KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

Sajnos a reklámok már bennünket sem kímélnek, ha a zene helyett azt hallod, lépj be újra.



2012. július 25., szerda

Látomás...



Könnyű fehér selyemben jön felém, szőke haját borzolja a lenge tavaszi szél, kék ragyogással tekint fel az erkélyem felé. Arca sápadt a déli napsütésben, karcsú lábai alatt kopog a kavicsos ösvény. Vérpiros ajkai titkos csodákat ígérnek, mint a szerelem istennőjének keblén vöröslő rózsa.  Oh, Istenem, ugye ez nem csak látomás! A könnyű szellő meglebbenti a park fáinak üde zöld lombját, elsuhant a épületek között, a lány ott áll, és engem vár. Oh, Istenem, de régóta már, a lelkembe hasít a fájdalom, hisz én időtlen idők óta várok már rá. Megyek, csak még egy kicsit várj! Kisétálunk a folyóhoz, nézzük a puhán hömpölygő vizet, a parti fák között átszűrődő fényt. Boldog vagyok! Boldog szeretnék lenni, egyszer az életben, csak egyszer! Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! A kezedet szeretném fogni, sétálni veled, soha vissza sem nézni, csak szabadon menni el messzire, csak veled.  Szeretnék egy hatalmas virágcsokrot az öledbe tenni, előtted térdelve, megvallani, hogy szeretlek. Oly bizonytalannak érzem, megfoghatatlannak, szinte álomszerű az egész, de itt vagy előttem, látlak, szinte érezlek, nem engedlek el soha. A kék madár, mely most itt repdes felettünk, nem elérhetetlen, látod, csak ki kell nyújtani a kezünk és megpihen az ujjaink hegyén.  Oly ellentmondásos az egész, nem reméltem, és most mégis itt vagy előttem, ragyogó fehérben. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen! Tudom, hogy a szerelem, nem csak öröm, fájdalom is, de most nem érdekelnek ezek az érzések, ez a perc a miénk, nem is látok semmit a boldogságtól. Végig simítom az arcod, letörlöm az örömkönnyeid, lásd én is sírok, mert engem is szétfeszít az öröm. Oh, Istenem add, hogy mindez ne csak látomás legyen!
-   Robika! – harsant bele a nagy csendbe a nővér hangja. – Gyere már ebédelni, ne tapadj rá az ablakrácsra! 
    Te sírsz! Engedd már el a rácsot! Mi van veled? Ja, már látom, lányokat nézegetsz. Ugye csinos az a kis fehér ruhás? Na, gyere már!  Uramisten, mit csinálsz azzal az ollóval! Segítség! -
Robikát két ápoló fogja le, szorosan az ágyához kötik, gyorsan beadják a rángatózó fiatal testbe a nyugtató injekciót. Bekötözik a sebét. Robika artikulátlan sírásától zeng a kórterem, harag és csalódás könnyei csorognak végig az arcán, mégiscsak látomás volt az egész. Nincs itt más csak a fehér csupasz falak, vaságyak, húgyszag keveredik a fertőtlenítők átható szagával. Csak a rácsos ablak az egyetlen menekvés, a csillagkapu, ahonnan átjuthat egy másik világba, a normálisokéba, de az ébredés mindig kegyetlen. Képzelgés, folytonos képzelgés, falak, rácsok, düh, és sehol egy rejtekajtó, melyen át kimenekülhetne a valóságból, ebből az átkozottul bezárt világból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kedvenceim