Az öreg Yuan
fáradtan ült a roskatag kis háza ajtajában, és elgondolkodva bámulta az alatta
elterülő völgyet. Milyen régen jártam odalent – gondolta. Amióta a fiai itt
hagyták, csendesen nyugszanak az örök béke kertjében, nem járt le. Már a
nehezére is esett, főként a meredek sziklás visszaút. Mögötte, védőn ott
tornyosultak irdatlan magasságukkal a hósapkás hegyek, megszokta látványukat,
de soha nem szerette meg őket. Néha kegyetlen vihart küldtek le, az itt élők
nyakába özönvizet, dermesztő hideget. A ház körül, amerre csak lehetett,
vénséges vén teacserjék zöldelltek, öregek voltak, mint a gazdájuk, a legtöbb bokor
fele már elszáradt. Még Yuan nagyapja ültette őket fiatal korában. Most neki
jutott az a nehéz kötelesség, hogy lassan, minden bokortól búcsút véve, véget
vessen földi létüknek. Vajon képes leszek még rá? – tette fel a kérdést
önmagának. Elszomorodott a gondolatra. Fiatalon nem hitte, hogy a vénség mennyi
képességet elrabol az embertől, de legfőképpen az erejét vette el. Nem igazán bízott
abban, hogy képes lesz újra telepíteni a teacserjéket a háza körül. Végül is
minek tenné, hozzá már nem jönnek fel a kereskedők, ilyen kis mennyiség nem
csábítja ide fel őket, de lehet, hogy már senki nem tud róla, azt hiszik
meghalt. Bámult le a völgybe, nézte a távoli teacserjék végtelen sorait, majd a
háza körül a vénséges, felkopaszodott, girbe - görbe ágú bokrait. Ezernyi emlék
telepedett mellé, estig sem szabadulok tőlük –gondolta. legelsőnek a boldog
ifjúság tolakodott előre, erre szeretett legjobban emlékezni. Abban az időben
sok teacserje volt az övék, a sorok leértek a völgyig. Apró gyors lábú, gyors
kezű feleségét nem tudta megelőzni a teaszüreten soha. A fiai ki sem látszottak
a bokrok soraiból. Boldog idők voltak azok. Mind elmentek, az ópium elvitte
őket, lelkeik itt bolyonganak anyjukkal együtt a teacserjék között. A rend
szerint, lehet, hogy új testben élik életüket valahol. Lassan felállt, bebújt a
házba, kis csuporba fekete teafüvet csippentett, a gázégőt meggyújtva várta,
hogy a víz suhogni kezdjen, miután ráöntötte a levelekre, a csuprot kezébe
fogva ismét visszaült az emlékei közé. Annyi minden hiányzik már, romlott a
látásom, a szaglásom sem a régi, az izmaim satnyultak, és folyton elalszom. Nagyot kortyolt a kihűlő teából. Ha a feleségem
még élne, az jó lenne – gondolta - többre mennénk ketten. Még teázni is jobb
volt kettesben, beszélgettünk, most magamban társalgok a gondolataimmal, és
néha a madarakkal.
Kis
vászontáska lógott a nyakában, szeretettel simogatta a benne lapuló kis
gömbölyű barna magokat, az új fiatal kis cserjékre gondolt. Bement a házba,
kihozott egy díszes porcelánedényt, az egyik kezével homokot, a másikkal a barna
magokat szórta bele. Bevitte a félhomályos helyiségbe és letette az asztala
közepére. Itt őrizlek benneteket tavaszig, s ha az erőm engedi, elültetem mindegyikteket
friss finom földbe, és naponta öntözve várom, hogy szárba szökjetek, hogy az
után mi lesz, azt nem tudom, lehet, hogy az öreg cserjék addig élnek itt a
házkörül, amíg teremtő engedi nekik – monda halkan és visszaült a boldog
emlékei mellé. Nagyot kortyolt a maradék teából, és szomorúan bámult le a
völgybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése