Színek, virágok, emlékek

Déli forróság, rezeg a levegő, csend van, a madarak a bokrok mélyén pihegnek, kutyánk lustán pislog, nincs senki, akit megugatna, az utca kihalt, az emberek is elrejtőztek az égető napsugarak elől. Állok az ablak előtt, nézem a dúsan zöldellő, virágos előkertem. Csenevész, de kínjában magasra törő csúf tuját, mely ilyentájt roskadozik a virágzó trombitafolyondár súlya alatt, teljesen eluralja, szinte ki sem látszik alóla, narancsszínű, hatalmas virágaival telerakja, melyek a nyitott ablakon még a házba is bekukucskálnak. Sok-sok éve már annak, hogy hozzánk került, pontosabban, én csodálkoztam rá, egy idegen ház előkertjében, ahol elvadulva eluralta az egész előkertet, és csodálatos narancsszínbe borította azt. Nekem a folyondár a hatalom virága lett, a rút tuja, szegény, maga az önfeláldozás szerény növénye.

Rég volt, ma is arra járok, temetőbe menet, de a hatalom ittas folyondárt kiirtották a régi kertből, helyette a zöld gyep közepén egy szelíd kis gömbtuja üldögél. Lehet, hogy idővel ő is elterebélyesedik, mint a miénk, aki régen csak a hatalmas nyírfa árnyékában létezett, csendesen gubbasztott, de amint a fűrész kettészelte a nyír életét, a kis tuja évről évre kövérebb, és nagyobb lett, kivirult a lelkem a fénytől, vagy felszabadult az elnyomás alól.  Büszkén áll a ház előtt, mellyel egykorú, egy házaló, cserje árustól vettük, már majdnem negyven éve. A rút tuja tövében, minden tavasszal kitör földből egy erdei páfrány, melyet egy ismerős család csent el a Bakony rengetegéből, nem tudván, hogy védett, de nálam jól érzi magát, védi a tűző nap hevétől a szegény rút tuja. Ha ránézek, mindig megjelenik a lelki szemeim előtt a család, akik majdnem tíz évig laktak a kerti házban.

Mellette a borzas élénk színű évelő lángvirág árnyékában bújik meg a hatalmas levelű fekete hunyor, ő a tél virága, már a hó alatt virágzik, örökzöld, mint a ragyogó kék virágaival kérkedő télizöld. A hunyor szégyenlős növény, nagy levelei alá rejti el ékességeit. Sok éve halott, egykori munkatársnőm hozta a kertjéből. Ha ránézek, mindig őt látom, még a hangját is hallom. Felnevelte egyedül, majd útjukra engedte a gyermekeit, mind az ötöt, és amikor végre megpihenhetett volna, és hátradőlve, elégedetten nyugtázta volna a gyermekei boldogulását, súlyos gyógyíthatatlan betegség ragadta el. Éjjel nappal dolgozott, nappal a bankban könyvelt, ha hazaért várta a háztartás, és az éjszakai munka, az otthoni könyvelés. Ha a hunyorra nézek, őt látom, szelíd, soha nem panaszkodó alakja jelenik meg előttem. Így lett számomra a hunyor, az igazságtalanság virága.

Az udvart, a kertet járva, anyámat látom, sok éve már annak, hogy áthajózott a Styx folyón egy másik világba. Mára már terebélyes fügebokrunkat, talán harminc éve hozta egy őszön, kis fehér nejlon táskában.  Évekig csak a gondot okozta, ősszel be kellett takarni, tavasszal kitakarni, és eltüzelni az összetöredezett nádat, termést csak néhányat adott, mutatóba, de néhány éve, ahogy az időjárásunk enyhült, melegebb lett a tél, nőtt a termése, mára már alig győzőm főzni a fügelekvárt. A füge az elpusztíthatatlanság növénye, volt, hogy a fogcsikorgató, hideg tél tövig elfagyasztotta, de megölni nem volt ereje, a meleg május új hajtásokat csalt elő.

A formás fává serdülő téli körte és egy hamvas virágú tearózsa tövében bújik meg anyám korall piros virágú mini rózsája. Öreg már, az idejét sem tudom, mikor kaptam tőle ajándékként, de a rózsák hosszú életűek ő a végtelen idő virága.

Anyám hatalmas fehér virágú klemátiszát, a májusi virágba borulásakor, minden arra járó megcsodálja. Néha megállnak, nem akarják elhinni, hogy klemátisz. Számomra ő, csak a boldog gyermekkorra, anyámra emlékeztető, időtlen emlékek, fehér virága.

Itt a hátsó kertben, anyám rózsája közelében áll, a vén diófa törzsének a maradék csonkja, már csak virágtartó, anyámtól kapott, jól elszaporodott, narancssárga kíiviák virágoznak a tetején minden évben. Nyaranta mellette pihengetek a nagy nyári melegben. Ha ránézek, apám csendes alakja jelenik meg, fehér haja világít. Harmincnyolc éve hozta egy esős tavaszon, ketten ültettük el. Élt harminckét évet, apám már több, mint egy évtizede halott, de még neki is hallom a hangját. A klívia, a diófa csonkja így együtt, a halálra emlékeztetnek, az idő súlyára, mely alól már nem bújhatunk ki, addig nyom, míg mindannyian egy felvillanó emlékké nem válunk, valaki emlékezetében.