Reménytelenül

Éjszaka értek a hegyeshalmi határra. A román rendszámú ócska ütött kopott furgon lekanyarodott a pénzváltó pavilonok felé, és az étterem mögött hirtelen megállt. Itt csend volt, csak a patkányok viháncoltak hangosan a szemetes konténerben. A sofőr kiszállt, kinyitotta a furgon hátulját, és visszaült a sofőrülésbe. Négy ember szállt ki némán, kicibálták a bőröndjeiket és ahányan voltak annyifelé indultak el egyetlen szó nélkül. A legfiatalabbnak tűnő magas fiú, hátán egy hatalmas turista hátizsákkal vidám ruganyos járással futott be az étterem aulájába, nem látszott a boldogan vigyorgó ábrázatán a tízórás utazás. Itt a pénzváltók ablakainál, és vécé előtt hosszú folyamatosan mozgó sorok álltak, egy hirtelen bal kanyarral a büfé felé vette az irányt. Lecihelődött egy asztal mellé, a sarokba, a pultnál kért egy kávét és egy pizza szeletet. Jóleső érzéssel kortyolgatta, hosszú lábait elégedetten kinyújtotta, és úgy érezte, hogy minden rendben, innen már könnyen jut el a nővéréhez Spanyolországba. Nagy nehezen átjutott a román határon, az embercsempész mindössze ezerötszáz euróért elhozta el Magyarországon át egészen Ausztriáig. Itt az osztrákoknál csak várnia kell egy autót, aminek megadták a rendszámát és a sofőr keresztnevét, aki őt már ismeri, mert elküldték neki a fényképét. Csak várnia kell! Már várja nővére is. Nála meghúzhatja magát, amíg nem jut valamilyen munkához, és munkakeresési vízumhoz. Boldog volt, mert úgy érezte a nehezén túl van. Előtte a nagyvilág, lehetőségek, és nemsokára saját autója lesz, ott mindig lesz munkája, és ott meg is fizetik azt, aki dolgozik. A nővére biztatta a leveleiben, és küldött neki kétezer eurót, a kijutáshoz. A román-moldovai állampolgárságot és útlevelet már jó előre beszerezte, mert csak így juthat ki a spanyolokhoz.

Lenyelte az utolsó falatot is, kényelmesen elterpeszkedve kortyolgatta a forró kávét. Remélte hamarosan megjelenik a segítője, és illa berek nádak erek, és egy nap sem kell már ahhoz, hogy boldogan ölelhesse magához rég nem látott nővérét. Nyugodtan nézelődött, ráért, még éjfél sem volt, reggelig csak ide ér. A büfébe érkező éhes és szomjas emberek sűrűn váltották egymást. Az étterem elé érkező vendégmunkásokkal teli buszok ontották őket, gyorsan ittak ettek, pisiltek, és már indult tovább a busz a másik határ felé. Minden nyelven beszéltek itt, a románt hallotta a legtöbbet, bár ezt is nehezen értette, mert másként beszélték a nyelvet Moldáviában, de azért, úgy ahogy megértette őket. Egyszer megütötte a fülét egy furcsa mondatfoszlány,- már csak a nagylaki határnál jussunk át gyorsan és akkor hazaértünk. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy még Magyarországon van, és nem Ausztriába, de elhessegette ezt a rossz gondolatot azzal, hogy a sofőr világosan megmondta, hogy ennyi euróért átviszi őket az Osztrák határon is. Hihetetlen volt számára, hogy milyen gyorsan ideért, két napja még Balti utcáit rótta, sétált Kant partján, ma éjszaka meg itt ül egy osztrák határ menti büfében.

Az emberek jöttek mentek, ittak, ettek, csak a hosszú legény maradt a sarokban állandóan. Hajnalodott, a büfét bezárták, takarítás miatt, a fiút kitessékelték az étterem elé. Kellemesen hűvös nyári hajnal volt, a nap felkelőben. A határ előtt hosszú végeláthatatlan sorokban várakoztak az autók a kiléptetésre. A fiú elképedt az autóáradat láttán, azok csiga lassúsággal araszoltak előre. Elnézett a határ felé, és ezt olvasta fent, Hegyeshalom. Nagyon ismerős volt ez a szó, ez a hely, de nem tudta hova tenni.

Másnap, kisebb megszakításokkal, szinte egész nap a büfé sarkában üldögélt, mert ez volt a megbeszélt találka helye, de hiába. Nem kereste senki, minden betérőt megnézett, és reménykedett minden új belépőnél, alig mert elmozdulni, mégis úgy érezte, hogy elszalasztotta a randevút, biztosan akkor kereste, amikor a vécén járt, vagy megmozgatta az elmacskásodott lábait. A pincérek nem szóltak rá, nem küldték ki, ha üres volt a pohara, már megszokták a várakozókat. Megtörtént már az is, hogy egy román cigány család három kisgyerekkel négy napig várt, mire jöttek értük. Rettenetes volt nézni a gyerekek szenvedését, elgyötörtségét. Segíteni nem tudtak rajtuk. A várakozás rekordere, egy ukrán nő volt a serdülő fiúval, akik egy hónapig vártak itt, és lézengtek a határon, már nem volt semmi pénzük, ennivalót a honfitársaiktól koldultak, egyszer azután, amilyen hirtelen feltűntek, olyan gyorsan köddé is váltak.

Hihetetlenül elfáradt, csak szunyókálni mert. Ágyra vágyott, kinyújtózni és egy jót aludni. A harmadik nap már nem bírta tovább, és hátra ment a kamion kilépő út mellé és a kerítés tövében elterülve mély álomba merült. Sötét, holdtalan éjszaka ébredt fel, nagyon fázott. Kitapogatta a hátizsákját és egy pulóvert bányászott elő a mélyéről. Ijedten kapkodni kezdett és visszasietett a büfébe. Már biztos volt abban, hogy a randevú az ő hibájából hiúsult meg. Ekkor érezte először úgy, hogy becsapták. Figyelni kezdte a bejövőket, hátha akad honfitársa közöttük. Egyszerre felcsillant a szeme, amikor a pénzváltóknál felismerte a saját nyelvét. Odarohant beszélgetőkhöz, és csendesen, félve az igazságtól, megkérdezte tőlük, hogy milyen országban vannak most. Hát Magyarországon, Hegyeshalomban az osztrák-magyar határon, hangzott a válasz. A fiú előtt elsötétedett egy pillanatra világ, becsapták! Rútul átverték! A sírás kerülgette, teljesen kétségbeesett, mi lesz most? A moldávok nagyon megsajnálták, és megígérték, ha visszafelé jönnek, úgy négy nap múlva Franciaországból hozott olcsó használt autóikkal, akkor visszaviszik Moldovába. Hallani sem akart erről, hiszen odavan már a ezerötszáz euró, és itt áll a szerencse kapujába, tovább kell mennie valahogy.

Napokon keresztül keresgélte a megoldást, beszélt az ideérkező honfitársaival, de egy sem merte felvállalni, hogy átvigye a határon. Minket jobban figyelnek, meg alaposan megnéznek, mondták. Pénze fogytán volt. Felhívta a nővérét, aki csak zokogott a telefonba, és nem tudott más tanácsot adni, mint azt, hogy próbáljon meg hazajutni. Valahogy felveszi a kapcsolatot a vendégmunkások felhajtóival, és talán, persze ismét fizetni kell, így kijuthat. Már tudta, hogy a megadott rendszámú autót soha nem fogja látni. Az éjszakákat, egy félig felépített, de már romos elhagyott házban töltötte, itt húzódott meg, ha esett az eső. Alig evett, nem mert költeni, ki tudja mi vár még rá, milyen kiadás. Már két hete kereste a lehetőséget hiába, nyúzott volt, koszos, és teljesen elkeseredett. Egy hideg éjszaka vacogva felébredt, és megadta magát. Összeszedte a cókmókjait és kiment az étterem elé, várta, hogy egy földije odaérkezzen. Csak másnap délelőtt akadt olyan moldovaira, aki hajlandó volt visszavinni, ha kifizeti a fele benzinköltséget.. Beült a frissen vásárolt öreg tragacs hátsó ülésére, és csendesen sírni kezdett.