Amikor gyermekek voltunk domboldalakról bukfenceztünk le a zöld fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától el nem fáradt soha, rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos nyári eső után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel, az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk. Elsuhantak a vakációs nyarak. Életünk dolgai, szereplői, helyszínei folyton-folyton változtak. Elhagytuk gyermekruháink, biz a szilaj ifjúság is messze jár, a megfontolt tevékeny felnőtt világ is rég mögöttünk már, bizony elhagytuk életünk delét is. Ki tudja mi vár?
Kik oly fontosak voltak számunkra, sorra elmaradnak. Csak a múlt, a távolság ködébe veszett emlékek élnek élénken emlékezetünkben, és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el semmit, minden velünk maradt.
Elbűvölőek a múlt hangjai... s talán a folytonosság vágya is ott rejtőzik bennük. :)
VálaszTörlés(a múltkor nyikkantam ám pasi témában, de nem jelent meg, remélem nem írtam csúnyát, inkább én voltam ügyetlen a kommenttel)
Jega! Ez a szóellenőrzés direkt van? Nem akarod levenni?
VálaszTörlés