Vígasz

Ragyogó napsütéses meleg tavaszi délután van. Palántázom a jégsalátáimat, a sűrű sort óvatosan kiritkítom és a feleslegeset halmokba rakom a sorok mentén. Vidám rigódalok szórakoztatnak, néha szúnyog döng a fülem mellett. Szép ez a  tavaszi nap.  Homlokomról kövér izzadságcseppek potyognak a földre. Már szédülök a sok hajlongástól, és lassan kinyújtom magam. De jó!

A szemem hirtelen  megakad a lassan, fától fáig araszoló, kerti  szomszédasszonyomon. Jön hátra a füves  úton. Fején meleg téli kötött sapka, meleg kabát. Úgy jön tétován, mint aki nem lát. Láttam rajta, nagy a baj. Arca megsápadt, és megöregedett, szeme fénytelen. Rémülten néztem, hiszen nem is hasonlított a pár héttel ez előtti asszonyra.

- Szia! Mi történt a szemeddel? - kérdezem.

- Hát két hete agyvérzést kaptam és alig látok. - feleli.

Egyik percről a másikra történt, mintha lekapcsolták volna villanyt. Még gyenge vagyok, most jöttem ki a kórházból. Nehezen járok, de azt mondták sokat sétáljak.

Döbbenten nézem, hiszen alig néhány évvel idősebb csak nálam. Nem dohányzik, nem iszik és még csak nem is kövér. Néztem a kétségbeesett megvénült tekintetét, tétova mozgását, és elkeseredett dühöt éreztem. Biztosan a genetika, az lehet a ludas, gondoltam. Éreztem, hogy valami vigasztalót, valami reménykeltőt vár tőlem.

-Ne  ijedj meg, lassan de javulni fog a látásod. Ilyen fiatalon még maradéktalanul  fel  is gyógyulhatsz. Csak idő kérdése lesz az egész. A mi utcánkban  van egy velem idős asszony, őt olyan súlyos agyvérzés ért, hogy hónapokig tanult járni. Ma pedig meg sem látod rajta, biciklizik. Ez igaz is volt.  Persze elhallgattam, hogy ő mindössze negyven éves volt az istencsapáskor. Gyere ki mindennap, ide hátra, ha meglátlak, akkor kiáltok és beszélgetünk egy jót. Hadartam neki egy szuszra, vigasztalón.

Csúnya esős idő jött. Eltelt egy hét is mire kijutottam a kertbe. Látom ám, hogy a szomszédasszonyom  lassan, de már nem olyan tétován, jön hátra a kertbe. Már messziről köszön, és boldogan újságolja, hogy  homályosan ugyan, de lát valamicskét. Olyan jó, hogy múltkor beszélgettünk, már kezdek reménykedni egy kicsit, mondta.

- Na ugye, mire júliusban a ct-re mész, már a múlté lesz a vakság.

- De jó lenne!

- Úgy lesz az, meglásd !

- Már meg tudok fordulni, nem kell körbe járnom. Nemsokára főzni is fogok.

- Fogsz hát, próbáld ki egy egyszerű kis levessel.

- Holnap kipróbálom, de most megyek, mert nagyon elfáradtam. Köszi a vigaszt. Ha jó idő lesz holnap is jövök, olyan jót beszélgettünk. -

Néztem a tétova lépteit, a hajdan fürge asszony éveket öregedve lassan haladt, de már biztosabb léptekkel, reménykedve ment a ház felé.

Eltelt egy év, télen nem járunk ki a kertbe. jött a tavasz, de a kert szomszédomnak híre hamva sem volt. Már aggódni kezdtem, lehet, hogy a kertbe sem tud már kijönni. Alattomos kór az agyvérzés. Minap borsót fejtettem az almafa alatt, amikor meglátom, hogy botorkál hátra a kert végébe, de nem látott, mert fától fáig kapaszkodva botladozott. Álldogált egy kicsit a kerítésbe kapaszkodva, majd ahogy jött úgy csetlett botlott vissza a házba.

Legalább él, gondoltam, de  milyen állapotban. Megszólítani nem volt bátorságom, mert vigasztalni már hiába vigasztaltam volna. Csont és bőr volt, haja fehér, és teljesen vak. Az élet kegyetlen, mert a halál kegyes jutalom lett volna számára, ez az élet nem élet, csak vegetálás.