Mama tarkedli sütője
Nem tudom ki
örökölhette a Mama tarkedli sütőjét, annyi bizonyos, hogy manapság már nem igen
használhatják, nem divat a tarkedli sütés, valahol egy kredenc mélyén porosodhat,
vagy az enyészeté lett. Bár az igaz, hogy nekem is megvan még, a Mama nagy
lábosa, amit az anyjától örökölt. Igaz ütött kopott, agyon foltozott, de
használható, és ha nagy ritkán előveszem, mindig az én szelíd természetű
anyósom jut az eszembe, és köszönök neki, mármint a lábosnak, mert sokkal
öregebb, mint én, és túlélt két világháborút, és két gazdát, de lehet, hogy
engem is túl fog.
Anyósom családja
sváb származású volt, az öreg Médl papa annakidején városi tűzoltó volt
szabadidejében, amikor megnyitották a város filmszínházát, ő is hivatalos volt,
de a filmen látott tűz rögtön talpra ugrasztotta, a körülötte ülők nagy
derültségére. Otthon csak németül, azaz svábul beszéltek, mert ez a két nyelv
nem egészen ugyanaz, ezt akkor tudtam meg, amikor a Mama megpróbálta fordítani
az akkoriban csak a mi környékünkön fogható osztrák tévék filmjeit. Ült az
egész család a nagykonyhában, mert a lakáshiány összekényszerített bennünket,
és néztük a krimit, a Mama néha-néha fordított, de ha sürgettük morgolódott.
- Vagy nézem,
vagy fordítok, de nekem ez egyszerre nem megy, nem egészen úgy beszélnek, ahogy
mi beszéltünk annakidején – mondta.
Megjegyzem, az
egész ház osztrák tévérajongó volt, ezt onnan tudom, hogy a Lovasék nagyobbik
fia röhögve mesélte, hogy az esti izgalmas krimi alatt az öccse belecsinált a
gatyájába, no, nem az izgalomtól, hanem mert senki nem kísérte ki a gang
végére, a vécére, hiába mondogatta.
Hóbortos
szokásaik voltak az itt lakóknak, a fent említett Lovasék férfitagjai egy
szombat délelőtt nagy igyekezettel pucolták a hosszú gang üvegablakait. Na,
mondja az anyósom, Lovasék ma mákos tésztát esznek ebédre, csak akkor hajlandók
ezek lustaságok ablakot pucolni.
A főzés, a főtt
étel, minden család leggyakoribb vitatémája volt. A mi nagykonyhánkban két
gázon főtt az ebéd, egy az anyósomén, egy a mienken, de délre már közös lett az
étel, sokszor elcseréltük, kinek mire volt gusztusa aznap. A kis unokák, akikre
az anyósom rendszeresen vigyázott, mindig azzal ültek asztalhoz, aki hazaért.
Többször is ebédeltek.
Az emeleten lakó
postás Német bácsi egy nap hazaérve a munka végeztével nem talált ebédet a
gázon. A feleség a nagyobbik lányukkal, az esküvői ruha varrásával volt
elfoglalva. Az öreg már harmadszor
kérdezte, hogy mi az ebéd, mire a felesége csak úgy odabökte – süss magadnak
tojást. Az öreg nekilátott, de közben némán hergelte magát Mire készen lett a
tojássütéssel, már benne is forrt a méreg. Fogta a serpenyőt, és kirántotta a
bejárati ajtót, majd kidobta serpenyőstől a rántottát. Az hangos átkozódás
kíséretében zötykölődött le a kőlépcsőn egészen a mi ajtónkig, mert az pont
szemben volt a lépcsővel.
- Elég volt, már
hetek óta csak varrtok, már a harmadik napja sütöm magamnak a tojást!
–ordította.
Amint a serpenyő
megállt, nagy visítozások közepette futott is le sebesen a feleség
összetakarítani.
- Keressél
annyit, hogy jusson menyasszonyi ruhára! Még a fehér cipőt is úgy kell a
szomszédlánytól kölcsönkérni! Azt hiszed öröm nekem ez a sok idegeskedés!
Mindez már az
egész ház füle hallatára, mert ugye a zajra mindenki kikukkantott, később
kitárgyalták az esetet, pártokra szakadtak, ki a feleséget védte, ki a férjet.
Két nap múlva minden a feledés homályába merült.
Az öreg postás
igen hirtelen haragú ember volt, sok vicces történet keringett a házban
megesett dolgairól. Az anyósom többször is elmesélte az elromlott ébresztőóra
kivégzését. Az öreg már harmadszor késett el a munkából, a rendetlenkedő
ébresztőóra miatt, utolsó alkalommal olyan haragra gerjedt, hogy kidobta a
semmire való órát az emeleti hálószoba ablakán az utcára, de ezt kevés
büntetésnek találta. Úgy, egy gatyában lerohant emeletről, ki a nagykapun az
utcára és a faltövében heverő órát beletaposta a földbe.
Az apósommal egy
húron pendült az öreg, mert a hirtelen haraggal táplált tetteik egymással
vetélkedtek. Az apósomat ezermesterként ismerték a környéken lakók, mindent
megjavított az udvari kis műhelyében, még bicikliket is gyártott a
szeméttelepen összeszedett alkatrészekből. Egyik nap délelőttjén éktelen zajra
ugrottunk ki az anyósommal az udvarra, és a röhögéstől, alig tudtunk megállni a
lábunkon, mert az apósom ugrált egy javításra, cinezésre szoruló lyukas
lavóron. Addig ugrált rajta, amíg teljesen ki nem lapult. Haragja csillapodása
után tudtuk csak meg az okát, hogy már harmadszor vágott rá a hüvelyk ujjára, a
lyuk foltozása közben. A tett után gondban volt, hogy mondja meg a szomszéd
házban lakó kövér asszonyságnak, hogy ne várja a lavórt, vegyen újat. Jött is,
az-az inkább totyogott az asszonyság a lavórért, én bemenekültem a házba, mert
a nevetést nem tudtam abbahagyni. No, nem a lavór ügy miatt pukkadoztam, hanem
mert eszembe jutott az a sajnálatos történet, hogy nemrég a néni fenekébe
harapott a patkány az udvari vécén, és az szegény ordítva ijedtségtől, a
bokájáig letolt hatalmas rózsaszín bunda bugyival ugrott ki a budi ajtón.
Nagyon sajnáltam, de a röhögést nem tudtam abbahagyni, igaz a Mama sem.
Apósom nagyon
szeretett játszani, a Mamával rendszeresen társasjátékoztak, ki nevet a
végén-t, és ha rendszeresen az anyósom nevetett, előfordult, hogy fölkapta a
Papa a táblát és kidobta a Bástya utcába, a Mama meg vihogva szedte össze és
tovább játszottak. Ha a férjemmel, az-az
a fiával sakkoztak, akkor biztos voltam, hogy a bábukat keresgélni fogjuk a
konyhakövön, ha a Papa veszít.
Az itt lakók
ismerték és szerették egymást, tudták egymás rigolyáit, és ha kellett szívesen
segítettek egymásnak. Történt egy sötét téli este, hogy a kapu alatt lakó
Kárheszné azzal kopogtatott be hozzánk, hogy valaki van a konyhájában és kutat,
kopog. Csak az érthetőség kedvéért mondom, hogy a kapualji lakásba két
bejáraton lehetett bejutni, egy a konyhából, egy az előszobából nyílt, de belül
is volt egy közös ajtójuk. Az apósomék nagy elánnal indultak elkapni a
besurranót. Kicsapták a konyhaajtót, fel a villanyt, és az égő gázon egy pléh
láboskában két tojás kocogott rendületlenül, de már víz nélkül. Szegény
Kárheszné csak ezt mondogatta – a fenébe, ezt én teljesen elfelejtettem. Ne
haragudjanak!
A házba nappal
idegen nem jöhetett be észrevétlen, mert valaki biztos megkérdezte tőle, hogy
kit tetszik keresni, éjszakára bezárták a nagykapukat, csak az esti sötétségben
sikerülhetett titkon belopózni.
Szép emlékezés, olyan keserűen melankolikusan vidám... Mi az a tarkedli? Nekem is van ilyen sütőm...
VálaszTörlésKöszönöm Judit. A tarkedli egy palacsintatésztához hasonló, de sűrűbb és élesztővel készül. Az interneten sok recept található. Lekvárral eszik. Régen divatos tészta volt.
VálaszTörlés