Az intő szó

Havas éjen bukdácsol át, úton útfélen, hegyen völgyön, a világon, az idő hajtotta év. Harang kondul, egy, kettő… tizenkettő.  A földre hull, mint egy fekete madár, mint a haláltusájában károgó holló. Alig látja hályogos szemeivel, az előtte álló ifjút, a reménnyel teli, büszke újévet. Az nevetve, megvetőn néz le, a hóba hullt vén évre.

Az öreg év, lassan, még utoljára felemeli tekintetét, és csendben csak ennyit mond. - Adj többet, ne csak ígérj, mint én. Bennem is reménykedtek, büszke voltam és öntelt, de be nem teljesült ígéret maradtam. Most, hogy a múltba hulltam, szánó szót bizony sehonnan nem hallhattam. Légy szerencsésebb, ne hozz háborút, csak nyugodt életet, értelmes munkát, a szegénynek adj reményt a jobb életre, a betegnek gyógyulásba vetett hitet add meg. Ne hozz világégést, katasztrófát, adj esőt a szomjazóknak, és napfényes szép napokat az arra váróknak, adj bőségesen bort, búzát és békességet. Ha ezeket mind megadod, és ha eljön az utolsó napod, áldani fognak érte, nem leszel átkozott!