A lét hídja
Tied volt szívem teljesen,
nappali fényben és éj sötétben,
maradt volna tövisek nélkül
átszúratlan egészben,
de te a felhők ölét választottad,
én hűtlen nem voltam soha,
szerelmed szorít végtelenig.
Ahogy a vénség vesztessége jön,
zilált aggyal néha elvetnélek,
dobnám magam léhán más test elé.
A szív, az ész nem enged,
falakat épít magasan körém,
ha tenném, fájna jobban, mint bármi.
Gyakran nem az érett gyümölcs hullik,
közös lényegünk öröm,
nem foszlik savanyú földben,
bú férgei nem járhatják át,
üres szemekkel csak azok lesnek,
kik soha nem szerettek,
de mi elevenen, telve erővel
könnyedén keltünk és feküdtünk.
Szél hangján hol lágyan,
hol vadul jössz most is felém,
lopódzik fülembe beszéded rejtelemről,
mely az életé, és sejtelemről mely a halálé.
A Folyó partjáról kiáltok hozzád,
a hullámok fölött időről időre,
veled örökkön, nem vakít felejtés,
szemem és lelkem fényéből a keserűt,
édesnek olvashatod.
A remény virágainak van ideje nyílni,
bárkinek és bármeddig ragyoghatnak,
emelhet és veszejthet a pillanat,
pontosnak tűnhetnek bölcsességeink,
míg a lét hídján túl álmainkba érünk.
Kardos M. Zsöte verse
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése