Még utoljára…

Holnap ugye jön a világvége, hát még utoljára főzők egy nagy fazék töltött káposztát, és ha lehet, magammal viszem a másvilágra, mert ott nem biztos, hogy van ilyen jóféle magyar étek. Sok mindent nincs szándékomba magammal vinni, legfeljebb a szemüvegem, és egy jó könyvet, és egy meleg takarót, hátha a túlvilágon hideg lesz. Egy gyerekkori emlékemről jutott eszembe ez a spájzolás.

Már klott gatyás lánykakoromban is volt világvége jóslás, de azt nem a rádió mondta be, hanem anyáink pletykálták egymásnak.  Egy nyári zápor után mezítlábasan dagasztottuk a friss sarat az utcán, amikor hallom a szomszéd Mariska nénit, amint fennhangon kiabál át a szomszéd Kató néninek, hogy a vasút konyháján hallotta, hogy már egy hónapunk sincs hátra, mert a Jehovák istene megüzente, hogy jön a világvége.

-         Maga tanult asszony Kató néni, mit szól ehhe?

-         Hát azt, hogy marhaság.

-         Ha maga mondja, biztos az, de én azért tartok tűle, mert sose lehet azt tudni.

-         Aztán, hogy lesz a világnak vége Mariska? Mit meséltek a Jehovák?

-         Csak a nem Jehovák pusztulnak, a kénküves ménkű csapkod agyon bennünket.

-         Hát ez badarság, az a kevés Jehova el sem tudná temetni azt a sok hitetlent, fent bűzlenénk a földön, és a döghalál meg elvinné a Jehovákat.

-         No, akkor eleresztem a kutyát a láncról, és a tyúkokat sem csukom be esténként, hátha így lesz, ahogy mondja, és nem lész aki enni adjon nekik, legalább keresni tudjanak valamit maguknak.

-         Maga tudja Mariska.

Ahogy ezt így végighallgattam, azon percbe megszületett a terv a fejembe, hogy menekülhetnénk meg.  A falu végén volt egy hosszú katonai bunker, vagy lőszerraktár, ami a föld alá vezetett, nagy kőajtaja volt, hát ebbe behordanánk mindent, amire szükségünk lehet majd, és itt átvészelnénk a kénköves időszakot és a döghalált is elkerülnénk.

 Elrohantam a barátnőimhez és elmeséltem a nagy hírt, és a tervem. Ami nem volt más, mint az, hogy valamiképp kinyitjuk a bunkerajtót, amit már egyszer megpróbáltunk, de meg sem bírtuk mozdítani, és megkezdjük a mentést.

Hát már az első feladattal sem tudtunk megküzdeni, mert hiába nyomtuk vagy öten, egy jottányit sem mozdult az.  Kénytelenek voltunk beavatni néhány fiút, de azok meg a röhögéstől nem bírták kinyitni. Végül a kíváncsiság előhozta minden erőnket és egy résnyire kinyílt, de azután se tőlem, se hozzád, nem mozdult többet.  Befurakodott a soványabbja a résen, ám hamar visszapréselték magukat a fényre, mert bent sötétség volt, és nem mertek tovább menni.

Kerítettünk egy zseblámpát és azzal néztek körül néhányan, mert én nem fértem át, pedig nem voltam testes gyerek. Amikor kijöttek, körbe álltuk őket, és vártuk a beszámolót, de nem sokat tudtak mondani, csak annyit, hogy a fala beton, és büdös penészszag van, üres, lefelé vezet út benne, de nem mertek lemenni, mert nem látták a végét, és patkányok nem futkároznak benne. Ez fontos volt, mert minden lány irtózott a rágcsálóktól.

Mindent elterveztünk, hogy ki mit hoz, miből csinálunk ágyat, hogy petróleumlámpával világítunk, székeket és asztalt is viszünk, csak az fránya ajtó, az a gond. Mindennap küzdöttünk vele, de nem mozdult. Már csak egy napunk volt a világvégéig, és nem jutottunk ötről hatra. Kénytelenek voltunk szólni egy ismerős nagylegénynek, akit erősnek hittünk. Először jól kiröhögte magát, majd azt mondta, hogy meg ne próbáljunk oda bemenni, mert az a németek lőszerraktára volt, és akadhat ott még robbanóanyag, a sötétben ráléphetünk.  Egyébként sem lesz világvége, mert ő már hallott volna róla, csak asszonybeszéd az egész.

Másnap tényleg hiába vártuk a kénköves ménkűt, nem esett az égből semmi, még eső sem. A füstbe ment tervet nagyon sajnáltuk, mert úgy éreztük, hogy nagyon jól kitaláltuk.

No, megyek, mert holnap időben akarok nekilátni a töltött káposztának, hogy még a világvége előtt kész legyek vele.