Egyszerű történet

“Az élet olyan, mint egy kártyajáték. A kiosztott lapok adottak, de ahogy játszod őket, az szabad akarat.” (Jawaharlal Nehru)

A férfi gazdagnak született, hatalomhoz szokott, az élete gyertyáját mindkét felén égette, a munkamánia, a kötelességtudat behálózták a tudatát, a folyton pezsgő mindennapok meg csak peregtek számolatlan. Egy nagy családi tragédia után, meghalt a felesége, csak állt a fürdőszobai tükör előtt, és nézte az embert, aki teljesen megváltozott, már nem ismert önmagára. Kikapcsolta az idegesítő telefonokat, kirekesztette a zajos külvilágot, csak ült a csendben, estig, a kertet bámulta és az életéről gondolkodott. A közelében járó halál rádöbbentette rabszolga voltára. Rabja a pénznek, a munkának, a szokásainak, a jóléti sorsának, most, hogy az életét a meztelen valóságában szemléli, szörnyűnek érezte az igazságot. Már tisztán lát, eddig a szerencse fiának hitte magát, de nem az. A pénz azért van, mondogatta, hogy boldogítson, eddig hamis illúziókat kergettem.

Megszabadult a gyáraitól, felszabadította magát a munka alól, és vett egy szigetet, berendezte a luxus kényelmével, és elvonult a hangos világ elől, csak olyasmikkel teltek napjai, amelyekre ennek előtte nem jutott idő. Olvasott, horgászott, barkácsolgatott, az állataival foglalkozott, esténként a tengert hallgatta, hajnalban a kelő napot csodálta. Boldog volt, áldotta a napot, melyen a szabadító gondolat fogant.

Teltek a hónapok, már az évek is, és az emberünk egyre türelmetlenebb lett, már nosztalgiával gondolt vissza a nyüzsgő életére. Ahogy haladt az idő egyre jobban szépült a múlt, és szürkült, a kietlen jelen. Már nem talált örömet a lenyugvó nap látványában, a tenger lüktető morajában, a békés csendben. Az idő milliomosság sem adta meg a jóleső elégedettség érzését. A hiányérzet addig gyötörte, míg egy ragyogó napsütéses napon elhagyta a luxus remeteséget, és eladta a nyugalom szigetét. Újra kezdte a nyüzsgő életét, de már nem volt fiatal, semmi nem ment úgy, mint fiatalon. A vágyott gondok, a munkamánia, a zajos, gyorsuló élet végzett vele. Mindent, amit szeretett, amire vágyott, amit megszerzett, itt hagyott a földön, csak a díszes síremlék, mely ráborult a marék hamujára, az maradt az övé.

Az emberi természet már csak ilyen, mindig arra vágyik, amit nem birtokol.

“A végén minden olyan egyszerű lesz – minden, ami volt és ami lehetett volna. Pornál és hamunál is kevesebb lesz minden, ami egykor tény volt. Amitől úgy égett szívünk, hogy azt hittük, nem lehet elviselni, belehalunk, vagy megölünk valakit… mindez kevesebb lesz, mint a por, melyet a temetők fölött kavar és sodor a szél.” (Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

De ki vagyok én?

Vagyok, aki vagyok, a Föld egy balga teremtménye, aki néha, röpke ideig azt hiszi övé a világ, pedig ha a végtelen univerzumban, a számunkra otthont adó planéta egy porszem csupán, akkor én ennek a porszemnek a sok milliomodik része vagyok talán.

 Néha úgy éreztem valóban enyém a világ, és nincs akadály. Néha úgy ébredek, mint egy vénember, aki hallja a temetése szomorú muzsikáját. Néha ha az unokáimmal játszom, én vagyok a szerencse fia, mert egészségben megérhettem ezt. Néha olyan vagyok, mint a marionett bábú, ezer felé rángatnak, hagyom. Ha rám zúdul a bajok serege, nyom a megoldások súlya, átkozódó boszorkánynak érzem magam. Olykor, ha bántások marnak, rég halott anyámra gondolok, gyenge gyermeké válok. Ha tavasz közelit, a szelíd kikeleti szellő megfiatalít, öreg testemnek fiatalító elixíre lesz, ám az ősz fénytelen napjai elviszik minden ajándékom.  Már mindent megéltem, sok minden voltam életem során, csak egy szerep hiányzik, melyre senki sem vágyik, a vénségé, de ezt sem játszhatja el mindenki, lehet, hogy én sem.

Hogy ki vagyok? Csak egy ember vagyok a sok közül, semmi más.

Csend

Járni kéne egyet, mielőtt lemegy a nap, a sok üléstől elgémberedtem. Már jön a kikelet, a cinegék egymással versenyre kelve hívják a tavaszt.  A pacsirta dala is ide hallik a mezőről, a gerlék topogva búgnak. Kimozdulok egy kicsit, hosszú az este, még hosszabb az éjszaka. Becsukom a tyúkokat, már biztosan beültek, megsimogatom a Kócos fejét és behívom a cilákat vacsorázni – motyorogta.

Ezzel szép lassan felállt az ablak elé tolt kis hokedliről és a botra támaszkodva kibotorkált a kihalt udvarra. A tyúkok elültek, Kócos az ólja mélyén szundikált, a macskák, ki tudja merre kóricáltak el. Lassan, hajlott hátát bottal megtámasztva megállt az udvar közepén, körbetekintett ezen az elhagyatott portán. Régóta nem voltak már szomszédjai, kihaltak. Ide nem költözik senki, eldugott csepp kis falu ez, messze a vasúttól, egyáltalán minden úttól, itt csak a sár van már otthon, elveszi a gyaloglástól a kedvét az emberlányának. Háború idején még az oroszok is elkerülték, olyan eldugott, rá sem leltek. Kócos boldogan táncolt gazdaasszonya előtt, kicsikarva egy - egy simogatást, vakarászást. Ő is unatkozott, a macskák nem álltak vele szóba. Elvánszorgott a tyúkólig és betette az ajtót. Nézte a károgó varjúkat, na, amíg ezek itt vannak, addig nem lesz tavasz – gondolta. Elcsoszogott a fáskamráig, és egy kis kosarat megrakott fával, ez kell a reggeli begyújtáshoz. Reggelre úgy berozsdásodik a vállam, a lábam, nehezebb akkor mozogni – motyogta maga elé.

Az ajtó előtt békésen ültek a macskák, őt várták, és persze a vacsorát. Beérve a konyhába kihúzta az asztal alól a tányérjukat, egy kis sovány tejbe áztatott kenyérhéjat öntött bele. Maga is leült, keresztet vetett, majd nekilátott a vacsorának, kenyér bele egy bögre sovány tejjel, kivétel nélkül, minden este. Már nem is emlékszik arra, mikor evett mást. Ilyenkor mindig megjelent előtte a régmúlt hangos konyhája, a gőzölgő ételek a tűzhelyen, sült hurka illata, nevetések, hangos gyerekkacaj, a férje hangját is hallja ilyenkor. Nem volt kihalt a falu. A téli disznóvágások nyüzsgő hajnala, orrában érezte a pörzsöléstől égett bőrke szagát. A nyár, az aratás, a cséplés nehéz munkája, mégis boldog érzés melege önti el, ha rágondol. Karácsonynak éjjelén a szomszéd falu templomába mentek családostól az éjféli misére. De szép volt. Most csak itthon imádkozik, minden este, már nem magáért, azért a sok fiatalért, akik előtt még ott az élet. Magáért már minek, a Jóisten elfelejtette, itt hagyta, pedig már nem öröm az élet, csak van ebben a világban, néhány állatnak van csak hasznára. A zajos világ folyása messze került tőle, csak magában él, rózsafüzét morzsolva, a halált várva, ül a kis hokedlin az ablak előtt, itt az emlékei között, elfeledve egy elhagyott kis falucskában. 

Fotó: Mohos Zsófia 

Az ember a legokosabb állat!

„Gyorsabban halad az ember, többet tud... De a vadállat csak vadállat marad, és hiába találnak ki még tökéletesebb gépeket, mögöttük csak megmarad a vadállat.”  Emile Zola Állat az emberben

Már Zola is megmondta: „Az okoskodásból sosem lesz gyilkosság; gyilkos ösztön kell hozzá, hogy rávesse magát az áldozatra, éhség vagy szenvedély, hogy szétmarcangolja.” , emberben, állatban, ez bizony mindkettőben megtalálható, de nem egyforma módon.

