- Hova jutottunk? – Idegen ez a táj. – Induljunk tovább
kisfiam!
- Nehezek a bőröndök anyu. – Nem bírom egyedül!
- Várj itt! -
Veszek jegyet.
A jegypénztár üres, ablaka zárva, a váró kihalt. Menekülünk
valahonnan. Furcsa, ismeretlen vidékre kerültünk, félek. Vonatok állnak a
síneken, de fogalmam sincs, hogy merre mennek. Urrá lesz rajtam a rémület,
nincs ember, sem utas, ki válaszolna ijedt kérdéseimre.
- Merre indul? Miféle állomás ez?
Visszatekintek mögém, az állomásépületek sorára,
lehangoló a látvány. Kopott szürke épületek, omladozó vakolat, sehol egy virág.
Kitört ablakok, minden elhagyatott. Nem járnak utasok. A nap a felhők mögött,
mi a fenét keresünk mi itt? El innen, mindegy melyik vonattal, csak el innen! Odavonszoljuk
bőröndjeinket a vonathoz, de mire az ajtót kinyitnánk, elindul. Megyünk a
következőhöz, még a kilincshez sem érünk, megy. Sínpárról sínpárra botladozunk,
de minden induló vonat elindult mielőtt a lépcsőjére ért volna talpunk. A
kétségbeesés gombócot gyúr a torkomba, sírni kéne, de nem lehet, a gyerek arcán
ül a félelem.
Az épületek végén embert látok eltűnni egy nehéz
vasajtó mögött. Reménykedek, ott van valaki. Talán felel, talán segít!
- Gyere kisfiam!
Ormótlan bőröndjeinket szívesen elhagynám, de úgy
érzem, ezekben van mindenünk, minden fontos tárgyunk. Hirtelen ráébredek a
valóságra, mi otthontalanok vagyunk. Fájdalmas érzés a felismerés. Magamhoz
szorítom a gyereket, motyogok valamit, de a sírásra görbülő szája tudatja velem,
a vigasztalás hiába, azt érzi, amit én. A világ, amelyben eddig éltünk,
elhagyott minket. Menekülni kellene innen, de már nem lehet, akadályok
mindenfelé, bármerre fordulunk.
- Gyere már kisfiam!
Nagy nehezen, elcihelődtünk az állomásépületek végébe,
és lerogytam a rozsdás vaslépcső aljára.
- Menj kisfiam, és kérdezd meg bent, hogy miképp lehet
felszállni az induló vonatokra.
Ültem a bőröndökön és vártam. Vártam és vártam. Az
ember egész életében, folyton vár valamire. Gyermekként, hogy felnőtt legyen,
felnőttként pedig ezer másra, de egy biztos, mindig valamire. Sorsdöntő
eseményre, mely reményteljes jövőt ígér. Néha csak egy kis enyhe szellőre, szép
tavaszi napsütésre. Gyermekként a karácsonyi éj adta csodára, egy jobb
osztályzatra. Ifjan, téblábolva várunk egy kedves arc mosolyára. Várandósan a
boldog születésre és most a fiamra, aki nem akar előkeveredni, úgy elment, mint
a vonatok, nem akart visszatérni.
Nyílt az ajtó csikordulva, emberek jöttek mentek
némán, mosolytalan, csak a fiam nem akar jönni. Néztem az ajtót türelmetlenül,
hátha végre ő lép ki rajta, de hiába vártam. Már alkonyodott. Ahányszor nyílt
az ajtó megörültem, de csalódnom kellett, mert minden alkalommal csak egy
idegen lépett ki rajta. Eluralkodott rajtam a kétségbeesés, az a fajta, amit
mindenki érzett már, ha valami nagy baj történt, de nincs segítség, ha már
minden erőfeszítés hiábavaló. Holmimat hátrahagyva felugrottam és feltéptem a
mocskos ajtót. Bent hangos zene szólt, a sűrű füstben sok ember álldogált
pohárral a kezében, rohangáltam közöttük és kérdezgettem őket, hogy láttak e
itt egy szőke tíz év körüli kisfiút, Nem válaszoltak, csak megrázták a fejüket.
A füstös, félhomályos ivóba, a sok félelmetes idegen között a hangzavarban
riadtan futkároztam, de nem találtam a fiamat Az emberek itták az italukat és
nem néztek rám, csak hallgatták a recsegve ordító furcsa zenét. Kirohantam,
kétségbeesve, zavarodottan futottam mindenfelé a gyereket keresve, de senki nem
látta. Csomagjainkat elhagytam, szaladtam a kietlen vidéken, elhagyatott romos
házak között, magas partokon, át a sínrengetegen, egy lepusztult hídon
átkúsztam, alattam a tátongott a mélység. Zokogva leültem a híd lábához,
körülöttem pusztaság. Nem tudom leírni szavakkal mi ment bennem végbe ekkor e
néhány percben. Minden forogni kezdett körülöttem, félelmet és mérhetetlen
fájdalmat, kétségbeesést érezve, hirtelen egy szakadék tátongott előttem, és én
tehetetlenül, az egyensúlyt elvesztve lezuhantam a mélybe.
Hatalmas rúgással jöttem ki a szörnyű álomból a
reggeli valóságba, egy nagy, és nehéz nap kezdetére, mert azon napon ültük meg
a fiam lakodalmát.
Nagyon szép a blogod. Gratulálok. Jól éreztem magam itt és köszönöm, hogy megnézhettem. További sok sikert alkotásodhoz.
VálaszTörlésKöszönöm Katalin. Máskor is gyere.
VálaszTörlésIbolya,nagyon jól érzékeltetted a rettegést, egészen beleborzongtam. Szép a zenei aláfestés, az egész blog. Gratulálok. Még fogom olvasgatni.Hajnalka
VálaszTörlésÖrülök Hajnalka, hogy itt jártál!
VálaszTörlés