KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2016. december 28., szerda

Álmok regénye (tizenegyedik rész)



Ketten maradtunk a húgommal Hillaryvel, ültünk a házban, a hatalmas kandalló előtt, és sírtunk.  Egy hétig ki sem mozdultunk, csak az állatokat etettük meg. Lemostunk mindent, a betegágyat, melyben kihalt a családunk, kidobtuk. Rozmaring és boróka ágakkal füstöltünk a házban napokig. Rettegtünk a jövőtől, hogy valamelyikünk még a dögvész áldozata lesz, és a gyász keserítette minden percünket. A falunk elnéptelenedett, nagyot aratott a halál, a dögvész elvégezte munkáját, hát tovább állt, ment Anglia belsejébe pusztítani. Az őszi hidegben még ott állt a termés a földeken, nem maradt kéz, ami betakarította volna. Isten házában csend honolt, nem prédikált senki, csak a maradék falubeli könyörgött, mély gyászban, az égiekhez.

A falu módos polgárai lettünk, megörököltük a húgommal a családunk összes földjét, 16 hektárt, de mit értünk vele. Mi ketten képtelenek voltunk megművelni, a fekete halál elvitte a munkáskezeket. Talán, ha férjhez mehettünk volna, biztosan több reményt adott volna a jövőhöz, de ebben nem reménykedtünk. Annyian haltak meg, fiatal férfiak is, hogy esélyünk sem lett volna, öreggel meg nem sokat értünk. Hillary pedig jó tartású, szép, magas, lánnyá cseperedett, dús gesztenyeszínű haja a derekáig ért, fiatal volt, bár szomorú, és kissé együgyű, de gazdaggá tette a pestis, ahogy engem is. A földeket elborította az ugar, mi pedig éheztünk. A maradék teheneinket, és azt a pár birkát kihajtottuk a földekre legelni. Felváltva kaszáltunk a réteken. Gyűjtöttük nekik a téli eleséget. A kihalt portákról kihajtottuk az éhező, elhagyott barmokat. A faluban kevesen maradtunk életben, könnyen megosztozhattunk volna rajtuk, de beköltözött a keserűen szerzett vagyonnal együtt az irigység is közénk. Az állatok elosztásakor mindennapossá váltak közöttünk a perpatvarok.  Mindenki a másikét irigyelte, elszabadult a faluba a gyűlölködés ördöge.

Az uraság földjén nem dolgoztunk többé, őket is elvitte a járvány, a papunkkal együtt, pedig most lett volna a legnagyobb szükségünk rá, a szavára hallgattak volna az emberek, békét teremthetett volna közöttünk.  Egy évig magunkban imádkoztunk, én otthon, a többiek, összegyűlve a mi kis templomunkban. Nem keresztelt, nem esketett, nem temetett pap, nagyon vártuk az új atyát. Hillary rendszeresen eljárt az Isten házába, hívott engem is. Mondtam, majd ha az új papunk ideér, akkor elmegyek. Kérlelt, mert az emberek, azt mondják biztos megszállt a gonosz, azért nem jössz. Gyere el, mert még boszorkánynak hisznek. Mondtam nekik, hogy te otthon sokat imádkozol, te soha paktálsz le az ördöggel.

Ha rablók jelentek meg nálunk, együttes erővel kiűztük őket. A férfiak éjszakai őrséget tartottak fenn.  Egy alkalommal sokan jöttek, egyet sikerült elfogni, a többi elmenekült, de azt az egyet, másnap a falu közepén ácsolt bitófára felakasztottuk. A halálos ítéletet az egész falu egybehangzóan hozta meg. Híre ment a környéken, többé nem zaklatták a falunkat.

A sok munka csak rákényszerített bennünket az összefogásra, segítettük egymást, de nagyon vártuk, hogy a püspökség küldjön már egy jó papot a falu élére, mert vezető nélkül sok vita támadt a családok között. Az imádság ment pap nélkül is, de a bűneinkre feloldozást csak Isten szolgájától várhattunk. A járvány után megrendült a bizodalmunk az egyházban, de nem a Mindenhatóban. Nem mindenki hitt abban, hogy a bűneink miatt sújtott le ránk a pestis, de sokan hittek abban, hogy valaki megátkozta a falut. Vártunk egy jó papra, aki ebben a nehéz időkben útmutatást ad, és kéri a teremtőtől a megbocsátást. Hiszen egész életünket meghatározta a hit, jelen volt a bölcsőnktől a koporsónkig, de már senki nem lett olyan vakhitű, mint a dögvész pusztítása előtt, bár még mindannyian meggyőződéssel hittünk abban, hogy a földi élet az Istenhez vezető út egy rövid szakasza csupán.

Hillaryvel megtanultuk a birkanyírást, sok család fogott össze nyírás idején. Keményen dolgoztunk, és örömmel töltött el bennünket a gyarapodásunk, tizenhat tehén és százhúsz birkánk legelészett a földjeinken. Reménykedtünk, hogy férjet találunk, és gyermekeink lesznek, de erre továbbra sem lehetett semmi esélyünk.  Több férfit vitt el a járvány, mint nőt.

Ezerháromszázötvenkettő nyarán, június elején, egy gyönyörű nyári napon indultunk a húgommal és még két családdal Rickinghall városába, eladni a gyapjút. Még indulás előtt letérdeltünk a házi oltár elé, és imádkoztunk, hogy a Jóisten segítsen haza épségben mindenkit. Hillary rettegett a rablóktól, egész éjjel virrasztott, és az ágyunk mellett térdelve imádkozott. Többször megjártuk már ezt az utat, de nem szerettük, főleg hazafelé jövet remegtünk a félelemtől, a húgom végig sírdogált az úton.

A törvényen kívüliek, számkivetettek, mind a rengetegben éltek, ott nem érte utol a törvény keze őket. Voltak közöttük nők, és gyerekek is, némelyik már az erdőben született. Földkunyhókban, barlangokban tanyáztak. Élelemre, fegyverre, ruhára csak rablással tudták megszerezni a rávalót. Bennünket még nem, de akadt olyan család, akiket kiraboltak itt. Az út egy darabon, a sűrű erdőn visz át, alig vártuk, hogy kiérjünk belőle. Ezen a napon rossz előérzetem támadt, a hazaúton meg-megcsapkodtam az ökröket, nógattam őket, szerettem volna mielőbb hazaérni.

A gyapjúért kapott ezüstöt megfeleztük Hillaryvel, és az alsószoknyánk zsebébe tettük, szorosan egybekötve egy keszkenőbe. A kordén mindig tartottunk nagy husángokat, de még köveket is, ha netán valaki megtámadna minket, védekezhessünk. Szerencsétlenségünkre csak két férfi jött velünk, a másik két családból, az ő kocsijuk ment elöl. A félelemtől elnémultunk, izzadtunk, Hillary minden ízében remegett. Mindketten megragadtuk a dorongjainkat, és erősen figyeltük az erdőszéleket. A húgom hirtelen fölsikoltott.

Már majdnem kiértünk az erdőből, amikor egy tucat rabló ugrott az út közepére, engem egy nagy karóval fejbe dobtak, rögtön lezuhantam a bakról. A földön rám rontottak és letépték rólam a szoknyáimat. Még hallottam a húgom sikoltozását, a vállamba, és a hátamba kegyetlen fájdalom hasított, hiába nyitogattam a szemem, nem láttam semmit, csak homályt, majd éreztem, hogy felemelnek a földről, és befektetnek a kordéba. A kocsi rázkódva elindult, a húgom jajveszékelt. Azután csend lett, végtelenül nagy csend. 

folytatás következik

2 megjegyzés:

Kedvenceim