Csendes a
ház ma. A feleségem mosogat, én itt ülök az ebédlő asztalnál. Nézem, mint
mindig. Jó nézni, ahogy tesz-vesz. Mióta elhagytam a földi létet, azóta nézem
őt, és a családom, nem tudok elszakadni tőlük. Ők nem látnak, de a feleségem
tudja, hogy itt vagyok. Titkolja, nem meri mondani senkinek, mert kinevetik,
vagy bolondnak hiszik miatta.
Már semmi
sem olyan, mint régen, a halálom mindent elváltoztatott a házban, Engem
kisemmizett, csak egyet felejtett el kiölni belőlem, a szeretetet. Minden más érzés semmivé tűnt a halállal.
Azóta itt ülök az asztalnál, és nézem őket, kísértet lét a büntetésem, mert
bennem maradt egy érzés, és ez nem enged elszabadulni. A gyors halálnak ez az
ára, hiba csúszik az átalakulásba. Kísértet lettem, kit a házához láncolt a
szeretet, és az idők végezetéig itt bolyongok majd, és úgy lakolok meg e
hibáért, hogy végig kell néznem a feleségem életét és halálát, a gyerekeimét,
az unokáimét, és mindenkiét, aki e házban majdan élni fog. legalább is ezt
gondolom, mert nem tudom elképzelni a változtatást.
Most
belebújik a cipőjébe, felkapja a kabátját, a kocsi kulcsot, Megy a temetőbe,
hozzám, pedig ott csak a sírom van. Én itthon várom, közben bejárom a házat, az
alagsortól az emeletig. Kimegyek a kertbe, a két kutya idegesen ugat, nem
látnak, de éreznek. Nem ismernek. Szépen lenyírták a fiúk a füvet, a kistóban
jól megnőtt a nád, nem baj, legalább a halaknak van hova bújni. Átsuhanok a
garázson, be az alagsori irodába, letelepszek egy székre, és várok. Mindjárt
jön a feleségem és leül dolgozni, mert adósnap van, sok a könyvelnivaló. Nem
szeretek itt. Túl sokat voltam itt az életemben, szinte mindig csak dolgoztam.
Nem hittem, hogy képesek lesznek átvenni a munkám, úgy gondoltam, hogy nélkülem
megáll a munka, nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor már alig léteztem.
Magamnak is hazudtam, azt képzeltem, hogy sebezhetetlen vagyok. A jelek megvoltak, de nem volt idő az
orvosra, soha nem volt idő. Eljött az a bizonyos este, és végem lett, már hiába
vitt szirénázva a mentő, elkéstem. Most meg ez a kísértet állapot, szabadulni
kellene belőle, hogy végleg megnyugodjak. Ha létezne egy időalagút, az
visszavinne a halálomig, és tisztességesen meghalnék, úgy, mint a legtöbb
ember, és a lelkem megpihenhetne az örökkévalóságban.
Na, már itt
is van. Bekapcsolja a számítógépet, leül, rendezgeti, válogatja a
bizonylatokat. Hirtelen megáll a keze, és hátrafordul, engem néz. Vajon lát,
soha nem adja jelét ennek.
- Tudom,
hogy itt vagy, érzem a tarkómon, hogy nézel – mondja, és nem fordul vissza.
Meglepődök,
de boldoggá tesz, hogy észrevett, vagy megérzett. Jelzek neki, ahogy szoktam.
Megemelem a székem és kőre ejtem.
- Nem kell
emelgetned a széket, tudom, hogy mindig itt vagy mögöttem. Rájöttem már régen,
mert segítettél nekünk átvenni a munkádat. Senki nem hitte, hogy képesek
leszünk rá, de amikor észrevettelek a halálod követő éjszakán az ágyam szélén,
tudtam, hogy segíteni jöttél vissza.
Szegény, azt
gondolja, hogy a munka járt a halott agyamban is. Nem, de nem tudom elmondani
neki, hogy annyira szerettem őket, hogy bennem maradt az érzés és ez ideláncolt
hozzájuk.
- A fenébe,
beszélek egy székhez, ahelyett, hogy dolgoznék!
A kísértet
kisuhant a bejárathoz, és kinyitotta a kaput. Megjött a fia és a családja. A négyéves nagylány unoka lépett be elsőnek.
- Látod,
milyen ügyes ez a lány – szólt az apja – belül volt a kulcs és kinyitotta a
kaput.
- Vékony a
keze, könnyen befér – feleli az anyja.
- Nyitva
volt a kapu apu!
- Biztos a
Mama elfelejtette bezárni.
A kis család
hangosan felcsörtet a lépcsőn. A legkisebb a bébi hordozóban az anyján lapul,
és a válla fölött kukucskál.
Milyen
aranyos ez a kicsi, hogy bámul rám. Vajon láthat? Nem hiszem. Valahogy vissza
kellene fordítanom az időt, és újra meghalni, nem jó ez így. Ott vagyok, ahol
nem kellene, megzavarom őket. A halottnak
a halottak között a helye. A dolgokat itt már elrendeztem, minden megy nélkülem. Unokáknak mindennap emlegetve vagyok,
ismernek is képről, a nagyanyjuk úgy beszél rólam, mintha élnék.
Talán, ha
sikerülne megszabadulnom az szeretettől, akkor végleg elmehetnék, de nem megy
bennem maradt. Valami azt súgja, ha a feleségem is átjön a másvilágra,
megszabadulok, és együtt megnyugodhatunk, mint a többi rendes halott.
Reménykedek, mert visszafordítani az időt már nem tudom, mert az nekem már
nincs. Kivárom, addig meg csendesen
megbújok, a házban, a házkörül, a tó partján, mindenütt ott leszek, bárhova
néznek.
Ezzel az írásommal, a Pennát a kézbe irodalmi blog, Bárcak visszaforgathatnám az időt pályázatán különdíjat nyertem.
Ezzel az írásommal, a Pennát a kézbe irodalmi blog, Bárcak visszaforgathatnám az időt pályázatán különdíjat nyertem.
Meghökkentően jó az ötlet, s rendkívül lírai a kifejezésmód!
VálaszTörlésKöszönöm Judit a figyelmed.
VálaszTörlés