KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2012. március 29., csütörtök

A titokzatos Nyesseikert


(Régi történetek a gyermekkoromból)

A faluvégén laktunk, a nagy gödrök előtti utcában. A környék jobbnál jobb izgalmas játszóhelyeket kínált a gyerekeknek. A nagy gödrök a háborúvégi szőnyegbombázás eredményei voltak, de csak részben, mert itt természetes módon is gidres-gödrös volt a táj. Itt volt a falu híres hajbadombja, amely olyan meredek és olyan magas volt, hogy én soha nem mertem lecsúszni a szánkóval róla. A fiúk itt fitogtatták a bátorságukat. A háború végén az amerikai repülők lebombázták a németek által használt, utolsó határmenti vasútállomást, a falu végére is jutott jócskán a bombákból. Furcsa módon a falu maga épen maradt. Napokig lángoltak, a németek által ki tudja mivel, megrakott vagonok. Az idősek azt mesélték, hogy még a tíz kilométerre lévő városból is látták a lángokat. Az öregasszonyok szerint az Úristen óvó keze volt a dologban. Én el is hittem nekik, mert a gödröket látva, volt elképzelésem arról, hogy mi maradt volna a házakból egy ilyen támadás után.

A falunak ezt a részét németesen, mivel hogy itt felerészben svábok laktak, szoliderejnek hívták, csak így fonetikusan mondva, ami hevenyészve lefordítva, katonai területet jelenthetett. A gödrök, olyanok voltak, mint a mini hegyvonulatok. Az én gyerekkoromban már mindent fű borított be, elvadult ecetfa és vadrózsabokrok bújtak meg itt-ott. Néhol kis barlangszerű sekély bemélyedések voltak a domboldalakban, ezeket használtuk játszó kunyhóknak, az ecetfa fiatal nagy ágait letörtük és ezzel fedtük be a bejáratot. Azóta ki nem állhatom az ecetfa büdös, semmihez sem hasonlítható szagát. Itt játszottunk, bújócskáztunk, vagy csak egyszerűen futkároztunk, és lebukfenceztünk a dombokról. Néha nagy esőzések után, megteltek vízzel, akkor fürödtünk benne, és ide hajtottuk ki a libákat, kacsákat úszni. A liba , kacsa, disznó etetéshez a zöldet is mi szedtük egy zsákba. Csalánt a gödröknél, líciumlevelet a Nyesseikert kerítésénél. A lícium levél a kacsák darájába került. Nekünk tilos volt enni a bogyójából, azt mondták mérgező, mára már gyógy-bogyó lett belőle.

A lícium, a dombon álló hatalmas és titokzatos Nyesseikert kerítését teljes hosszában benőtte, és cudarul el is burjánzott. A kertbe belátni nem lehetett, a sűrű tüskés bokroktól bemászni lehetetlennek tűnt, hát ezért is volt titokzatos, és a furcsa lakóitól. Mi gyerekek rettentően kíváncsiak voltunk, mit nem adtunk volna azért, hogy bejussunk. A kert nagynak, és a végében álló hosszú ház hatalmasnak látszott, egyetlen ablak sem nézett a külvilágba. A ház mögött egy keskeny út húzódott öreg fákkal övezve. A ház mindkét végében kapu állt, egyik kicsi, a másik nagy. A lakói, egy bolond öregasszony és a sánta fia. Mi borzongva kukucskáltunk be a kapun, féltünk a ház lakóitól, de az oldalunkat furdalta a kíváncsiság, vajon, hogy élhetnek a falak mögött, mi lehet a kertben. Mondogatták, hogy valamikor, a háború előtt úri család volt a Nyessei család, de ennek nyomait csak ez a különálló bírtok mutatta, mert a sánta Nyessei dolgozott a határon, mint németül és angolul tudó tisztviselő. Mindig biciklivel ment és jött a munkából, senkivel nem beszélt a környéken. Az öregasszonyt vénséges vénnek láttam, aki, hol bolond volt, hol nem. Ha rajta volt a bolondéria, kikiabált a kiskapunál ránk, amint baktattunk hazafelé az iskolából: Kisasszony kifosott az ablakon! Mi ilyenkor tudtuk, hogy bolond, és ijedtünkben fejvesztve rohantunk hazafelé. Máskor meg szép nyugodt hangon megkérdezte, hogy mostanság mit tanítanak abban az iskolában. Néha kora nyár táján megkínált bennünket pár szem friss eperrel. Abban az időben az eper majdnem olyan kuriózum volt, mint a déligyümölcs. Hát ettől még titokzatosabb lett a ház. Néha, ha a ligetben jártunk esténként nyár idején, találkoztunk az öregasszonnyal, egy kis vödörbe földet gyűjtött a gesztenyefák alól, és hazavitte. Miután ezt is elég bolond tettnek gondoltuk, nagy ívben kikerültük.

