Negyedik álom
A nevem
Amara, de itt az ültetvényen, mindenki Marának hív. Rabszolgának hoztak ide a
nagy vízen át, hatalmas hajóval, még gyereklányka voltam. Éppen a felnőtté
avatásom előtt rontottak rá a falunkra az idegen harcosok. A fiatalokat
fogdosták össze, és nyakunkra hurkolt vastag kötelekkel összekötve bennünket,
sok–sok napon át űztek a nagy víz partjára. Fahad bátyámat egy másik kötélen
hajtották. Némán intett a szemével, hogy megszökünk, de a köteleket nem vették
le rólunk.
A Nigertől
nem messze, egy magaslaton álltak a mi kis házaink az őserdőben. Pálmaerdők és
mahagóni ligetek fogták körül a falunkat. Oyo törzsbe tartoztunk, joruba
nyelvet beszéltünk. Minden nap a falunkkal álmodok, pedig hétszer
körbehajtottak a felejtés fája körül, hogy örökre felejtsem el anyámat, a
falumat, a testvéreimet, a boldog kis életemet. Hiába tették, az álmaimban
visszajönnek, és akkor újra boldog vagyok, a nappalaim úgyis keserűek. Látom a
sárból tapasztott kunyhóinkat, melyeket körbe építettek az őseink, így védve a
vadaktól azt a hatalmas színt, mely középen állt, ott végeztük a munkáinkat,
ott főztünk, oda hordtuk minden nap a vizet a nagy tóból, mi gyerekek, a
fejünkön egyensúlyozva a korsókat. Ott táncoltunk, ott játszottunk. Néha a
bátyáinkkal legeltettük a kecskéket, vagy anyánkkal, nővéreinkkel a kölest és a
babot takarítottuk be. A férfiak halásztak, és vadászni jártak el. Majd a
gyapotföldeken gyűjtöttünk, nagy gyékényből font tartókba raktuk a gyapotot,
amit a férfiak elvittek a messzi városba, és elcserélték vászonra.
A száraz
évszak csillagfényes éjszakáján törtek rá a falunkra. Kirángattak mindenkit a
kunyhókból, erős férfiakat, fiatal fiúkat és lányokat kötöttek össze, majd
kihajtottak bennünket a faluból. Az égő fáklyákat visszadobták a házakra, a
száraz zsupptetők rögtön fellángoltak.
A kunyhók lobogó fénye és anyáink sikoltozása kísérte utunkat. A
támadástól és a rettegéstől megnémultam, nem sírtam és nem beszéltem hosszú
ideig. Bátyám bátorítóan tekintett rám,
nyugtatott, hogy ha lehetőségünk adódik, megszökünk. Többnyire csak éjszaka
gyalogoltunk, fogalmunk sem volt arról, hogy merre tartunk. Nappal üldögéltünk
az erdőszélen. Éheztünk és szomjaztunk, csak néha kaptunk vizet és egy darabka
lepényt. Mindent megettünk, amit a kényszerpihenő alatt találtunk, bogarat, termeszhangyát,
pondrót, gyökereket. Talán tízszer is eljött az éjszaka, mire egy erődhöz
értünk. Suttogták, hogy ez a hírhedt De Souza erőd, innen nincs menekvés. Mégis
boldog lettem, amikor megszabadultunk a kötelektől. Sétáltattak bennünket
körbe-körbe a hatalmas udvaron, furcsa ruhás, fehér bőrű emberek mustrálgattak. Akire
rámutatott valamelyik, azt kirántották a sorból. Rám is sor került, elszakadtam
a testvéremtől, soha többet nem láttam viszont. Felforrósított vassal jelet
égettek a vállamba, borzalmasan fájt, sikoltás és ordítás töltötte be az egész
udvart. Inni és enni adtak, majd újra láncra főztek, sok idegen szerencsétlennel
együtt, akadtak közöttük gyerekek is, mint én, sok nő, de legtöbben a férfiak
voltak.
Fehér ember
vezetésével a néger hajcsárok kihajtottak bennünket újra az útra, és néhány
órás gyaloglás után, a tűző napon, megérkeztünk egy hatalmas fához, ahol
bennünket, lányokat, hétszer kergettek körbe. Azt suttogták, hogy ez a felejtés
fája, így majd elfelejtjük a szülőhazánkat, mert mi már rabszolgák vagyunk.
