak egy nagy esés lett belőle. Tehetetlenül néztem, ahogy fekszik előttem jajgatva. Nagy sokára jött a lánya, de csak segítséggel tudta visszatenni rám. Összeszoktunk, néha nagy sétákat tettünk a temetőben, és egy alkalommal a templomba is elmentünk, a Mama lánya tolt bennünket. Meg-meg álltunk beszélgetni az ismerősökkel. Ilyenkor a Mama egészen kivirult, és még dúdolgatott is. Már mindent tudtam a Mamáról, mert, ha senki nem volt a közelünkbe, csak nekem beszélt. Elmondta az élete történetét. Az ura haláláról beszélt, és a saját nyomorúságáról siránkozott.

Egy reggel emberek jöttek és elvitték a Mamát. Soha többet nem láttam. Engem bedobtak egy sötét sarokba, és azóta is várom, hogy újra én legyek egy ember lába, hogy boldogan simogasson, mert felszabadítottam az ágy rabságából. Talán egyszer újra kitolnak a fénybe.