Az idő
A földre
hajolva látom
kezemen, az
idő nyomát,
szemem hunyorog,
távolban szalad az ifjúság.
A
gondtalan időkben, gyermekként, domboldalakról bukfenceztünk le a zöld
fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától soha nem fáradt,
rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos
nyári zápor után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel,
az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk az idő.
Elsuhantak a vakációs nyarak, a messzeség homályába vesztek az iskolaévek.
Életünk dolgai, szereplői és helyszínei folyton-folyton változtak, végül elhagytuk
gyermekruháinkat.
Biz a szilaj ifjúság is gyors lábakon járt,
életünk legszebb évei úgy eliramlottak, mintha soha nem is lettek volna. Ha
álmaimba visszajár, érzem a májusi orgona illatát, régi csókok ízét, az ifjúság
lázas mámorát.
A megfontolt tevékeny felnőtt világ is
mögöttünk már,
a gondok sűrűje megugrasztotta az időt. Sűrű ködként borultak ránk a
hétköznapok, csak néha bujtunk ki alóla, megpihenni, és közben felnőttek a
gyerekeink.
Megérkeztünk
életünk deléhez. Ki tudja mi vár? Az út vége közel. A múlt, a távolba veszett
idő élénken él emlékeinkben és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a
messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el
semmit, cipeljük az emlékezés édes terhét magunkkal.
Nagyon szép! Megérintette a lelkem legtitkosabb rejtekét. Köszönöm!
VálaszTörlésCsodaszépen, prózában, de mégis a líra eszközeivel bűvöltél el.
VálaszTörlésItt is nagyon tetszett szép, lírai írásod, Ibolya.
VálaszTörlésGyönyörűséges, és nagyon igaz!
VálaszTörlésKöszönöm nektek a megtisztelő figyelmet.
VálaszTörlés