Nem a mai
kocsmáké, manapság a kocsmák előtt pöfékelnek a füstfüggők, de a hatvanas évek
végén, amikor három hétre megkaptam azt a nem kívánt lehetőséget, amivel
belülről is megismerhettem a kocsma világát, még vágni lehetett a füstöt benne.
A talponálló a Főutca végén álló háztömb sarkára nyílt, lehetőséget kínálva az
ivásra mindenkinek, aki buszról leszállt, vagy a szembe lévő mozi előadására
várt, netán az átellenben álló ABC, régi nevén Hangyaboltban megszomjazott a
bevásárlás után. Mára már egyiknek sincs nyoma, helyükön elegáns bankok állnak,
a buszmegálló eltűnt, helyette szemet gyönyörködtető parkon pihenhet meg az
arra járók tekintete. A mozi is, a kisbolt is kiment a divatból, nem kifizetődő
üzemeltetni őket, de a kocsma az maradt, azt gazdaságos fenntartani.
Az állami
vendéglátóhelyeket akkoriban mindig három főnök üzemeltette, én a harmadikat
helyettesítettem, amíg ő az ágyat nyomta. Ez azt jelentette vendéglátós
szóhasználattal, hogy fregolis lettem, és mint minden harmad főnök, mindig
annak helyébe álltam, aki szabadnapos volt, ha mindenki dolgozott, akkor a
sarokban álló magas pénztárból néztem a gomolygó füstöt, na meg az embereket.
Ide mindenféle figura járt, lecsúszott részegeskedő, zugivó, megszomjazó,
várakozó, társaságra vágyó, úriember, melegedő, eső elől bemenekülő, ingyen ivó
rendőrök rendszeresen, és még a jó ég tudja ki.
A pénztárnál
mindig várakoztak, mert minden egyes fröccs vagy feles után, jöttek a következő
tikettért. Amikor a sokadikért jött némelyik nagyivó, már beszélni is alig tudott,
csak odadobta pénzt. Én meg a részegeket becsaptam, no, nem sokkal csak
fillérekkel, mert akkoriban még volt az is. Nem szerettem a piásokat,
mondhatnám utáltam őket. Nem mintha rossz tapasztalataim tetették volna mindezt
velem, nem, csak szórakozásból, és némi büntetés gyanánt a részeg állapotért.
Otthon sem a szüleimnél, sem az apósom családjában nem ivott senki, még egy
üveg bor sem volt a háznál. Ünnepekkor szörpöt ittunk és bambit, egyébként
vizet és tejet. Nem is értettem, hogy lehet szeretni a keserű sört, a savanyú
bort, és az erős cseresznyepálinkát. Mára már szívesen megiszom a finom bort,
és az édes pezsgőt, de fiatalon nem ment.
A
törzsvendégek fura szerzetek voltak, nekik kijárt az odafigyelés, és még nők is
bejöttek olykor. Két nő rendszeresen betért, az egyik csak délelőtt, ő volt a
Főutca utcaseprője. Hórihorgas sovány cigányasszony, a hajában hatalmas
masnival vonult be málnaszörpért egy alacsony sétapálcás zenész cigánnyal, az
urával, aki mindig úgy ki volt rittyentve, mint szaros Pista Jézus neve napján.
A másik csak
esténként jelent meg, ha volt pénze, ha nem, akkor kuncsorgott az
ivócimboráitól. Őt sajnáltam, mert nyomorult volt a sok alkoholtól, megitta az
otthagyott fröccsöket is. Bejött utána, esténként, az újságot áruló kisfia is,
akitől mindig el akarta szedni a pénzét, de a pultos lányok ráripakodtak. Egy
este elterült a kocsma mocskos kövén, rángatózott, felakadt a szeme. Majd
elvitte a mentő, és soha többet nem láttam, a fiát sem.
Ott volt
szinte minden délután az öreg Fejes, aki egy alkalommal alaposan megijesztett,
mert megszólalt délután ötkor az ébresztőóra a zsebében. Rémültömben ledobtam a
visszajáró aprót a kőre.
- Nem köll
idegeskedni kislány, az idegesség úri betegség, nem parasztlánynak való! Csak korán húztam föl, no! Azt hittem előbb
berúgok, biztos, ami biztos, nehogy elaludjak – mondta.
Itt
verekedés ritkán esett meg, egyszer a kocsma mögötti utcában ütötték egymást a
cigányok, de fehér ember abba soha nem avatkozott, mert félt, hogy akkor a
verekedők őt csépelik tovább. Jöttek a rendőrök, szép nyugodtan megitták az
ingyen piájukat, és a gumibotjukat lóbálva hátra mentek. Láttukra rögtön
megtörtént a békekötés.
A kocsma
csak a vendégeiben különbözött az előző munkahelyeimtől, a cukrászdáktól, ott
is vágni lehetett a füstöt, meg itt is. Részegek, csótányok és patkányok
mindkét helyen akadtak. Na, jó, ott leültek a betérők, itt állva könyököltek az
asztaloknál, és a sarokban hangosan rablósnapszeroztak.
Bejárt
minden munkanapon, pontosan fél háromkor egy fura figura, és úgy négy, vagy öt
felest ivott, cseresznyét. Nem beszélt az senkivel, nekem is csak foghegyről
köszönt oda, ha jött a pénztárhoz, pedig ismert, mert a szomszéd bérházban
lakott a földszinten, a béna öccsével, a feleségével, és a két iskolás
gyerekével. A béna öccse egész nap az ablaknál ülve nézte a járókelőket. A
feleség olyan sovány volt, hogy csak hálni járt belé a lélek, és a seszínű
haja mindig az égnek állt. Egy nap nem jött, és utána se láttam többet, csak az
asszonyt talpig feketében, és a bénát, aki továbbra is az ablaknál ült. Ekkor
megállapítottam magamban, hogy bénán száz évig is elnézegetheti az emberfia az
utcát, de szeszelve a gyerekét sem biztos, hogy fölneveli.
Kocsmába
viszont zugivó asszonyok nem jártak be, de cukrászdába igen. Egyszer dolgoztam
egy csöppnyi kis cukiba, ahol mindössze öt asztal volt csak, de annál nagyobb a
sütemény forgalma, mert ide jártak a gazdász egyetemisták krémest zabálni, mert
ők nem ették a krémest, hanem falták. Vasárnaponként krémes evő versenyt
tartottak. Minden szombaton este félnyolckor megjelent egy piros arcú kis
hölgy, és a két decis pálinkás üvegét teleöntette tripliszekkel, bedobott a
gallér mögé egy indító felest, és már rohant is a moziba. Itt volt a titkos
randevúk helye is. A hatalmas ablakon ki lehetett látni, de be nem, és mivel ez
is sarkon állt, gyorsan el lehetett tűnni.
Visszatérve
a kocsmába, örültem, amikor felgyógyult az eredeti harmad főnöknő, és végre
megszabadultam az állandó hangzavartól és a szörnyű füsttől, a cukrászdák
csendesebbek voltak, kevésbé füstösek és még fagyi is volt. Pincérként jönni-menni
sokkal jobban szerettem.
Nagyon jó történet. Őszintén? Az este elörealadtával, a legelegánsabb étterem bárja is kocsmává válik, és a jólöltözött úriember is úgy viselkedik, mint a legalja részeges.
VálaszTörlésPontosan Lily, a vendéglátós tapasztalom is megerősíti mindezt. Köszönöm a figyelmedet.
VálaszTörlésIbolya, élvezettel olvasom az írásaid. Én kimaradtam ebből a világból . Grat.
VálaszTörlés