Egy napon hallottuk, hogy a sánta Nyessei megnősült, idegenből hozott feleséget. Mi öregnek gondoltuk gyerekfejjel, de nem volt ötven évnél idősebb, a feleség sem volt már fiatal, de nagyon szép úri nő lehetett valamikor, mert az látszott rajta, a hajviseletén az ápolt külsején, és a választékos beszédén. Ha megláttam, hosszan megbámultam és zavartan köszöntem neki, ő mindig szelíden mosolyogva köszönt vissza. Olyan jóság áradt belőle, hogy alig vártam a találkozásokat.

Egy meleg déli napon a táskámat lóbálva ugrándoztam hazafelé, amikor az öregasszony kivisította a kapun a "kisasszony kifosott az ablakont". No, nekem sem kellett több, iszkiri, futás. A nagykapunál a fiatal Nyesseiné elkapta a karom, és megállított. Kedvesen, de nagyon halkan azt mondta, nem kell tőle félni, nem bánt ő senkit, csak megöregedett és egy kis gubanc van a fejében, de nem tehet róla. Majd, ha jó napja lesz, bejössz hozzánk és jól elbeszélgetsz vele. Na, gondoltam, én ugyan nem, még elvágja a torkom, vagy ledob a pincéjükbe.

Néhány nap múlva, az öregasszony csendesen nézegetett a kapunál, amikor rúgtam a port hazafelé. Megkérdezte, hogy láttam-e a postást jönni. No, gondoltam, ma jó napja van, és ballagtam tovább. - Kislány gyere vissza! - hallom a fiatal Nyesseiné hangját. Kelletlenül visszaoldalogtam. Gyere csak be hozzánk, van egy kis eper, szereted ugye? Hát hogyne szerettem volna. Máris bátrabban mentem utána. A hosszú ház másik oldalát most láttam először. Minden ablaka a kertre nézett, volt rajta vagy három ajtó. A ház előtt gyönyörű rózsabokrok, a nyíló orgonák ontották az illatot, hatalmas dézsákban számomra akkor ismeretlen virágok álltak. Ma már tudom, hogy leanderek voltak. A ház közepén lévő ajtón beinvitáltak, meglehetősen nagy nappaliszerű helységben álltam, ahol egy szintén hatalmas asztal mellé leültettek. A sarokban egy öreg kanapé , üveges szekrények sorakoztak a fal mellett, telis-tele gyönyörű porcelánokkal, kristálypoharakkal. A fejem felett csillogó csupa üvegcsipke csillár lógott. Minden bútoron azért látszott, hogy vének, mint a gazdájuk. Csak a moziban láttam ilyen bútorokat. Táskámat zavartan a lábam közé fogtam és szinte vigyáz állásban ültem. Kis tányéron hozták az epret, amit puszta udvariasságból csak csipegettem, de szívem szerint befaltam volna egyszerre. Kikérdeztek mindenről, hogy ki fia borja vagyok, merre lakunk, hányadikba járok, van e testvérem. Az öregasszony odaült velem szembe, és minden átmenet nélkül elkezdett a háborúról mesélni. A szenvedésről a bujkálásról, a férje elvesztéséről. Arról, hogy az oroszok elfoglalták a házát, és még az udvari wécére is katonai kíséretet kapott. A fia hazajött a háborúból, de örökre sánta maradt. Szeméből mélységes szomorúság áradt, rekedtes hangon halkan beszélt, néha olyan érzésem volt, hogy nem is lát engem. A szeme messzeségbe révedt. Olyan szomorú volt, hogy nekem is gombóc lett a tokomban. Nem mertem mozdulni, csak hallgattam élete nagy tragédiáját, amelytől már soha nem tudott elszabadulni, gúzsba kötötte, és megzavarta az elméjét.

