KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2015. július 27., hétfő

Menekülés a végtelenbe



„ Ha elképzeled, hogy ez az utolsó napod, azonnal rájössz, mi a fontos, és mi nem „ Liz Babbs


— Apa! Nagyon fáj a lábam, adj gyógyszert!

— Nem tudok kisfiam, már minden gyógyszer elfogyott.

— Ha az élelmünk is elfogy, éhen halunk?

— Igen kisfiam, de akkor egy szép álomba merülünk, és nem érzünk semmit. Ezt megígérem neked!

Bernard a Noé bárkája űrhajó utolsó gyermeke már nem tudott járni a csont és izomgyengeségtől, az idő nagy részében aludt, mint most is. Donald, az apja örült ennek, tehetetlenségében, a gyermeke kínjait látva folyton gyötrődött. Egy éve indultak el a pusztuló Földről feleségével, a kicsi Bernarddal, és sok más önkéntes társukkal erre az útra, abban a hitben, hogy fiúk számára lesz remény az életre. Mindannyian alkalmasnak bizonyultak egy emberi civilizációt mentő űrutazásra, mind lelkileg, mind testileg. Féléves űrutazás után landoltak volna a Marson, és már rég a kolónián lehetnének, ha nem történik meg ez a végzetes baleset, ez az ismeretlen okból megtörtént pályamódosítás. Egy év telt el az indulás óta, és rajtuk kívül, már mindenki halott. Ki betegségben pusztult el, ki önkezével vetett véget az életének, amikor már végleg megbizonyosodtak arról, hogy a semmibe menekülnek. Donald, bár már erősen legyengült, nem tudta itt hagyni a fiát, de a közös öngyilkossághoz sem volt még elég ereje, képtelen volt megölni Bernardot. Az utazás előtt, még a Földön, ahol már régóta csak a halál aratott, mindig azt kívánta, hogy a szülő ne élje túl a gyermekét soha. Itt, csak annyit akar elérni, hogy ne kelljen élve magára hagyni ezt a beteg gyermeket, de ezt nagyon nehezen lesz képes megtenni. Már csak, néhány hétre való élelmük van, és fogalma sincs, meddig lesz még oxigénjük, és meddig lesz még ilyen komfortos az űrhajó.

Az életnek, melyért képesek voltak elindulni az ismeretlenbe, melynek akkora értéke volt, hogy vállalták az utazás minden kockázatát, az életnek, most nincs semmi értéke. Akkor még volt remény, volt jövőkép, a menekülés volt maga az élet, a maradás maga a szörnyű és lassú halál, mégis a megmaradt emberek többsége az utóbbit választotta, annak ellenére is, hogy megfeleltek az utazás követelményeinek.

Eszébe jutott a gyermekkora, az utolsó boldog idő, bár már akkor is sok baj volt, háborúk, éhínség, katasztrófák, gyerekként ezt valahogy nem érzékelte, nem vette észre, csak a saját gyermeki világában élt. Akkor még volt mit enni, a még ma is érzi szájában a mama almás pitéjének mennyei ízét és mámorító illatát. Igen, mielőtt meghalunk, erről fogok mesélni Bernardnak, a felhőtlen gyermekkoromról, a gőzölgő levesről, a csodás hideg fagylaltról, ha már számára nem adatott meg a megismerésük. Ne múljon úgy el az élete, hogy nem is tudja, hogy miként kell igazán élni egy gyereknek, és hogy milyen érzés a hideg fagyit nyalni a forró nyárban.

Bár az álmaink már akkoriban is inkább képzelgések voltak, és nem lehetőségek, mégis optimistán néztünk a jövőnk elé. A Marsra menekülés, sem a biztos élet reménye volt, hiszen a kolóniákon még ma is pionír élet folyik, a maga rettenetes nehézségeivel, kudarcaival együtt.  Az egész cseppnyi emberi közösséget elsöpörheti egy iszonyú marsi vihar, és ezzel véget is ér az emberiség fennmaradásának minden lehetősége. Persze lehetnék, talán derűlátóbb is, de az a tapasztalatom, ha a rossz bekövetkezhet, akkor az be is következik. Igen, ez a mi esetünkben is igaz lett, mert benne volt a pakliban, hogy meghibásodik a számítógép, és vele együtt a navigációs program is, és az is, hogy a Földről képtelek legyenek korrigálni a hibát, hát mind a három bekövetkezett, és mi suhanunk a semmibe. Egyszer lehet, hogy a Noé bárkája nekiütközik egy elszabadult aszteroidának, vagy az örökkön örökké létező energia elviszi a Jupiterig, és a folyton örvénylő gáz halmazában elmerülve, felrobban, de a harmadik variáció, az ami a legvalószínűbbnek tűnik, hogy örök vándorként kering majd a világűrben, benne tizenkét fagyott emberi hullával, az emberiség maradványaival. Azé az emberiségé, mely egykoron a tudásával magasra hágott, már-már azt gondolta, hogy a világ ura, azt hitte csak az övé a Föld, és közben kipusztította mindazt, ami őt szolgálta, és végül letörött az a faág, amit maga alatt vágott. Sikerült elpusztítania önmagát, majdnem, de annak a maroknyi embernek az élete a Marson, bizony nagyon törékeny, a remény, hogy élhető bolygóvá teszik, még sokáig csak az marad.

Milyen nevetségesen gyáva, szar alak vagyok, itt ülök a haldokló fiammal, a tönkrement életemmel vágtatunk a semmibe és képtelen vagyok egy egyszerű kis tűt belénk szúrni, mely megment minket a szenvedéstől. Soha nem hittem semmiben, ami a halál után várhat az emberfiára, semmi olyanba, ami sok ember szerint lehetséges lenne, csak abban hittem, hogy a gyerekeinkben élünk tovább, most már nincs semmi értelme ennek sem, csak üres maszlag.

Az igazság az, hogy már soha nem tudok semmiféle jövőt biztosítani a gyerekemnek, meg kell tennem, azt, ami ellen minden porcikám tiltakozik, pedig nem halogathatom, mert bármi előfordulhat, még tiszta az elmém, ha elborul, hosszú szenvedés vár ránk. Ezt nem akarhatom, de még várok egy napot, még elmesélem neki, milyen is az igazi gyermekkor, mely nekem még megadatott.

— Apa mesélj még! Ez volt a legjobb mese, a többi meg sem közelíti. Na, jó, pihenek egy kicsit, de utána tovább mesélsz ugye.

— Tovább mesélek igen, én már csak neked mesélhetek, hát nem hagyom abba sohasem. Aludj kisfiam, pihenj egy kicsit.

A tűszúrásra Bernard kinyitotta a szemét, és csodálkozva kérdezte — mégis van gyógyszered apa?

— Még maradt egy kisfiam, aludj csak tovább.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim