Végtelen szolgálati idő

Már nem dolgozom hivatalosan sehol, de nem hivatalosan még igen, hetente egyszer, néha kétszer, mások kisgyerekeire vigyázok, szeretem őket, ez az én jutalmam a sok ledolgozott évért. Ezt adtam magamnak ajándékba hatvan évesen.

Ezen felül, marad még a háztartás, a kert, és az unokák.  Sorsom nem egyedi, sok-sok ezer nőtársammal együtt dolgozgatunk hasonló módon a halálunkig, már ha bírunk. Nyugodtan mondhatom a nevükben is, ezt kiérdemeltük mi nők, ez a mi jutalmunk az élettől.

Az érettségit követően, 1965-ben egy sikertelen kirakatrendező iskola felvételije után, ez a szakma akkoriban olyan népszerű volt, hogy tizenhatszor többen szerettek volna bejutni az oktatásra, ott álltam iskola, munka és protekció nélkül - falun. Akkoriban a betölthető állásokban nem válogathattak a fiatalok. Szüleim egyszerű kétkezi munkások lévén, ráadásul még annak az egy pártnak sem voltak a tagjai, nem segíthettek. Maradt az alkalmi munka, kapálás a csemetekertben, irodai kisegítés egy hónapra.  Jött a tél, a pénztelenség, az én keresetem is jól jött volna már otthon, és persze magamnak is, ruhákra, egy kis önbizalom növelésnek. A következő évben, addig jártam munka után, míg végre a legközelebbi városban, egy cukrászdában alkalmaztak, mint pultos lányt. Boldog voltam, kereső nővé váltam, és ráadásul be is iskoláztak ősszel, pincér lettem. Találtam egy nyomorúságos kis albérleti szobát, mert télvíz idején mégsem lehetett naponta biciklizni tíz kilométert, főleg éjszaka. Repdestem az örömtől, ekkor azért dolgoztam, hogy eltartsam önmagam.

Az idő telt, férjhez mentem, megszületett a lányom, sajnos a férjem is pincér volt, hát ketten nem dolgozhattunk az éjszakában, kicsi gyerek mellett. Új állást kerestem, amúgy sem volt nagyon vonzó munka már számomra a pincérség. Nem szerettem a részeg férfiakat, mondhatnám, ki nem állhattam őket. Egy házbeli ismerős révén bekerültem egy kötöttárut gyártó gyárba, a lyukkártyás adatfeldolgozó gépterembe. Betanítottak a lyukkártyák feldolgozására, rendezésére, majd a hatalmas gépeken ezekből az adatokból a tablókészítésre. Ez volt a mai számítógépes adatfeldolgozás őse. A gyár felbomlásáig, majd húsz évig, el sem jöttem onnan. Közben az öreg, elavult hollerith gépeket kidobták, modern számítógépes adatfeldolgozás váltotta fel a régit. Néhányunkat beiskolázták, és programozók lettünk. A modernség abból állt, hogy a lyukkártyára rögzített adatokat, hatalmas szekrénysor nagyságú központi számítógéppel, a magunk által írt programok segítségével, feldolgoztuk, és tablóhegyeket gyártottunk. Ezt a munkát nagyon szerettem, a munka kreativitást igényelt és kielégítette az alkotásvágyam, sokoldalú és izgalmas tevékenység volt a programozás, de sajnos semmi nem tart örökké.

A rendszerváltással, a gyárunk megszűnt, azaz gyártási egységekre szakítva privatizálták. A számítóközpontot leszerelték, alkatrészeire bontva eladták, bennünket szélnek eresztettek Szerencsés voltam, mert hamar találtam állást, a rendszerváltás után ez nem volt egy egyszerű mutatvány. Számítógépes ismereteim révén, ügyintézői munkát kaptam egy bankban. Nem szerettem itt dolgozni, idegennek éreztem magam. Folyton átmeneti állapotnak gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy az új munkahelyem állandó, ezt kell szeretni. A munkahelyi légkör is elviselhetetlen volt, rám riasztóan hatott, hogy mindenki mindenkit fúrt, ráadásul a túlmunka rendszeres volt. Választásom nem lévén alkalmazkodtam, megtanultam megvédeni magam, majdnem tíz évig. Ez idő alatt sem szoktam meg igazán, kötelességből, és szükségből dolgoztam. Évekig hajnalban keltem, elvittem az unokáimat óvodába, iskolába, majd rohantam fél nyolcra dolgozni, délután bevásárlás, takarítás, kerti munka, főzés, és a fiam még csak általános iskolás volt, úgy éreztem magam, mint mókus a kerékben.

Ekkor jött a privatizálás, a központi számítógépes hálózati adatfeldolgozás. Egyre kevesebb ember kellett a munkához. A bankban fiatalítottak, divatba jöttek a harmincas férfiak, még a főnöknőnket is lapátra tették. Fuzionáltak egy másik bankkal, és az alkalmazottak háromnegyedét elküldték, főleg az idősebb hölgyeket. Az a paradox helyzet állt elő, míg az egyik évben kitüntettek a jó munkámért, a következő évben útilaput kaptam több munkatársammal együtt.

Ötvenhárom évesen, lázas sietséggel, ismét munkát kerestem. Szinte naponta mentem valahova interjúra, megbeszélésre, és sajnos a korom, a tapasztalatom, és a megbízhatóságom - nem voltak kisgyerekeim, nem jelentettek előnyt. Mindig a fiatalabb jelentkező nyert, neki kevesebbet kellett fizetni, ha szülni ment, úgyis kerestek újat helyette. Már vagy egy hónapja kutattam az álláshirdetéseket, de semmi nem jött össze, oda jutottam, hogy elfogadok mindent, csak alkalmazzanak. Az autópályára matrica ellenőröket és értékesítőket kerestek, jelentkeztem. Fogalmam sem volt a munkáról, mindegy, nem hittem, hogy felvesznek, öreg vagyok, gondoltam, nem kellek a kutyának se már.

Sokan jelentkeztünk, mind fiatalok voltak, én az anyjuk lehettem volna. Na, gondoltam, ez is egy üresjárat lesz, hiábavaló erőlködés a részemről.  Bemutatták a munkát, tetszett, egyszerű volt, csak figyelni kellett. Minden jelentkezőnek a nagyfőnök elé kellett járulnia és bemutatkozni. Ekkor már nagyon felhúztam magam, előre, meg voltam győződve, hogy nem vesznek fel, még ide sem. Amikor beléptem a nagyfőnök irodájában, egy magam korabeli fazon ült az íróasztalánál, őszinte érdeklődés volt a tekintetében.  Köszönés után csak ennyit mondtam, ha úgy ítéli meg uram, hogy a korom akadály a matrica ellenőrzéshez, most szóljon, és akkor nem raboljuk egymás idejét tovább. A főnök csodálkozva rám nézett, csak ennyit mondott, egy kicsit túlképzett az igaz a munkához, de manapság ez már semmit sem számít, a korával nincs semmi bajom, mert ha jól látom, egyidősek vagyunk. Üdvözlöm az autópálya ellenőrök csapatában.

A nyugat kapujában, a határon dolgoztam, mint matricaárus, a nyugdíjazásomig, ez a munkahely volt életem legjobb, legváltozatosabb, és legkönnyebb munkája. Imádtam, pedig folyamatos munkarend volt, de jobbnak éreztem, mint amikor naponta elmentem reggel, késő délután hazaértem, várt a második műszak, a főzés, a kert, és minden más, amit fel sem tudnék sorolni. Ha még egyszer erre Földre dob le a gólya, azt remélem, hogy kék színű babaruhát fogok hordani, nem rózsaszínt.