Volt amikor a fiatal Nyesseiné hívott csak be, az öregasszonyt nem láttam sehol. Tekingettem körbe, alszik mondta, ma nincs jól. Kakaóval és kaláccsal kínált, olyan ünnepi érzésem támadt, mint elsőáldozás után a paplakban, amikor megvendégeltek bennünket, szintén kakaóval és kaláccsal, mert egyébként mi csak tejet ittunk és kenyeret ettünk hozzá. Az asszony gyönyörű fényképeket mutatott magáról, álomszép ruhákban és még ragyogóbb frizurával volt lefényképezve, ekkor tudtam meg, hogy valamikor a háború előtt színésznő volt. Attól kezdve kerestem a társaságát és áhítattal tekintettem fel rá. Néha panaszkodott, mert a vén Nyesseiné gondozása sok munkát adott neki. Volt egy rossz szokása, hogy éjjelente, egy hatalmas bilibe pisilt ezt betolta az ágy alá, amikor megtelt, ráöntözte a dézsás virágokra, azok meg kidöglöttek tőle. A földgyűjtés is ilyen bolondmánia volt. Éjszaka figyelni kellett rá, mert hálóingben ment ki a hidegbe, nem vigyázott magára már. Volt, amikor etetni kellett, mert nem evett magától. Sokszor gondoltam, hogy a Nyessei azért hozott feleséget magának, hogy valaki gondozza az anyját, de hogy egy színésznő miért jött el egy bolond öregasszonnyal vesződni a világvégére egy ilyen magányos házba, az sosem fért a fejembe.

Egy szomorú esős őszi napon mentem a haza az iskolából, látom, hogy az örökké zárt kiskapu egy résnyire nyitva. Óvatosan megnyitottam, és besomfordáltam az udvarra, hogy szóljak a kapu miatt, de nem jött ki senki. Megnyitottam a középső ajtót, belestem, de üres volt a nappali, a konyhaajtó is tárva nyitva állt, ott sem volt egy árva lélek sem. Tétován, az egyik lábamról a másikra billegve álltam, éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Azon gondolkodtam, hogy benyitok az első ajtón, de féltem, mert ezt a küszöböt még nem léptem át soha. Szívem a tokomban dobogott, mikor lenyomtam a kilincset, de csak egy előszoba félébe értem be. Halk sírás ütötte meg a fülemet, beljebb óvatoskodtam. Akkora már, az amúgy is hideg lakásban, minden ízemben remegtem. A szoba közepén álló nagy ágyban feküdt az öreg Nyesseiné fekete ruhájában halott fehéren, kezei a mellén összekulcsolva. A menye egy széken ült az ágy fejénél és zokogott, rám nézett.

- Meghalt - mondta. – Sokat szenvedett szegény. – Én megperdültem és hanyatt-homlok rohantam haza, még soha nem láttam halottat.

Sokszor behívott később is a fiatal Nyesseiné, akinek még a keresztnevét sem tudtam, de az anyósáról nem beszélt soha többet. Az én dolgaimról és a faluról kérdezősködött, néha könyveket adott olvasni. Gyönyörű gobelineket hímzett, és az álomszép kertjét gondozta. A sánta Nyessei halála után még nagyon sokáig élt, de elzárkózva a világtól, már asszony voltam, amikor hallottam, hogy eladták a Nyesseikertet, a líciumot kiirtották, és házak épültek a helyére.

1 megjegyzés:

  1. Nagyon szép történet. Ahogy olvastam, mintha velem esett volna meg... Jó volt olvasni. Köszönöm!

    VálaszTörlés

Kedvenceim

Blogarchívum