KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. május 19., szombat

Komoly beszlgetés



- Miért nem tudsz futni? - kérdezi a hároméves pótunokám

- Öreg vagyok - felelem.

- Miért vagy öreg?

- Mert eljárt felettem az idő.

- Miért jár az idő?

- Nem jár, halad, mint a napocska. -

- A napocska az idő?

- Hát? - A fenébe! Most mit mondjak!

- Nem a napocska az idő, ő csak halad az égen és csak halad és az idő is vele megy.

A gyerek nem érti, nem érdekli tovább, kérdést vált.

- Hova megy a napocska?

- Nyugatra nyugodni.

- Hol a nyugat?

- Ott a nagy ház mögött, ott lepihen és nem világít, este lesz. Mi is pihenünk a sötétben, alszunk.

Látod, hogy arra megy, oda nagy házba, ahol a denevérek alszanak.

- Hogy bújik be az ablakon?

- Nem fér be, csak mögé bújik és lefekszik aludni.

- Holnap elmegyünk megnézni a nagy házat? Be is megyünk?

- Ha az ajtó nyitva lesz, be.

- Ott megvárjuk a napocskát?

- Nem várhatjuk, mert, ha lefekszik sötét lesz, és mi nem találunk haza, és egyébként is jön az anyu és hazavisz.

- Az apu elvisz, ő nem fél a sötétben.

- Apukák nem félnek, ők erősek és bátrak, és futni is tudnak.

- Te miért nem tudsz futni?

- Mert öreg vagyok.

- Miért vagy öreg?

- Mert eljárt felettem az idő.

- Meg a napocska is?

- Az is kisfiam, holnap megnézzük a denevéres öreg házat. Jó lesz?



Másnap valóban elmentünk a tó túlsó felén álló régi, többségében elhagyatott, betört ablakaival ijesztő, koszos rózsaszín falú, régi, vagy száz éves gyár utolsó épületéhez. Még az olasz hadifoglyok építették a második világháború alatt. Vele egy időben felhúztak egy kis kápolnát is a gyárak közé, az megszépítve szolgálja még a hívőket. Vénséges gyárépület zordul tekintett a környezetére, mintha haragudna, hogy itt hagyták, kirabolva, lepusztulva. Az épületegyüttes elején ócska kerítés húzódott. Egy hatalmas tárt kapun keresztül bementünk. A kapuszárny alatt fekvő, ócska, szakadozó matrac megakadályozta, hogy a szél ide-oda csapkodja. Szemétkupacok hevertek szanaszét, már majdnem odaértünk a hatalmas sokemeletes épülethez, amelyen számtalan hatalmas ablak sötétlett, de egyben sem volt már üveg. Rossz érzés kerített a hatalmába, már bántam az utat. A gyerek egész úton azt mondogatta, ugye bemegyünk és megnézzük a denevéreket. Persze, mondtam be hát, de magamban arra gondoltam, remélem zárva lesz az ajtó, mert én még nem voltam soha erre. Kicsit félelmetesnek tűnt a környék, folyton járt a szemem jobbra, balra, mintha attól félnék, hogy valami félelmetes dolog történik velünk. Már a kapun se szívesen mentem be. Átgázoltunk egy süppedős soha le nem vágott füves területen és egy kerítés magasodott előttünk, rajta egy tábla : Kutyákkal őrzött terület! Soha jobbkor nem jöhetett volna ez a kerítés a táblával.
Magamban ujjongva, boldogan magyaráztam, hogy itt nem lehet bemenni, mert ronda nagy farkaskutyák jöhetnek, és szétmarcangolnak bennünket, ha bemegyünk, egyébként is öreg vagyok, és nem tudok én már kerítést mászni.
A gyerek belenyugodott a magyarázatba, és elégedetten mentünk visszafelé. Az örömét még az is tetézte, hogy pont végignézhettük a tóparton egy nagy ponty kifogását.
Igaz nem láttunk egy denevért sem, de akár láthattunk is volna, arról meg nem tehetünk, hogy nem láttuk a napocska ágyát, igaz, ha nincs ott a kerítés még azt is megnézhettük volna.

1 megjegyzés:

  1. Kár, hogy nekem ne jutott ilyen nagymama. Hogy örültem volna neki. :)

    VálaszTörlés

Kedvenceim