táncolnak agyamban, ihletet ad az emlékezés.
Forog a világ,
A körhinta száll,
Messze már az ifjúság.
Sötét ruhájú, szemüveges, idős nő
ül mellém, elhúzódnék, de meggondolom. Haja szürkésfekete, arca ismerős, hajdan
szép cigánylány lehetett, sudár – de ismerős! Rágyújt, köhög, krákog, nézi a
fákat, rám se hederít. Ismerem, kutatok az emlékem között, honnan ismerhetem.
Sok embert ismerek, igaz már fogalmam sincs mi a nevük, hol laknak, ki fia
borjai, csak tudom, hogy itt élnek velem egy városban, de ő, a vén cigányasszony
ismerős, nagyon ismerős.
- Nem tudja, ez a posta bezár
négykor? – fordul felém.
Uramisten, megvan! Ő a város
egyetlen bárzongoristája, Klári, a zenész.
Megöregedett ő is, vagy öt évvel öregebb lehet nálam. De szép nő volt hajdan, de hát a mondás
szerint - jó munka, sok fizetés, szép öregasszony nincs. Aki nem hal fiatalon,
az megöregszik.
- Igen, bezár Klári. Megismersz?
- Nem. Engem mindenki ismer a
zongora mellől, de én nem ismerem meg az embereket.
- Együtt dolgoztunk a Mokkában,
úgy negyvenegy néhány éve, a boldog időkben.
- Hú, de régen volt az, tényleg
boldog idők voltak azok az évek. Az ifjúság évei.
Hangja mély, rekedt, nem a
cigarettától, mindig ilyen volt. Szerették a vendégek ezt a búgó mély hangot,
és a zongorajátékát.
Mindig irigyeltük, mert ő csak
felállt a zongorától, zárórakor, és mehetett haza, miránk várt a zárás, az
elszámolás, és ha nem stimmeltünk, gyakran hajnalig kerestük a hibát. Kláriért
mindig jött valaki, legtöbbször az apja, aki a város legismertebb cigányzenésze
volt, vagy a bátyja, de sokszor az anyja, igen vigyáztak rá. Ő vitte tovább az
apja zenei tehetségét, becsülték érte. A vendégek között elterjedt hír volt,
hogy Klári jól bírja a piát, egy üvegnyi konyakot is képes magába dönteni egy
éjszaka folyamán és nyoma sincs a részegségnek rajta. Csak, mi a pultos lányok tudtuk, hogy ritkán
ivott ő konyakot, csak „kamut”, azaz teát vitt a pincér, ha a vendég
kedveskedett neki. Néha öt, hat kupica tea is volt a zongorája tetején, mi
jókat derültünk rajta. Striguláztuk, és zárórakor a pincér kifizette a konyakok
árát. Még most is a fülemben csengenek a hajdani slágerek, ahogy búgott azon a
mély hangján – „Reszket a hold a tó vizén…” hú, de régen is volt.
Csillag fénye csillan hajadon,
Fehér ruhádon apró fodor,
Az idő már mindent elsodort.
A kora őszi nap melegíti arcunkat,
nem beszélünk, emlékezünk mindketten. Klári mára már csak alkalmanként zongorázik,
ha meghívják egy-egy rendezvényre, nincs igény az élőzenére, és megöregedett.
Nyúlánk termete megrogyott, hajdan ragyogó sima bőrét ráncok barázdálják,
fekete hajzuhataga megrövidült, de a lába még mindig formás, és a keze, melyre annyira vigyázott egész életében, még szép, nem egy öregasszonyé. Ruhája korához
illő, cipője félretaposott.
- Sok unokád van?
- Van egy néhány. Néha kijövök
ide, megpihenni, otthon nagy a nyüzsgés, nagy a család.
- Zongorázol még néha.
- Néha. Még hívnak. Bár
mostanában betegeskedtem.
Fiatalon sem volt bőbeszédű.
Kedves, csendes és titokzatos, ezek a jelzők jönnének a számra, ha róla
kérdeznének, de hát a korral mindannyian változunk, lehet, hogy ő is. Ám most
mind a ketten hallgatunk, arcunkat az őszi nap melege felé fordítjuk, de a lecsukott
szemünk mögött a bár félhomályában táncoló párokat látjuk, a gomolygó cigarettafüstben
Józsi bácsi az öreg pincér biceg a pult felé, az egész helyiséget betölti a
zene, Klári zongorajátéka és az édes búsan búgó mély hangja.
Dallam száll az éjben,
Mélybe temetett emlékek,
Feltörnek, mint a forrás vize.
Igényes, szép... Köszönöm a szíveslátást!
VálaszTörlésSzeretettel:
Vali
Köszönöm drága Vali. Örülök, hogy a vendégem voltál.
VálaszTörlésDe szép, Ibolya :) Jó volt olvasni a történetet. Él még Klári ?
VálaszTörlés