KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2013. május 28., kedd

Visszatérés az álomba



Különös rémálmom volt, melyben, mint fiatal lány menekültem a farkasok támadása elől. A furcsa, hátborzongató vízióban mintha az előző életem filmkockái peregtek volna le előttem. Lassan megnyugodva néztem az ablak előtt táncoló faágakat és a szemem lecsukva elhatároztam, hogy befejezem ezt az álmot, furdalt a kíváncsiság, vajon megmenekülünk e.
A múlt, ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi magyar föld volt, a honfoglalás után. A nevem Perka és a fazekassággal is foglalkozó Guba család egyetlen leánygyermeke vagyok. Ez akkoriban nem jelentett semmiféle kitüntetést, mert csak a fiúgyermeknek volt akkortájt becsülete. Még az asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel a közös étkezéskor, a végében állva faltunk anyámmal,  Enéhhel, a nagyanyámmal és többi vászoncseléddel egyetemben. A másodrendű létet elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így, hiszen jól bántam az íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak, kivéve a vadászatot, halászatot, igaz nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi sem. Ám mi nők tudtunk olyasmit, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a gyerekeket.
Nyári szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság. Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám segített, de nehezen mozgott, viselős volt. Magas erős lány lettem tizenkét éves koromra, és mindenféle munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek végeznie kell, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor, Bot és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek harcba a Keleti Frankok ellen. Az öcséim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt lábatlankodnak körülöttünk.
Ha elfogy a legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett maradunk.  Addig megyünk, míg a téli szállásunkig nem érünk, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő. Apánk, nagyapánk és nagyanyánk mindig a téli szálláson maradnak, a többi szolgával egyetemben a fazekassággal foglalkoznak, a család dolgaival, az állatok téli szállásait javítják, begyűjtik a téli eleséget, és learatják a gabonát.
A tavaszon hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor idegenbe kell mennem, az ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öcséimet, és Aldánt, akire olyan szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám tekint, de egy rabszolgának az ilyen tett főben járó bűn, a gazda lányára sohasem vetheti a szemét.
Mire beköszöntött az ősz anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek nagyon gyengécske volt, egy hetet sem élt, máris temethettük.
Apánk úgy döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt melyik családhoz kerülök. Összekészítettük a kelengyémet, és vártam a háztűznézést. Folyton sírtam, anyám vígasztalt, hogy csak az első gyermek születéséig érzem idegennek az új családom, és ott is ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint idehaza, de én vigasztalhatatlan voltam. Egy hideg szeles délután vízért indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött segíteni, mögöttem baktatott szomorúan. Amikor a fák közé értünk megfogta a karom és megállított. Nehezen formálta a szavakat, mert nem igazán beszélte a nyelvünket.
- Nem sírni kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden nő, és úrnő lenni te.
Megrökönyödtem a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem.  Azt sem tudtam, honnan hozták ide rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a harcokban? Vajon tudja, merre van az ő hona? Ezer kérdés jött a számra, de én egyet sem tudtam kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy úri származású, bátor, és hogy kedves vagyok neki.
- Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem láthatom többet az édesanyámat.
- Én gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a tekinteteden. Így könnyebb a válás.
Hazafelé úton csak hallgattunk. A tél közepén érkeztek hozzánk háztűznézőbe  a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek a húgai, Aisa és Bejke, és az öccsei, Edeln és karád. A férfiak leültek a nagy asztal köré és sert ittak. Mi nők hátul ültünk és bámultuk a férfiakat. Nekem nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete ferde szeme szúrósan tekintett rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok szökni Aldával, mert inkább a halál, mint ez a család. Megegyeztek a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben. 
Attól a naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba sajtot, szárított húst.
Aldánnal vízhordáskor elterveltünk mindent. A folyó mellett megyünk lefelé, mert arra találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen átússzuk, és attól kezdve csak arra megyünk, amerre a nap nyugszik.
A tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittük fegyvert, Aldán íjat, én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.
Sikerült nesztelenül kiosonnunk. Már hajnalodott, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most nem volt gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót. Nagy megkönnyebbülés volt elérni a partot, mert reménykedhettünk a megmenekülésbe, már nehezen érnek utol bennünket.
Kerültük a szállásokat, jurtákat, és az embereket, de ezen a vidéken többnyire szláv népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, de nem mutatkoztunk előttük, mert nem beszéltük a nyelvüket.  Jobban féltünk a farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkbe gyalogoltunk. Az éjszakai pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyek nem kerültek utunkba csak szelíd dombok, és rengeteg erdő. Az utunk nagyon békés volt, és fárasztó, nem használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok nyulat ejtettünk el, volt friss eleségünk elég.
Már nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a hegyeket, ott az én hazám!
Láttam, láttam, de abban biztos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehet innen. Így is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de fáradtak voltunk másikat keresni, amikor az éjszaka közepén neszezést hallottunk. Rögtön tudtuk, hogy a farkasok. Aldán megragadta a karom és a legközelebbi fűzfához vonszolt. A nyíllal, parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból figyeltük, ahogy egy egész falkányi esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem találtak benne sok mindent, de széttépték és megették vásznastól.
Ott kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és álmosak voltunk.
Estére egy meredek hegyhez értünk, melynek a tetején hatalmas vár állt.
- Ez a vár lenni a mi családunké. Felmenni, de majd reggel, a világosba. Most lepihenni a hegy alá, már nem kell félni semmitől.
Mélyen elaludtunk, hamar hajnalodott. Elindultunk fölfelé a meredek hegyen, de a kanyargós út miatt kétszer olyan hosszú volt az út, mint gondoltam.
Aldán dörömbölésére a strázsáló katona kidugta a fejét a lőrésen, és elordította magát.
- Albertus úr! Hát nem halt meg!
Kinyitotta a hatalmas kaput és egy hídon bejutottunk egy másik kapuhoz, amit ismét katonák tártak fel előttünk. Én csak ámultam bámultam, nem értettem a nyelvüket, és soha nem láttam ilyen hatalmas kőépületet. Két napig aludtam egy alapos tisztálkodás után. Soha nem volt ilyen fejedelmi ágyam, és annyit ettem, mint a férfiak. Albertus a szülei elé vezetett, akik úgy öleltek meg, mint a fiuk megmentőjét, pedig én voltam a megmentett, mert az életem legszebb időszaka következett. Az esküvőmön sírtam, mert hiányzott az anyám, akit soha többet nem láttam viszont. Reá gondoltam az első gyermekem születése után is, az ő szavaira, már nem sírdogáltam többé, ekkor éreztem igazán otthonomnak Albertus várát.

2 megjegyzés:

  1. Szép történet és szeretem, hogy szól a zene közben.

    VálaszTörlés
  2. Örülök kedves Zita. Én is szeretem, ha halk zene szól, amikor olvasok.

    VálaszTörlés

Kedvenceim