KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2015. május 8., péntek

A baba




Hirtelen csend lett, a kismajmok vad ugrálása abbamaradt, mereven bámultak le a völgy végén emelkedő sziklaszirtre. Az a vadkutyák erősen védett területe volt, a majmok messze elkerülték, nem volt tanácsos ujjat húzni velük. Vad, és könyörtelen népség nem kegyelmezett a territóriumuk megsértőinek, a halál fia lett az, és a kutyák vacsorája. Őreik ügyesen elrejtőztek a magas fűben, és soha nem aludtak, nem volt tanácsos a majmoknak kíváncsiskodniuk.  Többnyire nem is volt mit nézegetni náluk, talán csak a kiskutyák játéka volt csak arra érdemes, hogy néhány majom jól elszórakozzon a viháncoláson, bár a majomgyerekek játéka sokkal több látnivalót nyújtott, de néha már megunták. Most nem a kis kutyák keltették fel a figyelmüket, hanem a kelő nap fényében megvillanó összerágott rózsaszín furcsa tárgy.  Összebújtak, mutogattak, hevesen vitáztak, majd a legbátrabb elindult a növényzet takarásában, míg a többiek éktelen kiabálásba kezdtek, remélve, hogy elterelik az őrök figyelmét. A rikácsolásra megjelenő rangidős hím szigorú tekintettel vetett véget a meggondolatlan akciónak. A tárgy továbbra is ott kínálta magát, és már a majomcsalád öregjeinek is magához vonzotta a tekintetét.
Tervet kell megbeszélnünk, mondta a legidősebb majommatróna, bár ezeknél állandóan fennáll a veszély, de ha vadászni indulnak, csökken egy kicsit, csak a fiatalok és a nagyon öregek maradnak a barlang körül. Alkonyatkor van erre lehetőség, a kicsik akkor többet szunyókálnak. A vita, a tanácskozás már egy órája tartott, mikor a fiatal majmok izgatottan hozták a hírt, hogy a tárgy, leesett a szírt alá, oda a viháncoló kutyakölykök nem mehettek le.
— Na, ez jó hír. Megkönnyíti a feladatot, igaz ott is nagy a veszély, könnyebb elterelni az őrök figyelmét, és még sem a barlangjuk szája elé kell lopakodni.
— Látja valaki, hogy hova esett?
Néma csend volt a válasz. Már minden majom kimeresztett szemmel kutatta a szírt alatti helyet. A fiatalok felmerészkedtek a völgy fölé hajló fák tetejére, onnan nyújtogatták a nyakukat. Lent a szirten néhány kutya már észrevette a majmok kíváncsiskodását, de mivel nem tudták mire vélni, nem törődtek vele, egyébként is a majmokat kíváncsi, leskelődő népségnek tartották.
— Ott van, egy bokron fennakadt! — kiáltotta le a fáról az egyik igencsak éles szemű fiatal.
Nagyon sokat kellett mutogatnia, magyarázkodni, mire a majmok többsége is meglátta. Az idősebbek, már készen is voltak a megszerzés tervével. A tárgy már olyan fontossá vált, mint az élelem, mindenki azt kereste szemével, és alig várták az alkonyt, hogy odalopózhassanak, és megkaparintsák.
Az alkony hamar eljött, a majmok abbahagyták a kurkászást, nagy sietséggel készítették el az éjszakai alvóhelyüket, majd a bátrabb és ügyesebb fiatalok odaültek az idősek köré.
Kitörő örömmel nyugtázták, hogy a kutyafalka életerős tagjai elvonultak vadászni, a kicsiket a barlangba terelték. Az őrszemek ugyan a helyükön leskelődtek, de elterelhető a figyelmük, mert a legkisebb neszt is meghallják, a hangos majom zajra a fejüket is elfordítják.  Így is történt, hangos veszekedésbe kezdett a majomcsapat, addig egy, a legügyesebb, nesztelen gyors léptekkel, leosont a szírt alá, és megragadta hőn óhajtott rózsaszínű tárgyat, és ahogy jött, éppolyan óvatosan visszaosont a majomtáborba. A tárgyat a rangidős majom vitte el a hálóhelyére, szorosan magához szorítva aludt el vele.
Másnap a kelő nap fényénél, egyenként szállingóztak le a majmok a fáról, és mind odaültek a majomvezér köré. Kíváncsiskodva lesték a tárgyat, melynek a formája egy kicsit hasonlított a majomgyerekekre, de csak egy kicsit. Az anyaga ismeretlen volt, soha nem találkoztak ilyen fával, mert kemény volt, igaz a kiskutyák összerágták egy kicsit. Őszinte kíváncsisággal remélték, hogy a bölcs öreg majom tudja mit tart a kezében.
— Ez egy baba! — mondta. Ez az ember gyerekeinek játéka volt, és olyan is, mint az ember gyereke, csupasz. Az idő megkoptatta, de így is csoda, hogy fennmaradt ilyen épségben. Valószínű, hogy barlang mélyéről hozta elő egy kíváncsi kutyakölyök.
- Ki volt az-az ember? Az ember a mi ősünk volt, én is gyerekkoromban hallottam róluk az öregek mesélték, hogy hajdanán nagyon régen itt élt a földön. Nagyon okos volt, minden területet elfoglalt, furcsa szokásaik és tárgyaik voltak. Az őseink idejében még láthatóak voltak a hatalmas alvóhelyeik, tárgyaik. Az állatok nem szerették az embert, mert gonosz volt velük. Csak a kutyák, azok imádták őket, minden eszességet eltanultak tőlük, azért élnek ilyen sokan, mert okosak. Amióta nincs ember körülöttünk, nyugodtan élhetünk, mondták az Őseink.
— Hova lettek az emberek? — kérdezték szinte egyszerre.
— Azt nem tudom, az őseink sem tudták, azt mondják, már elpusztultak, mert senki sem találkozik velük. A kutyák is falkában élnek. Hatalmas kőházaik voltak, mindent elfoglaltak, de mára már mindenük elpusztult, csak a barlangok mélyén lehet találni olyan tárgyakat, ami talán az övék lehetett.
A majmok megbűvölve bámulták a babát, kézről kézre adták. Majd odaadták a kicsiknek, akik kitörő örömmel vad játékba kezdek. Néhány hét múlva a babából semmi nem maradt, és senkit nem érdekelt többé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim