Hideg az
alkonyat, a szél belemar arcomba, még a tél vicsorít ránk, de a lebukó nap
egyre tovább aranyozza be az égalját. Késik a kikelet, de rendre eljön, a lélek
felszabadul, újra indul egy esztendő.
Örök a körforgás, születés, rügyfakadás, élet, és pusztulás. Mindig ezt
élem át, már sok-sok éve, meg nem unva a négy évszak ritmusát. Arcom redői, kezem ráncai a korom tanúi. Tavasz, boldogság, langyos szellő, szerelem,
ezek kísértek hajdan, ha eljött a megújulás. Nézem a fodrozódó vizet, fülembe
lágy zene kúszik valahonnan, emlékeim filmjén az ifjúságom képei peregnek. Férfiakat
látok, akik fontos szereplői voltak életemnek, már mind halottak.
Forró
augusztusi éjszaka, bál, tánc, sramli muzsika. Mindössze tizenöt éves vagyok,
halványlila taftruhácska, csillogó strassz a nyakamban. Megbabonázva forgok a
zene ritmusára. Az első bál életemben, és az első szerelem. Titkos randevúk,éjszakai
szökések az ablakon át. Hold világította séták a tóparton. Plátói volt és
rövid, az iskolakezdet véget is vetett a románcnak. A hajdani szőke fiú nem él,
már régen átsétált a nemlétbe.
A következő
képen ismét tombol a júliusi nyár, fiatalság, bohóság. Már tizenhét éves vagyok, büszke és szép,
enyém a világ. A fiú már nem fiú, férfi.
Barna és csábító. Összeláncolt bennünket a szenvedély, a forró nyár és az
ifjúság. Mire eljött a tél, kihűlt a vágy. Az élet nem volt kegyes hozzá, nem
adott nyugodt öregséget számára. Keze soha nem simogathatta unokái fürtjeit.
Gyorsan élt, élete gyertyáját mindkét végén égette.
És eljött
életem legszebb nyara. Tizenkilenc éves vagyok, már önálló. A fiú, ki megbabonázott, velem egyidős, és
szerelmes. Tudtam, az igazi szerelem köszöntött rám. Nem számított semmi, a szegénység, a sok
nehézség, míg magam mellett éreztem, tudtam, hogy mindent legyőzünk. Nem sok
időt adott a teremtő számunkra, még harminc sem voltam, és feketébe öltöztetett
a gyász. Átok talán, nem tudom, de
minden férfi halott, ki fontos szereplője volt életemnek.
A jelenben
minden csak a ködös távolba vesző emlék, egy- egy szédítő tánc az életemből,
melyek, ha felsejlenek a messzeségből, ráncaim kisimulnak, az elveszett ifjúság
gondtalan boldogságának érzése kerít hatalmába, néhány röpke pillanatra. Az idő szürkére festette a hajam, sok mindent
megtanultam, és mára már elmagyarázhatom az unokáimnak, ennek a mondásnak a
bölcsességét.
„Az élet nem
azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben”
Tulajdonképpen az élet szép, csak mire rájövünk, akkorára elmúlik.
VálaszTörlésIgen Zita szerintem is szép, nem véletlen ragaszkodunk hozzá. Az élet ajándék.
VálaszTörlésEzen most sírtam!
VálaszTörlés