Az ember, agyában különbözik az állattól, de attól még állat marad, csak a legokosabb állat. A vadon élő emlősök egész életükben mást sem tesznek, mint szerzik, bővítik, és védik a territóriumaikat, harcolnak a nőstényekért, elpusztítják más hímek utódait, hogy a magukét örökíthessék.  Folytonosan küzdenek a jobb vadászterületekért, a zöldebb legelőkért vándorútra kelnek. Az ember a legnagyobb ellenségük, mert elveszi az élőhelyeiket, vadássza őket, és fajaikat kihalásra is ítéli. Némely állatnak sokkal nagyobb az agya, de mivel ez nem jár együtt a gondolkodás képességével, nem tudnak összefogni ellenünk, de nem is kell, mert az ember, a saját maga ellensége, bár még korlátlanul szaporodik, de a vesztére. Néha egy-egy elkeseredett elefántcsorda rommá tapossa az ember élőhelyeit, de ez minden ellenállás részükről velünk szemben.

A civilizált ember a történelme során mást se csinált, mint territóriumot szerzett, falkát, bocsánat, emberi közösségeket alapított. A nemzetek - mert mi az egy nyelvet beszélő közösségeinket így hívjuk – védték a megszerzett territóriumukat, elnézést, országaikat. A történelmünk nem más, mint a háborúink története. Az állatok harca egyszerű, lényegre törő, bosszú nélküli. A miénk manipulált, gyűlölettől szított, mert mi azzal a szuper kognitív agyunkkal gondolkodunk, és cselekszünk, ölünk, és rombolunk - miután építettünk.

Olvasom a mai hírekben, hogy a hírhedt Iszlám Állam elégetett három iraki kémet. Már nem lefejezik nyilvánosan, és világgá kürtölik megfélemlítésként, fitogtatva a hatalmukat, elevenen égetnek, mert az brutálisabb.

Csak az ember képes, azzal a fenemód kiművelt agyával arra, hogy vallási indíttatásból, vagy a más kultúrába élők ellen háborút viseljen, sőt terrorcselekményeket elkövetve öljön ártatlanokat.

Hová jut majd az emberiség, ha a Földön fogy az élhető terület, nő az elsivatagosodott országok száma, és az élhetőbb területekért megindul a háború.

Most is háború dúl nálunk, nemrég lett vége a Balkánon. Ukrajnában lőnek, pusztulnak, és menekülnek. Mindegy, hogy az orosz, vagy ukrán, eddig békében voltak, most átrendezik a határokat, mondják az ott lakók érdekei szerint, de ezt csak puskával és emberáldozattal teszi az okos EMBER.

Most úgy tűnik, vége számunkra a békésnek hitt világ, mert a nyomorúság elől menekülők áradata jön mindenfelől.

Az ember agya a legfejlettebb az élőlények között, hát úgy is kellene használnunk, okosan a saját javunkra, de ez illúzió, mert az ember végül is csak egy állat, a legokosabb állat.

Kukoricafosztáskor

A Don kanyar háborús borzalmairól apánk egy esős őszön, kukoricafosztás unalmas munkája mellett mesélt nekünk. Akkorra már elég nagyok voltunk, és felfogtuk a háború szörnyűségeit, bár azt, ami ott történt, annak, aki nem járta meg, nehéz elképzelnie, mondta apám.

Azon az éven nagyon jól termett a kukorica, a fedett hosszú folyosónk szinte tele lett vele, és várta a fosztást, amit mi igencsak utáltunk csinálni, de nem volt kibújás a munka alól, csak a kisöcsénknek sikerült néha, ő nagy mestere volt a munkakerülésnek. Nyáron, ha kapálni mentünk, amint kiértünk, ő ledobta a földre a kapáját, és már az erdősávban is volt, a dolgát végezni, de nem igen jött vissza magától, mindig keresgélnünk kellett, ha végeztünk. Olykor odajött hozzánk, ha kiértünk a sor végén a Lajtához, és velünk fürdött, bár a vizet nem bírta, mert hamar elkékült a szája a hidegtől. Többnyire horgászott, a maga készítette horgászbotjaival, nagy néha sikerült neki fognia pár apró halat a macskáknak. Mi persze kinevettük, amitől mindig dühbe jött, és jól megdobált bennünket hantokkal, mehettünk újra fürödni. Kényes is volt, miatta kellett hoznunk az otthoni kútból vizet, mert nem itta meg a folyóparton ásott kis vizesgödör vizét, mi megittuk a húgommal, semmi bajunk sem lett. A zsíros kenyeret sem szerette, neki lekvárosat bírta a kényes gyomra. Egy valamiben nagyon jó volt, képes volt felkutatni merre van cseresznye, vagy meggyfa, és hozott a trikójában.

Mire azt a sok kukoricát letörtük, és bekerült a gangra, már november eleje volt és hideg. Mivel az öcsénk sokat betegeskedett, felmentették a szüleink a fosztás unalmas munkája alól, amit mi lányok igencsak megmorogtunk.

Apánk csendes természetű, szófukar ember lévén ritkán mesélt, de ha elkezdte, csak úgy áradt belőle a szó. Addig nógattuk, hogy csak elmesélte a vállán éktelenkedő nagy heg történetét. Anyánk már ismerte, de mi még nem, és a fosztásra jött szomszédasszony, Tábi Vera néni és a lánya, akit mi csak Tábiverinek hívtunk, is kíváncsian várták a mesét, ami azonban nem volt mese.

Húsz éves voltam, kezdte apánk, amikor, 1942 húsvétja után megkaptam a behívót. Senkit nem hívtak be még a családból, az öccseim fiatalok voltak, Lajos bátyám meg beteg a derekával. Apám nem örült neki, ő már tudta milyen a háború, egész fiatalon harcolt az első világháborúban, igaz nem sokat, mert a behívása után néhány hónappal vége is lett. Kioktatott, hogy csak két számmal nagyobb csizmát vegyek fel, abba beléfér a kapca és a lábnak is van helye, mer, ha elfagy a lábad, akkor vége mindönnek – mondta.

– Ne válogass, mindig ögyé mög mindent, és ahol van rá löhetőség aludj! Havat, soha ne ögyél, olvaszd föl valahogy– tanácsolta.

Ezeket magamtól is tudtam, hiszen otthon sem volt másképpen, mi mindent megettünk, hiszen folyton éhesek voltunk. Csizmánk sem volt soha új, csak szakadt és levetett, ami legtöbbször nagy volt és lyukas, jó sok kapca kellett bele, hogy ne fázzon a lábunk a hóban. Éngömet a szögénység már alaposan megedzött, úgy möntem a háborúba, mondta apám.

Félegyházi állomásról indultunk 1942 április végén, csak Lajos bátyám kísért ki. Olyan vidámak voltunk mi frissen behívottak, mintha mulatni indultunk volna.  Gyors kiképzés után bevagoníroztak bennünket, és mentünk, csak mentünk a frontra. Annyit én soha nem vonatoztam az óta sem, mint akkor, fölmentünk a lengyelekhez, onnan át Ukrajnába, és meg sem álltunk a Dnyeperig. Onnan gyalogoltunk, naponta akár 50 kilométert is. Majd hol gyalog, hol vonaton, marhavagonokba zsúfolva, le egészen Harkovig. Nagyon meleg volt, folyton elfogyott a víz.

Kurszk előtt megálltunk egy orosz faluban, és néhány napot pihentünk. A lakosság, már aki még maradt, nem volt ellenséges, ők a németeket tartották ellenségnek, a partizánok őket támadták, minket soha. Mégis a hazaúton egy partizán golyója sebesített meg.

Liski volt az első Don parti állásunk. A lövészárkokat bővítettük. Azokba bújtunk el, és onnan lőttünk. A Don túlsó partján már az orosz állások voltak. Ha valaki meggondolatlanul kidugta a fejét, már lőttek is.  Sok társam halt meg így, mind fejlövést kapott. Megszoktuk a halált, mindennapossá vált.

Karácsony előtt már nagyon hideg volt, a ruházatunk sem volt megfelelő. Sokszor volt légitámadás is.1943 januárjában már rosszul állt a szénánk, az oroszok előretörtek. Kevés volt az étel, a muníció. A németek eltűntek, sőt a rangosabb tisztjeink is. Kiadták a parancsot a visszavonulásra. Mi a parancsnokunkkal indultunk vissza, már csak maradékkal, akik megúszták az utolsó támadásokat. Gyalog mentünk, a sebesülteket vitték teherautókon, de az nekünk, magyaroknak, kevés volt, a németek magyart nem vettek fel, ha valaki felkapaszkodott, annak leverték a kezét. Nagy hóban, és rettenetes hidegben vánszorogtunk, megállni, lemaradni nem lehetett, mert megfagyott az ember. Az út tele volt megfagyott emberrel és lóval. A megfagyott embereknek, kivétel nélkül, hiányzott a csizmája. Így szereztem én is újat a széttaposott helyett. Az út nagyon keserves volt, ha visszagondolok rá, máig sem tudom elképzelni, hogyan bírtuk ki, étlen, szomjan.

– Néha csak ettetek apu?

Hát többnyire fagyott lóhúst, és havat olvasztottunk inni. Egy este kihalt faluba értünk, szerencsére nem égették fel a németek. Bezsúfolódtunk egy házba, ahol tüzet raktunk, és leroskadtunk a padlóra aludni. Éjfélkor, ugattak a kutyák, mi fölriadtunk, és már rohantunk is ki a házból. Tüzet nyitottak ránk a partizánok, mindenki menekült amerre látott. Ekkor ért találat a vállamon, amit először észre sem vettem, csak később, amikor nem tudtam mozdítani a karom. Már teljesen elázott a vértől a bal felem, amikor egy erdőszéli kis kunyhóhoz értem. Bezörgettem, lesz, ami lesz, így biztosan meghalok egyedül, sebesülten. Egy idős orosz asszony ijedten nyitotta ki az ajtót, de vissza is hőkölt a katonazubbony láttán. Aztán látva, hogy sebesült vagyok, beengedett. Szerencsém volt, mert a golyó nem ért csontot, és ki is ment a másik felén. Az öregasszony sopánkodott, jajgatott, fohászkodott, de közben fát rakott a hatalmas kemencébe, és az összes ruhámat bedobta a tűzbe, mert olyan tetves volt. lemosdatott és bekötötte a vállam. A fiai ruháját adta rám, mondta ők a háborúban vannak. Nem tud róluk semmit. Három unokájával élnek itt, az anyjuk meghalt betegségben.

Nehezen, de megértettem, sokat tanultam a fél év alatt oroszul. Enni biztosan tudtam kérni, minden olyan étel nevét tudtam oroszul, amit a muzsikok ettek, Csak ennek az orosz asszonynak köszönhettem az életem, aki a fiaira gondolva, ápolt és segített. Folyton imádkozott a gyerekeiért. Csak később tudtam meg, hogy már ukrán területen vagyok. Az öregasszony ukrán volt, de oroszul beszélt, vagyis annak hittem.  Amikor már jól behegedt a sebem, mentem az erdőre és sok fát hordtam haza a házhoz, viszonzásul, a gondoskodásért, és a megosztott krumpliért, mert csak káposzta és krumpli volt a ház alatti veremben. Egy ilyen utamon találtam egy halottat, és nagy nehezen lehúztam a zubbonyát, kabátját és sapkájával együtt hazavittem. Ezeket húztam rá a parasztgúnyára, és így indultam el gyalog haza. Nagy szerencsémre sínekhez értem, és addig gyalogoltam, míg egy tehervonatra fölkapaszkodhattam. Katonai szerelvény volt, veszélyes, de egy napot mentem vele, ez nagyon jó volt, majd leugrottam, mert ha megáll, ellenőrzik, a németek agyon is lőhettek volna.

Már vége volt a télnek régen, amikor ismerősnek tűnt a táj, a házak, eddig kerültem őket, de már rettenetesen éhes voltam és fáradt.  Bekopogtam a  egy faluszéli házba, és magyarul szóltak ki. Nem tudtam felelni, sírtam. A háziaktól tudtam meg, hogy Ungvár mellett vagyok, innen már hamar hazaérek. Végre fürödhettem, és minden ruhámat kimosták az asszonyok, ehettem ihattam, igaz nekik sem volt sok, de amijük volt azt megosztották. Április végén értem haza. Otthon nagyon meglepődtek, mert azt hallották, hogy a Donnál vagy meghaltak, vagy fogságba estek. Rólam meg hónapok óta nem volt hír, azt gondolták fogságba estem. Addigra már nálunk is dúlt a háború, a németek megszálltak minket, és őszre jöttek az oroszok. A tanyákat hol ez, hol az fosztotta ki, alig maradt ennivaló télire.

Szóval becsüljétek meg gyerekek a jó sorsotokat, mert nincs háború, van ruhátok, ennivalótok, és meleg fedél a fejetek fölött.  Remélem, ti nem kerültök ilyen szörnyű világba soha.