Szakadt rólunk az izzadság, nagyon szomjaztunk. Láncokat levették, majd betereltek
bennünket egy hatalmas kunyhóba, behoztak agy hordó vizet, és nagy tálakban
valami ragacsos kását. Egymást lökdösve hajoltunk a hordó fölé vizet inni, és
két marokkal, faltuk a kását. Még ma sem tudom mennyi ideig zártak be minket
ebbe a sötét kunyhóba. Dolgunkat egy hordóba végeztük, nem mosakodhattunk, a
földön aludtunk, ami tele volt ürülékkel, bogarakkal. Reggelente, amikor az
ételt hozták, mindig ugyanazt, kivitték közülünk a halottakat, mi élők őket
irigyeltük.
Egy reggel
kitárták a sötét kunyhó ajtaját, minden kibotorkáltunk, semmit nem láttam a
fényben, csak mentem a többiek után. Egy hatalmas kapuhoz értünk, ez hívták a
visszanemtérés kapujának. Átmentem alatta, és tudtam, hogy soha többé nem fogom
viszontlátni a szülőföldemet, anyámat, apámat és a testvéreimet. A nagy víz
partján álltunk, sírva néztem vissza az én szeretett forró otthonomra. Csónakokkal
vittek arra a hatalmas hajóra, ahol elképzelhetetlen nyomorúságban tengődtünk
hetekig. Amíg vártunk a csónakokra megmártózunk a sós vízben, engedték, de aki
úszni próbált kirángatták a partra. Egy férfit nem értek el, lehet, hogy
megmenekült, de azt mondják, hogy biztosan felfalták a cápák. Soha nem éreztem
ilyen áldásnak a vizet, pedig nagyon sós volt, és csípte a szemem, a bőröm, de
tisztának éreztem magamat, akkor még nem tudtam, hogy milyen sok hét telik majd
el, mire ismét megtisztulhatok. Két csónak tele zsúfolva jött ment, mikor a
hajóra értem, ismét összeláncoltak, de most már a nőket és a gyerekeket külön.
Mindenkit ütöttek, mindenért, ha nem lépett gyorsan, ha megszólalt, vagy netán
ellenszegült valami miatt. Lehajtottak bennünket a hatalmas hajó sötét
gyomrába. Ömlött rólunk az izzadtság a forróság és a levegőtlenség miatt. A
láncon elém egy nagyon szép magas lányt, Bainát, mögém egy velem egykorú sírós
kislányt, Delút bilincselték. Amikor a raktér zsúfolásig megtelt, a hatalmas
hajó elindult.
A félelemtől
megnémulva, csendesen izzadtunk a fullasztó hőségben. Néha valaki felzokogott,
vagy felsikoltott, ha a patkány átszaladt rajta. Szomjaztunk végig a hajóúton,
a vizes hordókat lakattal lezárták. Csak este kaptunk enni és inni. Mindennap
reggelente felvitték a halottakat, és a tengerbe dobták. Egyre több helyünk
lett, a puskás emberek mind több tetemet dobattak a vízbe. A hajót cápák raja
követhette.
Egy nap
mindenkit felparancsoltak a fedélzetre, szorosan egymás mellé kellett ülnünk,
Bainát, a szép fekete lányt elvitték mellőlem a puskás emberek, nem láttam
többet. Delút mellettem szipogott, nem győztem simogatni. Nem állhattunk fel,
mert rögtön csattant a hátunkon a korbács. Nem messze tőlünk láttam egy fiút,
aki szál egyenesen ült, a messzi távolba révedt, a lelke már nem volt ott a
hajón, láttam a szemén, ült és visszatartotta a lélegzetét, egyszer csak
eldőlt, tudtam, hogy kimúlt.
Újra a hajó
gyomrában ültünk, tágas helyünk lett, megfogyatkoztunk, a fedélzetre már csak a
megérkezéskor mehettünk fel. Delút folyton mormogott, talán könyörgött az
isteneihez, szeretett volna halott lenni. Én is nagyon vágytam a halálra, de
nekünk nem sikerült úgy meghalni, mindig vettünk újra levegőt. Azt hittem, hogy
a hajóútnak soha nem lesz vége, mikor a fentről hangoskodás hallatszott le,
gondoltam megérkeztünk, majd néhány óra múlva felparancsoltak mindenkit a
fedélzetre. Suttogták a többiek, hogy kikötünk, ez Valongó a rabszolgahajók kikötője.
Majd egy széles fahídon áthajtották az életben maradtakat a főtérre, ahol
rengeteg ember várta már a rabszolga árverést.
Folytatás köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése