Dag és
Norman sietve terelte az állatokat a barlangistállóba, hamar sötétedett, már
kora őszre járt az idő. Bent már várták őket a fejők, a kolónia két csinos
nőtagja. A tehenek is várták már ezt a pillanatot, feszült a sok tejtől a tőgyük.
Mire a kecskéket és a birkákat sikerült a helyükre hajtani, a két asszony
végzett is az öt tehén fejésével. A fejőgépeket vitték a mosóba. Dag a nagy
tejeskannát beállította a hűtőkamrába. Norman még egyszer megnézte a disznók
zárját, mert múltkor nyitva maradt. Lekapcsolták a világítást, Dag bezárta a
hatalmas ajtót, és beriasztott. Szükség volt a riasztó felszerelésére, mert kétszer
is betörtek az itteni őslakók, két disznót még a barlangban szúrták le és úgy vitték
el azokat. Dag tisztában volt vele, hogy éheznek, de az igyekezet szikrája sem
volt bennük, hogy a sorsukon változtassanak. Ennek, az orosz ember mindenbe
beletörődő természete az oka, mondta Jan, a kolónia vezetője.
Csendesen
baktattak a lakóbarlangok felé, megnyugodva hallgatták a süvöltő szelet, és a
szélkerekek surrogó hangját, mert ez energiát jelentett, fényt és meleget. Apa
és fia leült az ebédlőasztalhoz és várták, hogy Krisztin hozza a gőzölgő
fazekat. Miután Dag felesége is az asztalhoz ült, mindhárman keresztet vetettek
és Norman elmondta az áldást, majd mohón falni kezdtek. Ma ez volt az első
meleg étel a gyomrukban. A pásztorkodáskor mindig csak egy kis cipót, és sajtot
vittek magukkal. A vízre nem volt gondjuk, az állatok is és ők is a tóból
ittak, rendkívül tiszta volt ez a víz.
- Holnap nem
dolgozunk fiam, kimegyünk a Bajkál-tóra horgászni. Mindenki örülne egy kis sült
halnak már. Na, menjünk kisfiam egy kicsit tanulni, mert mindjárt este lesz.
- Nem
hagyhatnánk holnapra apu?
- Nem lehet,
csak egy félórát matekozunk, azután játszhatsz.
Másnap
ragyogó napsütésre virradtak, Norman rohant reggelizni. Apja és anyja már az
asztalnál ült, és nagyon elmerülten beszélgettek, Normanra vártak. Ima után kényelmesen megreggeliztek, vajas
kenyeret tejjel, és egy kis füstölt húst. Összepakolták a horgászbotokat,
Krisztin egy kis cipót tett sajttal a hátizsákba, majd Dag a vállára téve a
merítőhálót elindult a nagy tó felé. Norman még visszarohant egy vödörért.
- Remélem
tele lesz az a vödör? – kiáltott utána az anyja.
Másfél
kilométer gyaloglás után értek le a partra, gyorsan kipakoltak, bedobták a
horgokat, és kényelmesen elhelyezkedtek a csöpp kis horgászszékeken. Norman
nagyon szeretett itt pecázni az apjával, egész nap beszélgettek, néha tüzet
gyújtottak, hogy megmelegedjenek.
- Miért
hordasz fegyvert apa? Ezek az őslakók, soha nem ölnek meg senkit, csak az
állatokat.
- Nem lehet
azt tudni fiam, és mostanában már többen láttak errefelé idegeneket, főleg
kínaiakat, kószálni. Nem tudhatjuk, milyen szándékaik vannak.
- A
fegyvereket is abból a távoli országból hoztátok?
- Igen.
Amikor 2199-ben elmenekültünk Norvégia területéről mi, öt fiatal házaspár,
szükségünk volt a fegyverekre, mert ide a távoli Bajkál-tó vidékére értékekkel
megrakott terepjáróinkkal jöttünk, nem tudhattuk mi vár ránk a hetekig tartó
úton. Oroszország nem volt biztonságos, sok útonállóval találkoztunk, jól jött
a fegyver. Háború dúlt Európában, és a tapasztalataink alapján, minden okunk
megvolt a félelemre. A mi családunk
hajdan, 2115 előtt Európa közepén élt, de akkor kitört az éhezők háborúja
Viktória ükanyád, fiával, a te Norman dédapáddal, északra menekült. Ott még nem
tombolt a nagy hőség, kellemesebb volt az időjárás. Ám a háború oda is
eljutott, addig példás rendet eluralta a káosz és félelem. Ekkor határoztuk el,
mi öt jóbarát és munkatárs, hogy feleségeinkkel együtt nekivágunk az
ismeretlennek, keresünk egy olyan élhető vidéket, ahol még nyugalom van. Jannal
jártunk előtte itt a Bajkál-tó környékén, még a békésebb időkben, elhatároztuk,
hogy itt telepedünk le, és egy kolóniát alapítunk. A gyerekek mind itt
születtek már. Ezek a fegyverek az óta velünk vannak, és bizony volt alkalom,
amikor használtuk is őket.
- Miért
lakunk barlangokban? Miért nem építettetek olyan faházakat, mint amilyeneket
Polovinnája faluban láttam.
-
Biztonságosabbak, te is átéltél már itt hatalmas viharokat, jégesőket.
Megvédeni is könnyebb. Soha nem tudni mi jön még. Nagyon sokan menekülnek délebbről
ide, főleg a kínaiak.
- Miért nem
mentek vadászni, hisz van fegyveretek? Lehet, hogy a hegyeken túl még vannak
vadállatok.
- Nincsenek
kisfiam, az állatok és növények többsége pusztulóban van az egész világon.
Egyszer, nagyon-nagyon régen azt mondta egy híres tudós, hogyha a méhek
kipusztulnak, azt az emberiség csak négy évvel éli túl.
- Mik azok a
méhek?
- Kis
fullánkos repülő bogarak voltak, ők porozták be a növények virágait, és a
nektárjukból mézet készítettek, amit az emberek nagyon szerettek. Majd egy
alkalommal meg is mutatom a könyvekben. Láthatod a jóslat nem lett igaz, mert a
méhek már száz éve nincsenek, és mi itt vagyunk, de az igaz, hogy ha ilyen
ütemben pusztulnak ki a fajok, egyszer mi ránk kerül a sor.
- Tudom,
hogy milyen állatok pusztultak ki. Nincs már jegesmedve és sok medveféle, csak
néhol található meg valamelyik állatkertben. Nem élnek szabadon már majmok. Farkasok,
teknősök, sokféle bogár és növény tűnt el örökre. Kihaltak a brazíliai
indiánok, sok népcsoport eltűnt, beolvadtak a nagy nemzetekbe. Itt élt a világ
legnagyobb tigrise, a szibériai tigris. Vajon találni még valahol?
- Nem tudom,
de errefelé már nem él egy sem. Az utolsó, egy megszelídített tigris, egy
itteni őslakosnál úgy élt, mint egy király, mindenki kényeztette. Az öreg
halász mesélte, akivel néha itt találkozunk, azzal az öreg, ütött-kopott kis
hajóval halászik a tavon.
Igaz-e, vagy nem, nem tudom. Van ennek vagy ötven éve,
az öreg orosz, kint vadászgatott a rengetegben, amikor furcsa hang ütötte meg a
fülét, egy szikla mögül. Oda óvatoskodott, és egy kis tigriskölyök fújt rá nagy
mérgesen. Az öreg megrettent, és remegő lábakkal nézett körbe. Nincs
veszedelmesebb állat egy kölykét féltő anyatigrisnél, de csend volt a
környéken, és a kicsin látszott, hogy nagyon éhes. Az esze azt súgta, hogy
sebesen hagyja el a sziklát. Így is tett, de amikor a futástól kimerülten
megállt, mögötte ott volt a kicsi tigris és tovább sírt.
Hazai
irányba fordult és elindult, az állat követte. Egy alkalommal megállt, és a
zsákjából elővett egy darab füstölt halat, odadobta neki. A tigriskölyök mohón
befalta, a Bajkál-tóhoz érve megitatta, és így értek haza ketten. Attól kezdve
mindennap felállította nyúlcsapdákat, és a tigrisgyerek gyorsan nőt. Kutyaként
viselkedett, egésznap a faház ajtaja előtt hevert, ha valaki jött felállt és
elállta a bejáratot. Vadászni nem járt, mert nem tanulta meg, és a gazdája
gondoskodott az élelméről. Halat evett és nyulat. Hatalmas állat lett belőle,
de nagyon szelíd. Néha elcsavargott, valószínű társat keresett, de azt nem
találhatott, mert ő volt az utolsó tigris. Az emberek az óta sem láttak
tigrist. Amikor megöregedett, egy éjszaka elment a rengetegbe meghalni, soha
nem találta meg a gazdája.
Apa és fia
elköltötték az ebédjüket, összeszedelődzködtek, és egy teli vödör hallal
elindultak hazafelé.. Norman egész úton csak a történeten gondolkodott. Nagyon
szeretett volna egy kis állatot, ami csak az övé. Apja egyszer megígérte, hogy
hoznak egy kis kutyát, de az ebek itt hamar elvadultak és falkába verődve
irtották a nyulakat. A nyúl fontos volt az őslakóknak, nem tűrték a kutyákat. Az
nem lehet, hogy minden állat kipusztuljon, akkor mi lesz velünk, emberekkel?
–gondolta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése