KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2017. január 11., szerda

Álmok regénye (tizenharmadik rész)



Negyedik álom

A nevem Amara, de itt az ültetvényen, mindenki Marának hív. Rabszolgának hoztak ide a nagy vízen át, hatalmas hajóval, még gyereklányka voltam. Éppen a felnőtté avatásom előtt rontottak rá a falunkra az idegen harcosok. A fiatalokat fogdosták össze, és nyakunkra hurkolt vastag kötelekkel összekötve bennünket, sok–sok napon át űztek a nagy víz partjára. Fahad bátyámat egy másik kötélen hajtották. Némán intett a szemével, hogy megszökünk, de a köteleket nem vették le rólunk.
A Nigertől nem messze, egy magaslaton álltak a mi kis házaink az őserdőben. Pálmaerdők és mahagóni ligetek fogták körül a falunkat. Oyo törzsbe tartoztunk, joruba nyelvet beszéltünk. Minden nap a falunkkal álmodok, pedig hétszer körbehajtottak a felejtés fája körül, hogy örökre felejtsem el anyámat, a falumat, a testvéreimet, a boldog kis életemet. Hiába tették, az álmaimban visszajönnek, és akkor újra boldog vagyok, a nappalaim úgyis keserűek. Látom a sárból tapasztott kunyhóinkat, melyeket körbe építettek az őseink, így védve a vadaktól azt a hatalmas színt, mely középen állt, ott végeztük a munkáinkat, ott főztünk, oda hordtuk minden nap a vizet a nagy tóból, mi gyerekek, a fejünkön egyensúlyozva a korsókat. Ott táncoltunk, ott játszottunk. Néha a bátyáinkkal legeltettük a kecskéket, vagy anyánkkal, nővéreinkkel a kölest és a babot takarítottuk be. A férfiak halásztak, és vadászni jártak el. Majd a gyapotföldeken gyűjtöttünk, nagy gyékényből font tartókba raktuk a gyapotot, amit a férfiak elvittek a messzi városba, és elcserélték vászonra.
A száraz évszak csillagfényes éjszakáján törtek rá a falunkra. Kirángattak mindenkit a kunyhókból, erős férfiakat, fiatal fiúkat és lányokat kötöttek össze, majd kihajtottak bennünket a faluból. Az égő fáklyákat visszadobták a házakra, a száraz zsupptetők rögtön fellángoltak.  A kunyhók lobogó fénye és anyáink sikoltozása kísérte utunkat. A támadástól és a rettegéstől megnémultam, nem sírtam és nem beszéltem hosszú ideig.  Bátyám bátorítóan tekintett rám, nyugtatott, hogy ha lehetőségünk adódik, megszökünk. Többnyire csak éjszaka gyalogoltunk, fogalmunk sem volt arról, hogy merre tartunk. Nappal üldögéltünk az erdőszélen. Éheztünk és szomjaztunk, csak néha kaptunk vizet és egy darabka lepényt. Mindent megettünk, amit a kényszerpihenő alatt találtunk, bogarat, termeszhangyát, pondrót, gyökereket. Talán tízszer is eljött az éjszaka, mire egy erődhöz értünk. Suttogták, hogy ez a hírhedt De Souza erőd, innen nincs menekvés. Mégis boldog lettem, amikor megszabadultunk a kötelektől. Sétáltattak bennünket körbe-körbe a hatalmas udvaron, furcsa ruhás, fehér bőrű emberek mustrálgattak. Akire rámutatott valamelyik, azt kirántották a sorból. Rám is sor került, elszakadtam a testvéremtől, soha többet nem láttam viszont. Felforrósított vassal jelet égettek a vállamba, borzalmasan fájt, sikoltás és ordítás töltötte be az egész udvart. Inni és enni adtak, majd újra láncra főztek, sok idegen szerencsétlennel együtt, akadtak közöttük gyerekek is, mint én, sok nő, de legtöbben a férfiak voltak.
Fehér ember vezetésével a néger hajcsárok kihajtottak bennünket újra az útra, és néhány órás gyaloglás után, a tűző napon, megérkeztünk egy hatalmas fához, ahol bennünket, lányokat, hétszer kergettek körbe. Azt suttogták, hogy ez a felejtés fája, így majd elfelejtjük a szülőhazánkat, mert mi már rabszolgák vagyunk. Szakadt rólunk az izzadság, nagyon szomjaztunk. Láncokat levették, majd betereltek bennünket egy hatalmas kunyhóba, behoztak agy hordó vizet, és nagy tálakban valami ragacsos kását. Egymást lökdösve hajoltunk a hordó fölé vizet inni, és két marokkal, faltuk a kását. Még ma sem tudom mennyi ideig zártak be minket ebbe a sötét kunyhóba. Dolgunkat egy hordóba végeztük, nem mosakodhattunk, a földön aludtunk, ami tele volt ürülékkel, bogarakkal. Reggelente, amikor az ételt hozták, mindig ugyanazt, kivitték közülünk a halottakat, mi élők őket irigyeltük.
Egy reggel kitárták a sötét kunyhó ajtaját, minden kibotorkáltunk, semmit nem láttam a fényben, csak mentem a többiek után. Egy hatalmas kapuhoz értünk, ez hívták a visszanemtérés kapujának. Átmentem alatta, és tudtam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni a szülőföldemet, anyámat, apámat és a testvéreimet. A nagy víz partján álltunk, sírva néztem vissza az én szeretett forró otthonomra. Csónakokkal vittek arra a hatalmas hajóra, ahol elképzelhetetlen nyomorúságban tengődtünk hetekig. Amíg vártunk a csónakokra megmártózunk a sós vízben, engedték, de aki úszni próbált kirángatták a partra. Egy férfit nem értek el, lehet, hogy megmenekült, de azt mondják, hogy biztosan felfalták a cápák. Soha nem éreztem ilyen áldásnak a vizet, pedig nagyon sós volt, és csípte a szemem, a bőröm, de tisztának éreztem magamat, akkor még nem tudtam, hogy milyen sok hét telik majd el, mire ismét megtisztulhatok. Két csónak tele zsúfolva jött ment, mikor a hajóra értem, ismét összeláncoltak, de most már a nőket és a gyerekeket külön. Mindenkit ütöttek, mindenért, ha nem lépett gyorsan, ha megszólalt, vagy netán ellenszegült valami miatt. Lehajtottak bennünket a hatalmas hajó sötét gyomrába. Ömlött rólunk az izzadtság a forróság és a levegőtlenség miatt. A láncon elém egy nagyon szép magas lányt, Bainát, mögém egy velem egykorú sírós kislányt, Delút bilincselték. Amikor a raktér zsúfolásig megtelt, a hatalmas hajó elindult.
A félelemtől megnémulva, csendesen izzadtunk a fullasztó hőségben. Néha valaki felzokogott, vagy felsikoltott, ha a patkány átszaladt rajta. Szomjaztunk végig a hajóúton, a vizes hordókat lakattal lezárták. Csak este kaptunk enni és inni. Mindennap reggelente felvitték a halottakat, és a tengerbe dobták. Egyre több helyünk lett, a puskás emberek mind több tetemet dobattak a vízbe. A hajót cápák raja követhette.
Egy nap mindenkit felparancsoltak a fedélzetre, szorosan egymás mellé kellett ülnünk, Bainát, a szép fekete lányt elvitték mellőlem a puskás emberek, nem láttam többet. Delút mellettem szipogott, nem győztem simogatni. Nem állhattunk fel, mert rögtön csattant a hátunkon a korbács. Nem messze tőlünk láttam egy fiút, aki szál egyenesen ült, a messzi távolba révedt, a lelke már nem volt ott a hajón, láttam a szemén, ült és visszatartotta a lélegzetét, egyszer csak eldőlt, tudtam, hogy kimúlt.
Újra a hajó gyomrában ültünk, tágas helyünk lett, megfogyatkoztunk, a fedélzetre már csak a megérkezéskor mehettünk fel. Delút folyton mormogott, talán könyörgött az isteneihez, szeretett volna halott lenni. Én is nagyon vágytam a halálra, de nekünk nem sikerült úgy meghalni, mindig vettünk újra levegőt. Azt hittem, hogy a hajóútnak soha nem lesz vége, mikor a fentről hangoskodás hallatszott le, gondoltam megérkeztünk, majd néhány óra múlva felparancsoltak mindenkit a fedélzetre. Suttogták a többiek, hogy kikötünk, ez Valongó a rabszolgahajók kikötője. Majd egy széles fahídon áthajtották az életben maradtakat a főtérre, ahol rengeteg ember várta már a rabszolga árverést.
Folytatás köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim