Kimondatlan áldás
Ibolyát és jázmint lehel a hajnal,
a Nap sugarai úgy járják át a csillogó
ablaküveget, ahogy mosolyod gyöngyei
fűzték fényes lánccá a napokat testem körül.
Simításod fürdetett tengerek hullámaiban,
hulló látomások takarójában miénk volt
az öröknek hitt tavasz, mézbe forduló remény.
Madarak dalát hallgattuk még akkor is,
mikor az éjszaka csillagai hordták
tartalmát a gyönyörrel telt korsónak,
hogy létezel.
Meg akarom bocsájtani, hogy elmúltál,
neked, magamnak, a Mindenhatónak,
mert nélkülem indított el azon a másik úton,
ahonnan hiába próbállak visszakönyörögni.
Rakom egymásután a tavaszokat, a megújulást,
elvinni neked. Összegyűjtöm a színeket, a nyíló
virágok illatát, a levelekké bomló rügyeket.
Addig a fehérbe öltözött bokrokat ölelem, a
lehulló párában keresem volt csókod cseppjeit.
Angyalokká álmodom szentjánosbogarak ragyogását,
rám boruló ég szent távolában látom kék szemed,
és leírok minden kimondatlanul maradt áldást.
Kardos M. Zsöte verse
Egy havas téli reggel felébredtem és nem találtalak többé mellettem. Oly gyorsan léptél ki az életemből, amilyen hirtelen mellém szegődtél. Negyvenhat év, sok idő egy élő embernek, neked, a holtnak, a végtelen semmibe vesző. Hiányod sokáig adott hiú álmokat, csalfa ábrándokat, vágyat, dőre reményt. Sokáig hallottam még a hangod, az ajtó előtt a lépteid zaját, de többé már nem nyomtad le a kilincset halk csattanással.
A hajó, mely a túlpartra vitt, itt ring előttem, vár, rám vár, hogy átvigyen oda, ahol a napfényes, zajos világunk örökre a sötétség ködébe veszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése