Isteni terv

A kétlábú mindenható, azaz mi, a saját dicsőségünk vakító fényétől elkápráztatva, észre sem vettük, hogy alaposan eltévedtünk, az út, amin most járunk, az utolsó, a pokolba vezet.
Hát ez lesz a mi végzetünk, ugye. A teremtő valamikor ide rittyentett bennünket a Földre, gondolván jól elleszünk itt a többi lakóval, de mi, hipp-hopp eluraltuk, és kegyetlenül lelaktuk azt. Annyian lettünk, hogy a többi lakót az élőhelyéből kitúrtuk, sőt, felsőbbrendű lénynek képzelve magunkat, mi döntöttük el ki élhet, ki pusztulhat. Mindent fölzabáltunk, pocsékoltuk a vizet, és szétdobáltuk a szemetünket. Már odáig jutottunk a fene nagy eszünkkel, hogy Istennek képzelve magunkat, minden bajunkra gyógyszereket, mérgeket gyártottunk, a hatalmas profit inspiráló hatására, ettől azután jól elsatnyultunk, a töméntelen méregtől most pusztulunk, igaz a többi földlakó is velünk együtt, de még így is sokan vagyunk.

Péter aggódva figyelmezteti urát. 
- El kéne már pusztítani ezeket Uram! 
De az úr csak legyint. 
- Már nem kell, elpusztítják ezek önmagukat. Na, mibe fogadunk Péter fiam? 
- Azután mi lesz uram, ha minden élőlény kipusztul? 
- Már gondolkodom egy újabb, modernebb konstrukcióban, tanulva az előzőek hibáiból, ez már jobb lesz, nem adok nekik annyi észt, hogy képes legyenek ennyi marhaságra. Csak annyit kapnak, mint a többi állat, akkor talán nem  ártanak majd  semminek és senkinek.