Remény a reménytelenségben

Sokszor elgondolkodtam azon, mi lenne, ha bármilyen okból hajléktalanná válnék, egyik napról a másikra. Eleinte biztosan kapkodnék fűhöz- fához, hogy hajlék legyen a fejem felett, a megszokott komfort borzasztóan hiányozna. Megbetegednék, majd éheznék, nem  tudnék egy tisztességeset aludni, félnék. Majd remény híján, leépülnék testileg, szellemileg, lelkileg. Egyre kevesebb dolgot rühellnék, mert ha éhes az ember, már nem ad a látszatra, kezdetben csak éjjel, később már nappal is kukázik. Ha fáznék, biztosan enyhíteném a kínom alkohollal, mit törődnék  én akkor már az emberek kritikájával. A téli nyomorúságomban csak az érdekelne, hogy ne fagyjon le a lábam, ne marja az éhkopp a gyomromat. Szarnék már a külsőmre, nem néznék az emberekre, az egy másik világ, az ő világuk, ez meg az enyém, a kitaszítottaké – gondolnám. Az a szerencséseké, én már úgysem  tudok oda visszamenni.  Ahhoz dolgozni kellene, de ki adna munkát, hisz koszos vagyok, büdös, semmire sem jó! Marad a nyomorúság, és különben is az utcán élők úgyis korán hallnak, addig meg megiszom a magamét és kerek lesz a világ.
Kérditek - és a család? Hát nem véletlen kerültem az utcára, biztosan tettem valami megbocsáthatatlant. Nem törődnek már velem, biztosan az én hibám is, hogy ide jutottam, sőt  teljesen biztos. Elkerülném őket, szégyellném magam. Elmennék egy nagyvárosba, ahol nem ismernek, több a melegedő hely, van alkalmi munka, alkalmi zug, ahol meghúzhatom magam. Van tea járat, és jó sok nyitott kuka. Várnám a jótékony halált, de segíteni magamon ebben a lelki állapotban nem tudnék, hiszen akkorra már egészen lejutottam a gödör aljára, ahol hiába kapaszkodok felfelé, folyton folyvást visszacsúszok, hát feladom, nem várok már segítséget nyújtó kezet senkitől, a családtól sem.
Ennyi a hajléktalan vízióm, és ha jól belegondolunk, ebben a furcsa és igazságtalan  világban nem is nehéz hajléktalanná lenni, elég egy súlyos betegség, munkanélküliség, netán egy válás, vagy egy családi tragédia.
Ezek a gondolatok keringtek az agyamban, amikor a hajlék nélküliekről hallottam a médiában, egészen addig, amíg nem beszéltem egyel. Öcsém házépítésénél segítettünk, a két kőműves, két hajléktalan ember volt, akiket a Moszkva térről hozott, hogy az emeleti szintet lebetonozzák.  A munka végeztéig az alagsorban laktak, enni kaptak bért, amiben előre megállapodtak. A fiatalabbik szótlan , nappal dolgozott este aludt, miután legurított néhány üveg sört. Az idősebb, nem ivott, munka után kiült a tópartra és olvasott. Az ágya végében egy halom könyv volt felpolcolva. Egy este megkérdeztem tőle mit olvas, és ezzel az ócska ürüggyel szóba elegyedtem vele. Furdalt a kíváncsiság, hogy egy egyszerű kőműves, aki ráadásul hajlék nélküli, miért nem úgy él, ahogy mi, a szerencsések, megszoktuk tőlük.
Nem titkolózott, beszédes fajta volt, elmesélte az életét. Úgy tízenöt éve él így, télen a hajléktalan szállókon húzza meg magát, ingyen konyhákon eszik, üvegeket gyűjt, nagy néha akad munkája. Tavasztól kiállnak Barnával, a fiatalabbal, a Moszkva térre, és munkára várnak. Mindketten kőművesek, így sűrűn akad munka. Van, hogy egy napra mennek, de van, hogy egy hétre, persze vannak gazemberek, akik nem akarják a kialkudott bért kifizetni, hát akkor bizony ők húzzák a rövidebbet, de ez a hajléktalanság ezzel is jár.
Sok okból lehet ide jutni. Például megfigyeltem, hogy női hajléktalan kevés van, ők jobban vigyáznak magukra, meg más a természetük. A fiatalok között akad, de azok is többnyire az állami gondozottak közül kerülnek közénk. Igen az állami gyerekek közül sokan jutnak hajléktalanságra, azután az italozó életmód, sok egyszerűen nem tud alkalmazkodni az élethez, egyszerűbb a társadalom számkivetettjeként élni, szabadnak érzi magát, nincsenek kötelezettségek. Van, akit csak közénk sodort a sors, és csak van ebben a világban, többnyire nincsen családja, de mostanság sokan a szegénység miatt kerülnek az utcára, és egyre több a család.
 - Hogy én miként jutottam ide?
Fiatalon házasodtam szerelemből, a volt feleségem tanítónő ma is. A családja nem szívelt, mert úgy gondolták nem illünk össze. Egy tanult nő és egy egyszerű kőműves legény. De a szerelem vak, és mi nagyon szerettük egymást. Megszülettek a gyerekeink, teltek az évek, és a szerelem múlni kezdett, legalábbis a feleségem részéről. Egyre több hibát látott bennem, szinte naponta veszekedtünk. Elmaradoztam és inni kezdtem, úgy, mint a többi munkatársam. A gyerekeim kerültek, hiszen este csak azt látták, hogy holt részegen mászok haza, elhanyagoltam magam, és nem törődtem többé semmivel.
Egy reggel, amikor józan voltam a feleségem azzal állt elő, hogy beadta a válókeresetet, nem akarnak sem ő sem a gyerekek velem tovább élni. Menjek el, nem kell a gyerektartás sem tőlem, hiszen nem is adok haza pénzt, csak nyűg vagyok a nyakukon, és a gyerekek szégyellnek. Éreztem, hogy elsötétedik minden előttem, összetörtem a nappaliban a székeket és tomboltam, romboltam, Kihívták a rendőröket. Ekkor költöztem el.
Kezdetben még meghúztam magam az ismerősöknél, apámnál, de azután felmentem Pestre. Évekig ittam, aluljárókban józanodtam, télen majdnem megfagytam, mert a szállókra csak józanon lehetett bemenni éjszakára.
Egy reggel összeestem a keleti előtt, bevitt a mentő a kórházba. Szégyelltem magam, mert bizony éreztették velem ott, hogy nem szívesen gyógyítanak, koszos voltam és gusztustalan. Arra gondoltak talán, minek, ez úgysem vigyáz magára, a munkájuk felesleges fáradtság. Sokáig feküdtem bent, mert a szívinfarktus lassan gyógyul. Egy fiatal orvos bocsátott el, ezekkel a szavakkal: ha meg akar halni, igyon tovább, de még nem öreg, lenne módja kikerülni a hajléktalanságból, hagyja abba az ivást, és próbálja meg.
Ekkor hagytam abba az ivást, nehéz időszak volt, de sikerült. Összeismerkedtem Barnával, és az óta együtt dolgozunk és együtt hajléktalankodunk. Vigyázunk egymásra. Rendezettebb lett az életem, de még nem sikerült kikapaszkodnom a gödörből, de van remény, talán egyszer. A gyerekeim már biztosan megházasodtak, lehet, hogy unokáim is vannak már. Egyszer elmegyek és megkeresem őket, de nem így, majd ha már igazán összeszedtem magam.
Nem tudtam meg soha, hogy sikerült e neki, de őszintén kívántam, hogy egyszer felérjen a gödör széléig.