KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2017. november 12., vasárnap

A tea



Az öreg Yuan fáradtan ült a roskatag kis háza ajtajában, és elgondolkodva bámulta az alatta elterülő völgyet. Milyen régen jártam odalent – gondolta. Amióta a fiai itt hagyták, csendesen nyugszanak az örök béke kertjében, nem járt le. Már a nehezére is esett, főként a meredek sziklás visszaút. Mögötte, védőn ott tornyosultak irdatlan magasságukkal a hósapkás hegyek, megszokta látványukat, de soha nem szerette meg őket. Néha kegyetlen vihart küldtek le, az itt élők nyakába özönvizet, dermesztő hideget. A ház körül, amerre csak lehetett, vénséges vén teacserjék zöldelltek, öregek voltak, mint a gazdájuk, a legtöbb bokor fele már elszáradt. Még Yuan nagyapja ültette őket fiatal korában. Most neki jutott az a nehéz kötelesség, hogy lassan, minden bokortól búcsút véve, véget vessen földi létüknek. Vajon képes leszek még rá? – tette fel a kérdést önmagának. Elszomorodott a gondolatra. Fiatalon nem hitte, hogy a vénség mennyi képességet elrabol az embertől, de legfőképpen az erejét vette el. Nem igazán bízott abban, hogy képes lesz újra telepíteni a teacserjéket a háza körül. Végül is minek tenné, hozzá már nem jönnek fel a kereskedők, ilyen kis mennyiség nem csábítja ide fel őket, de lehet, hogy már senki nem tud róla, azt hiszik meghalt. Bámult le a völgybe, nézte a távoli teacserjék végtelen sorait, majd a háza körül a vénséges, felkopaszodott, girbe - görbe ágú bokrait. Ezernyi emlék telepedett mellé, estig sem szabadulok tőlük –gondolta. legelsőnek a boldog ifjúság tolakodott előre, erre szeretett legjobban emlékezni. Abban az időben sok teacserje volt az övék, a sorok leértek a völgyig. Apró gyors lábú, gyors kezű feleségét nem tudta megelőzni a teaszüreten soha. A fiai ki sem látszottak a bokrok soraiból. Boldog idők voltak azok. Mind elmentek, az ópium elvitte őket, lelkeik itt bolyonganak anyjukkal együtt a teacserjék között. A rend szerint, lehet, hogy új testben élik életüket valahol. Lassan felállt, bebújt a házba, kis csuporba fekete teafüvet csippentett, a gázégőt meggyújtva várta, hogy a víz suhogni kezdjen, miután ráöntötte a levelekre, a csuprot kezébe fogva ismét visszaült az emlékei közé. Annyi minden hiányzik már, romlott a látásom, a szaglásom sem a régi, az izmaim satnyultak, és folyton elalszom.  Nagyot kortyolt a kihűlő teából. Ha a feleségem még élne, az jó lenne – gondolta - többre mennénk ketten. Még teázni is jobb volt kettesben, beszélgettünk, most magamban társalgok a gondolataimmal, és néha a madarakkal.
Kis vászontáska lógott a nyakában, szeretettel simogatta a benne lapuló kis gömbölyű barna magokat, az új fiatal kis cserjékre gondolt. Bement a házba, kihozott egy díszes porcelánedényt, az egyik kezével homokot, a másikkal a barna magokat szórta bele. Bevitte a félhomályos helyiségbe és letette az asztala közepére. Itt őrizlek benneteket tavaszig, s ha az erőm engedi, elültetem mindegyikteket friss finom földbe, és naponta öntözve várom, hogy szárba szökjetek, hogy az után mi lesz, azt nem tudom, lehet, hogy az öreg cserjék addig élnek itt a házkörül, amíg teremtő engedi nekik – monda halkan és visszaült a boldog emlékei mellé. Nagyot kortyolt a maradék teából, és szomorúan bámult le a völgybe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim

Blogarchívum