Dara csendesen sírdogálva várta őket a tűz mellett,
gyerekei mélyen aludtak.
Így van ez, ha az ember fiatal, nincs az
a gond, ami ébren tartaná, ha fáradt. Az én gondom olyan nehézsúllyal nyomja a
vállam, hogy képtelen vagyok kialudni magam. Érzem, a halál itt ólálkodik
mögöttem, vinne már, de nem készültem még fel az utolsó útra. Még lenne
tennivalóm itt a földön. Itt ez csöppnyi, nevelésre váró lányka, még nem
kaphatta meg az útravalóját, amivel talán, valahogy képes lesz leélni ezt a
nehéz életet. A fiúk is közel vannak még a szoknyámhoz, a hiányom letaglózná
őket is még. Keyvannak, az én drága társamnak, eddig is nagy teher nyomta a vállát,
nélkülem összeroppanna alatta. Add Istenem, hogy haza jöjjenek, mert ha ők is
elvesznek velem együtt, mi lesz ezekkel a szegény anyátlan apátlan árvákkal
ezen a pusztuló világon? Add uram, hogy hazatérjenek! Ne büntesd még jobban
ezeket a jámbor lelkeket, hisz az itt élők, már évszázadok óta vezekelnek, az
életünk nem ér többet a kivert kutya életénél.
Dara, a föléje hajló kislány, ébresztgetésére nyitotta
ki a szemét. Képtelen volt lábra állni, szédült, fájt a feje, és hányinger is
gyötörte. Igyekezett palástolni a rosszullétét a lányka előtt, de nagyon
nehezére esett. Esőcsepp egyedül ment el tojást gyűjteni, Dara nem örült neki,
féltette, hiszen csak nyolc éves, kicsi még, de a lányka nem hallgatott rá,
elszaladt a kosarával, és csilingelő hangon kiáltott vissza: „Egy óra és itt
vagyok!”
Nem elég a bajom, most még miatta is
aggódhatok. Istenem miért büntetsz ennyire! Mit vétettem!
Dara lecsukta a szemét, a fény is bántotta, a feje
egyre erősebben fájt. Az ágy szélére hajolva hányt, de nem étel jött belőle,
csak nyák és epeváladék. Szomjas lett, a gyengeség az ágyhoz ragasztotta,
többször próbálkozott, de mindannyiszor visszazuhant. Minden összezavarodott
körülötte, úgy tűnt, azt érezte, hogy könnyedén lebeg a barlang szájánál, a
világ elváltozott, könnyű szél viszi valahová, nagyon messze, nem tehet ellene
semmit, már a barlang nagy fekete száját sem látja. Nem látott mást csak vakító
fényességet, kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, érezte,
lezuhan valahova, alatta irdatlan mélység, kapaszkodott, de hiába, csak zuhant
és zuhant a mélybe.
Az ágy előtt térdelve találta a hazatérő Esőcsepp,
letette a tojásokat és újra ébresztgetni kezdte az anyját, de hiába. Dara
élettelenül feküdt, nem lélegzett.
Keyvan és Gáspar a fiuk előtt ért haza, Esőcsepp nagy
örömmel rohant feléjük, de a szeme könnyes volt.
- Mi történt kislányom! Anyád?
- Alszik, nem tudom felébreszteni.
Keyvan minden eldobva rohant be a barlangba. Lerogyott
Dara mellé és megfogta annak hideg kezét. Döbbenten nézte az arcát, sárga volt
a bőre, ijedt szeme tágra nyitva, a szeme fehérje elsárgult. Az epéje ölhette meg, ezért hányt annyit.
Csak ült, fogta a hideg kezet, képtelen volt felfogni, hogy nincs többé. Ő volt
a társa, a barátja, akire mindig számíthatott, a szerelme, aki miatt nem ment
el szerencsét próbálni, akivel úgy érezte, hogy van még értelme az életnek, aki
megszülte a gyermekeiket. Dara is egyedül maradt, szülei, leány testvérei mind
meghaltak a járványban, bátyai elmentek Európába, lehet, hogy már nem is élnek.
Nem akart még meghalni, hiszen Esőcsepp csak nyolc éves. A fiúkat sem szívesen
engedte volna el, mert azzal tisztában volt, hogy soha nem jönnek vissza.
Gaspar Esőcsepp kezét fogva ment Keyvan után, már
messziről látta, hogy nagy a baj. A kislány kitépte a kezét a kezéből, és
zokogva ráborult az anyjára. Hagyták, sírja ki magát. Este, mikor a fiúk
hazatértek, Esőcsepp rekedt sírásából tudták, hogy szeretett anyjuk nincs többé
ezen a keserves világon.
A temetés után döbbenten hallgattak, Gaspar
vigasztalta a folyton sírva fakadó kislányt, úgy érezte, hogy neki kell
pótolnia az anyját. Keyvan csak ült, és bámult maga elé. A fiuk is itthon
maradtak néhány napig, képtelenek voltak legeltetni.
Gaspar, a temetést követő harmadik nap délutánján oda
ment az öccséhez, és így szólt - tudom, hogy mély a gyászod, de itt vannak a
gyerekeid, meg kell beszélnünk, miként lesz ezután. Az állatokat ki kell vinni,
ételt kell tennünk az asztalra. Nagy űrt hagyott maga után Dara, de nekünk
pótolni kell őt, maga is ezt szeretné látni. Keyvan csak nézett rá, majd némán
bólintott.
Minden megváltozott Dara halálával, önállóságra
kényszerültek a gyerekek, még a nyolcéves Esőcsepp is. Ő sütötte a
lepénykenyereket, segített apjának a sajtkészítésben. Gaspar intézte a
takarítást, a mosást, és ő tanította a fiatalságot. Minden hétvégéjüket a
tanulás töltötte ki, felkészültek a nagy utazásra, még Esőcsepp is. Minden
esemény nélkül, egyhangúan telt az életük. A napok úgy hullottak egymásra, mint
a megunt könyv lapjai. Így ment ez éveken át. Apjuk és Gaspar titkon örültek,
mert a gyerekek még velük vannak, rettegték az elválást. Úgy érezték, ha a fiúk
elmennek, akkor már nem is lesz értelme az életüknek, a sok munkának.
Mindketten tudták, hogy aminek meg kell történnie, az meg is fog történni.
Gaspar minden tudását, tapasztalatát szerette volna átadni nekik, lelkiismereti
kérdést csinált ebből, minduntalan vizsgáztatta őket, folyton új problémával
hozakodott elő, amit feltétlenül meg kell oldaniuk. Kevesellte a
nyelvtudásukat, főként a fiúkét. A fiatalok azonban a változásra vártak,
gyűlölték ezt a reménytelen életet.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése