KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2015. május 21., csütörtök

Félelem




Képtelen vagyok felébredni, menekülnék, a hullámok vadul nekicsapnak a sziklás partnak. Körmeim elkopnak, de kaparom tovább a sikamlós köveket, Olykor már majdnem sikerül feljutnom, de a következő pillanatban a zabolátlan habokban találom magam. Nem sikerül felkapaszkodni, levegő után kapkodok, a légszomj, mint ébresztőóra, riaszt, és az éjszakai sötétségben, az ablak előtt, kirajzolódik a szélben táncoló fa, nagyokat sóhajtva, a valóság körülölel. Hunyorgok a fa lombjai között bevillanó telehold fényétől. Kezem idegesen kutat, az ágyam mellé rejtett vizes palack után kap. Nagyot kortyolva, már csak a valóság létezik, a gyötrő tehetetlenség érzése megbúvik az álomban, csak kínzó emlékfoszlányok maradnak meg belőle.
Gyermekként, egészen fiatalon, nem gyötörtek a lehetetlennel harcoló álmok, csak a mély álom nélküli nem létezést ismertem, melybe éppoly hirtelen zuhantam bele, mint amilyen gyorsan bukkantam fel belőle reggelente, kipihenten.
A kor, a megoldatlannak hitt feladataim, már végérvényesen megváltoztatták éjszakáimat. A fáradtságtól félálomban gyakran láttam azt a sötét alaktalan árnyat, mely a mellemre telepedve, a légszomjjal együtt elűzte a pihentető álmot is. Ahogy a rám bízottak száma, és a velejáró kötelességek nagysága nőtt, úgy szaporodtak az álmatlan, lidérc látogatta éjszakáim is. A társ, aki könnyített a terheken, túl korán kiszökött az életemből, örökre. A helyébe lépőt, a múlt emlékeiből kovácsolt díszes kerítés, már soha nem engedte olyan közel, hogy elfogadjam a segítséget tőle. Maradtam a magányos harcos, az életem nehézségeivel egyedül szembenéző.
Még taposom a sorsom által kijelölt ösvényt, mögöttem a múlt porfelhője, előttem az ismeretlennek hitt ködös jövő, de az út már lefelé visz, nincs benne örömteli várakozás. Tehetetlen, harcokkal teli álmaim egyre szaporodnak.  Félelem olykor elhatalmasodik bennem, vajon szembenézhetek az öregség nehézségeivel, a magam ácsolta magányos börtönömmel?  Nem tudom - de kilépni sem vagyok képes belőle, megszoktam, már olyan, mint a lélegzet, teljesen természetes.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim