Tizennégy
évesen mohón faltam a könyveket, nem válogattam, mindent elolvastam, ami a
kezembe akadt. A kedvenceim az indiánregények voltak, de imádtam a
leányregényeket is. Azon a nyáron csak egy könyvet vittem magammal a
nagyszüleim alföldi tanyájára. Gondoltam, elég lesz ez az egy is, mert itt nem
sok időt hagyott a munka az olvasásra, este a tyúkokkal mentünk aludni, és csak
a petróleumlámpa adott vajmi kevéske fényt, de még azt is hamar elfújta
nagyanyánk. Mondván, hogy nem adják ingyen a petróleumot. így is hamar a könyv
végére értem, és be kellett érnem a Kincses Kalendáriummal, amelyből ugyan volt
több évnyi is a tisztaszoba asztalán, de a régieket már az előző években
elolvastam. Ráfanyalodtam a Szabad Föld újságra, ami nem sok olvasnivalót
nyújtott egy kamaszlánynak.
Egy esős
napon, a delelés idején, már az álmodozást is megunva, elhatároztam, hogy
felosonok a padlásra valami olvasnivalót keresni. A húgom a nagyanyámmal együtt mélyen aludt,
nagyapám is pihent a belső szobában, az öcsém kiszökött az istállóba, vagy ki
tudja hova. Szóval, nagyon alkalmasnak találtam az időt egy kis kutakodásra.
Óvatosan, és nagyon lassan jutottam el a lépcsőig, ami a hombáros kamrából
vezetett fel a padlásra, nagy szerencsémre az ajtóban volt a kulcs, és nem
kellett nyikorgatnom, nyitva volt. Remegett a lábam az izgalomtól, ahogy nagy óvatosan
lépkedtem felfelé a meredek grádicson. Fejem
koppant a padlásajtón, nagy üggyel-bajjal nyitottam fel. Az izgalomtól majdnem
elhánytam magam, nem jártam a padláson még soha, igaz a borospincét sem láttam
még, mindkettő tilos hely volt a gyerekeknek. Kénytelen kellett megálltam és
nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Körülnéztem, de a félhomályhoz még nem
szokott hozzá a szemem, alig láttam valamit. Szép lassan kezdtek kirajzolódni a
körülöttem lévő tárgyak. A padlás nagy része üres volt, tisztára meszelve várta
a gabonát, de a lépcsővel szembeni sarok tele volt lim-lommal. Lábujjhegyen
osontam odáig, nehogy lent meghallják a lépteimet.
Egy ütött
kopott vén szekrény, leszakadt ajtajával állt velem szemben, üresen tátongott.
Törött lábú lóca volt neki támasztva, rajta egy petróleumlámpa üveg nélkül,
mellette egy bádog viharlámpa. Mellettük lent, csorba cserépedények, egy
kettétört hatalmas cseréptál, várta a drótozást. Egy nagy kolomp, a régi
időkből, amikor még annyi tehén volt a tanyán, hogy kellett a kolomp a kihajtáskor.
Egy kettétört faragott pásztorbot, mellette egy szakadozott csizma, és egy
foszlott rongyszőnyeg hevert a földön. Egészen bent a sarokban egy faláda bújt
meg, valamikor stafírungos láda lehetett, a festék már teljesen lekopott róla.
Talán ebben
találok valamit, és izgatottan, de nagyon lassan felnyitottam. Amint
belepillantottam, tudtam, hogy a láda, az én fiatalon elhunyt nagynéném személyes
tárgyait rejti. Iduska, mert csak így hívtuk, rákban halt meg, mindössze
huszonkét éves volt. Anyánk egyetlen kishúga nagyon szép, törékeny lány volt.
Mindenki kedvelte csendes, szelíd természete miatt. A tanyavilág kedvenc
varrólánya lett, de nem sokáig örülhettek egy új, fiatal varrónőnek a tanyabeli
asszonyok és lányok, mert Iduska a huszadik évét sem érte el, amikor
betegeskedni kezdett. Komoly udvarló vitte szombatonként a bálba, és már az
esküvőt tervezték, amikor kiderült az étvágytalanság, a fogyás, a gyengeség
oka. Ez után Pétör, ahogy nagyapámék hívták, egyre ritkábban jött. Iduska még
csendesebb lett, és nagyon szomorú, mert reménykedett az operáció utáni
felépülésben, és Pétör szerelmében is, de mindkettőben csalódott. A betegség elhatalmasodott rajta, és Pétör
végleg elmaradt. Iduska elfogyott, mint a fogyó hold, egy reggel nem kelt fel,
álmában vitte el a halál. Nagyanyánk csak állt és nézte az érintetlen
szőlőfürtöt a kisasztalon, és tudta, hogy Iduska már nem él. Minden este
bekészített egy fürtöt, és a lány azt elcsipegette, ez volt az egyetlen étel,
amit magához vett az utolsó időkben.
Az
ütött-kopott faládából óvatosan kipakoltam, néhány ruha, amit Iduska varrt
magának, de olyan kicsi mérete volt, hogy a halála után, csak egy vékonyka kamaszlányka
viselhette volna, így hát a ládába tették. Volt benne még egy barna női
félcipő, néhány régi újság, továbbá könyvek a második világháborúról, szovjet
íróktól, és az 56-s ellenforradalom gaztetteiről egy kicsi szürke könyv. A láda
alján két retikül, egy női bőröv, és egy halom képeslap, mind Iduskának
címezve. A drapp retikül üres volt, de a feketében találtam egy rúzst,
kiszáradva, egy csepp kis kölnisüveget, egy szép zsebkendőt, egy kicsi
kézitükröt és egy összehajtogatott finom levélpapírt.
Teljesen
belefeledkeztem a kutatásba, amikor hirtelen a nevemet hallom udvar felől, a
nagyanyám keresett. Mindent visszadobáltam a ládába, kivéve a fekete retikült,
az 56-s könyvet, és a hónom alatt a könyvvel és a retiküllel sebesen lerohantam
a padlásról, be a kemencés szobába, a kincseimet az ágyam alá dugtam, és onnan
a nyitott ablakon át a szőlőskertbe ugrottam. Majd a kertkapun át az udvarra siettem.
- Itt vagyok
Mama!
- Na, végre,
merre kujtorogtál el ilyen sokáig.
- Ettem egy
kis piros belű almát Mama.
- A fene azt
az éhös mindönötök, folyton önnétök. Ott van az asztalon a zsíros könyeretek,
azt ögyé, ne almát, mer attul még éhösebb löszöl.
Hát én nagy
örömmel mentem fel enni, mert valóban éhes voltam, a testvéreim is ott faltak
már, és kíváncsian tudakolták, hogy merre jártam, de nekik sem mondtam mást,
mint a nagyanyámnak. Hitték is, meg nem is, de nem firtatták tovább.
Gondolataim az elrejtett kincseim körül jártak, és nagyon örültem az esős
időnek, mert a szőlőhajtás tépés helyett olvashattam. Behasaltam a kemence sutba és újra szemügyre
vettem a fekete retikül tartalmát. Széthajtogattam a levélpapírt és
megilletődve olvastam Iduska utolsó, el nem küldött, gyöngybetűkkel írt búcsú
levelét, ami Pétörnek szólt.
Drága Péter!
Életem utolsó levelét neked írom, bár az is lehet, hogy nem
lesz bátorságom elküldeni, ha mégis, úgy olvasd olyan szeretettel, amilyen
szertettel én írtam neked.
Tudom, hogy nem felejtettél el, csak a szüleid tanácsára
hallgattál, mert én bizony megcsaltalak, és immáron a halál menyasszonya
vagyok. Nincs már sok időm a
menyegzőig,
ezért sietve írom e levelet. Az igaz,
hogy a halálnak ígértem már a kezem, de tudnod kell, hogy téged szeretlek, és
nem felejtelek el, a szerelmünket magammal viszem a másvilágra. Minden este
elsiratom a sohasem volt boldog házaséletünket, a meg nem született
gyermekeinket, és fáj, hogy mindez miattam hiúsult meg. Ha még érzel irántam
egy kis szerelmet, a fejfámhoz tégy egy rózsacsokrot abból a csodálatos
fehérvirágúból, ami a szőlősötök elején virít. Kívánok
neked boldogabb életet, mint nekem jutott, jó és szerető feleséget.
Szeretettel Ida
Folytak a
könnyeim, és arra gondoltam, hogy eljuttatom a címzettnek, de azután
meggondoltam magam, mert az óta talán meg is nősült Péter, már nem zaklatom a
halott menyasszonya búcsúlevelével. Nekiláttam az 56-s könyv olvasásának, de
abbahagytam, mert annyi rettenet volt benne. Iduska levelét a fekete retiküllel
és a könyvvel együtt visszaloptam a ládába, és szép sorba kiolvastam a
világháború borzalmairól szóló könyveket. Nagyanyám sem volt más, mint az
anyám, ő is folyton perlekedett velem az olvasás miatt, azt mondták, ha ennyit
olvasok, megvakulok öregkoromra. Csak nevettem rajtuk, hol van az még,
gondoltam.
Megható!
VálaszTörlés