A kesztyű

A vonat behúzott az állomásra, nagy zökkenéssel megállt, a kapaszkodót fogva vártam, hogy leszálljanak. Szinte kiürült, felszálló nem sok volt. Letelepedtem egy üres fülkébe és a kabátomat felakasztva jólesően állapítottam meg: de jó meleg van itt. Elindultunk, lustán a zakatolástól elálmosodva bambultam ki az ablakon. Ismertem minden állomást, erdősávot, ha csak egy pillantást vetek a tájra, már tudom, merre járunk. Körbe tekintek a fülkében és a szemem egy ötujjas drapp lánykakesztyűn akad meg. Itt felejtették. Szegény gyereknek igencsak fázhat a keze, ebben a hideg nyirkos időben. Elmerengve nézem a kicsi kesztyűt és arra gondoltam, hogy nekem kis koromban még kesztyűm sem volt. Úgy kilenc éves lehettem, amikor a családom kiköltözött a faluból a majorba, ahol apánk dolgozott, hogy miért tették azt máig sem tudom, mert egy év múlva, visszaköltöztünk a falubeli öreg házba. A major úgy négy kilométerre volt a falutól ahova iskolába jártam. Reggelente lovas kocsi zötyögtetett be bennünket, ám délután többnyire gyalog jöttem haza, mert a kocsi későn jött vissza. Mindenkit megvárt. Csúnya esős ősz volt az 1956-os ősz. Kezem, lábam vörösre fagyott minden nap a hidegtől, hazaérve anyám dörzsölgette melegre az elgémberedett végtagjaimat. A gumicsizma nagyon hasznos viselet volt a sárban, de a hideg ellen nem sokat védett. Anyám újságpapírt akart a zoknira tekerni, mert úgy szerinte melegebb lett volna, de én nem engedtem. Szégyelltem így is a szegényes ruháimat, a gumicsizmát, mert a többieknek cipőjük volt és szép kabátjuk. Legalábbis én annak láttam. Sőt, volt olyan lány, akinek szép színes kötött sapka hivalkodott a fején, nekem meg csak egy kopott kockás kendő védte a füleimet a hidegtől.

Nagyon megfáztam, anyánk nem engedett iskolába egy hétig, mondván, még tüdőgyulladást kapok, jobb, ha itthon maradok a jó melegben. Alig vártam, hogy újra iskolába mehessek, mert itthon nagyon szűkösen voltunk a három kisebb testvéremmel, az egyetlen fűtött szobában, amely egyben a konyha is volt. A ház másik szobája és a nagy konyha fűtetlen maradt takarékossági okokból.

Végre eljött a hétfő és mehettem az iskolába. Ott sem szerettem igazán, mert az új tanító nénitől féltem. Szigorú, örökké mérges, férfiasan hangos, magas szikár nő volt, és engem nem szeretett. Én sem őt. Az előző tanítónő gömbölyű volt, mindig vidáman mosolygott és szerette a gyerekeket. Nála jó tanuló voltam, az újnál sumákoltam, szinte elbújtam a padban.

Amikor belépett az osztályba, vigyázba vágtuk magunkat és hangosan jó reggelt kívántunk neki. Miután leültünk rám ripakodott, hogy álljak fel. Megrettenve felálltam, és el sem tudtam képzelni miért. Arra gondoltam, hogy óra előtt ki kellett volna vinnem az ellenőrzőm a hiányzás igazolásával, gyorsan kotorászni kezdtem a táskámba, de ijedtemben alig találtam meg.

- Elhoztad a kesztyűt? - kérdezte.

- Milyen kesztyűt? - feleltem kérdéssel, mert fogalmam sem volt miről beszél.

- Amit elloptál? - felelte.

Megfordult velem a világ. Soha életemben nem loptam semmit senkitől. Kivéve a nyári gyümölcslopást a ligeti kertekből, de hát oda járt minden gyerek gyümölcsöt enni nyaranta, az nem számított lopásnak. Fogalmam sem volt miről beszél, hiszen nekem soha nem volt kesztyűm, ez igaz, de a másét sem vittem el soha.

- Tudod te, miről beszélek, biztosan eldugtad!

- Hozd ki a táskád! - kiáltott rám.

Felkaptam és kivittem, és ő az egész tartalmát kiöntötte a padlóra, füzeteim, könyveim, az újságpapírba csomagolt zsíros kenyerem mind ott hevertek előttem. Az osztály röhögött, és én megszégyenülve remegő szájjal rakosgattam vissza mindent.

- Hozd ide a kabátod!

Odavittem a kopott kis vékony fakózöld kabátkát, és ő idegesen beletúrt mindkét zsebébe, csak egy taknyos zsebkendőt talált. Az osztály már nem röhögött, csak bámultak rám, amikor a helyemre értem.

- Mond meg anyádnak, hogy jöjjön be hozzám. No, leülhetsz - mondta.

Éreztem, hogy ég az egész arcom, a sírás fojtogatta a torkom, nem láttam nem hallottam semmit az órából, csak arra vártam, hogy kimeneküljek az iskolából. Anyám nagyon dühös lett, amikor elmondtam neki a történetet, és bement az iskolába. Tőle tudtam meg, hogy egy drapp kötött kesztyűt loptak el, vagy vesztett el, az egyik jómódú osztálytársam, és mivel én szegény voltam és hiányoztam is, hát rám fogta a lopást. Attól a naptól fogva a tanítónő kerülte a tekintetem, csak ritkán feleltetett. Szerencsémre félév után el is ment az iskolánkból, és én az év végére ismét jó tanuló lettem.

Várni...

Várunk és várunk, életünk során számtalanszor, hol erre, hol arra. Sorsdöntő eseményre, mely reményteljes jövőt ígér. Néha csak egy kis enyhe szellőre, szép tavaszi napsütésre. Gyermekként a karácsonyi éj adta csodára, egy jobb osztályzatra. Ifjan, téblábolva várunk egy kedves arc mosolyára. Várandósan a boldog születésre, később az unokák gyöngyöző kacajára. Vénen az élettől végképp elfáradva, a békét adó gyors halálra.

Éjszakai gondolat...

„Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.”
Margaret Mitchell

Végül mindig egyedül maradunk

Ha testünk elfáradt, megpihent, hangunk csak belülről szól már, tekintetünk a messzeségbe réved, zaklatott lelkünk megnyugszik. Egyedül vagyunk. A hangok melyek köröttünk zsongnak, idegenek, nincs közük hozzánk, távoli világ neszei csupán.

Sikolyok közt csusszantunk erre a cifra nyomorúságra, mely ragyogó fénye élesen hasított szemünkbe és az idegen hangok fenyegető zajában egyedül sírtunk fel a hideg valóságban. Apró életünk bajaiban, félelmeiben hátrahúzódva bámultunk az újra, de lassan, megtörve, igába hajtott az élet mindnyájunkat. Minden döntés a miénk volt, és egyedül tettük meg a sorsdöntő lépéseket. Iskoláink tanításaiból egyedül határoztuk meg a számunkra befogadhatót, fontosat és hagytuk el azt, amit nem annak ítéltünk.

Hibáinkat egyedül követtük el, érte a büntetés csak miénk volt. Harcainkban a kardot egyedül vontuk ki, és ha győztünk egyedül örültünk, ha eltapostak egyedül sírtunk. Életünk szereplői néha fontosak, néha csak mellékszereplők, de végül mind elmaradnak, ki így, ki úgy, és csak illúzió marad, hogy társunk örökké mellettünk marad.

Egyedül sírunk, és a sötét széljárta éjszakában egyedül álmodjuk a holnapot, mely többnyire rögös úton halad, a küzdelemhez az erőt és kitartást magunknak szerezzük meg. A félelmeidet a harcban magad győzöd le. Ám mire végigharcolod a megharcolandót, a test elfárad, a szem homályosul, és az elméd már nem hoz gyors döntéseket, és egyedül maradsz az elvégzettel és a be nem fejezettel.

Ha a tehetetlenség a mélybe taszít , erőtlen kapaszkodsz felfelé, de a lábad már kicsúszik alólad, a szemed már vak, és a hangok melyek körülötted zsongnak idegenek, nincs közük hozzád, egy távolodó világ neszei csupán. Hunyorgó szemedből már kihunyt a fény, halk sóhajjal lebben ki belőled a lélek és végül mindannyian egyedül maradunk a megsemmisülésben.

Mai napom gondolata

"Nem azok vagyunk, akiknek az emberek látni szeretnének. Azok vagyunk, akik lenni akarunk. Mindig könnyű másokat hibáztatni. Egész életedben hibáztatod a világot, de a sikereid és a kudarcaid a te felelősséged. "

Coelho

Elkésett bocsánat

Mária csendesen tett vett még egy kicsit, elpakolt a fürdőszobában és elrakta a konyhaasztalról a vacsora maradékát. Bevette a gyógyszereit. Végzett az esti feladataival, ura pedig már az igazak álmát aludta a fürdetés után.

Fájt a dereka, bizony estére már mindene fájt. Nem neki való már a betegápolás. Hiába na, megöregedett, tűnődött el maga elé meredve. Nehéz teher, gondolta, de akár én is járhattam volna így. Jobb ez, hogy én ápolom és nem ő engem. Álmaik, hogy a nyugdíjas éveikben bejárják az országot, már hat éve szertefoszlottak. A bezártság, a mindennapok egyhangúsága, etetés, öltöztetés, takarítás, az egész ház gondja, minden más tennivaló ami rászakadt, nyomta súlyával, és néha úgy érezte agyon is nyomja. Nem is a munka, hanem a kilátástalanság, az keserítette napjait. A férjem már örökre béna marad, ki tudja mennyi van hátra az életéből és nekem ezt végig kell néznem - gondolta elkenődve. Istenem, csak a fiam élne! Minden könnyebb lenne! Csak ez a kikapcsolódás maradt számomra, és fáradtan belezuhant a fotelbe, bekapcsolta tévét.

A telefon éles csörrenésére talpra ugrott, - ki a fene az ilyen késői órán? - mormogta. Ám a telefonba nem szólt bele senki, egy darabig hallózott, azután letette. Már több hete folyik ez a zaklatás. Először arra gondolt, hogy tolvajok ellenőrzik, van e lakásban valaki, később telefonbetyár szórakozásának tudta be ezeket a hívásokat, és várta, hogy elunja. Visszaült, de már fel is állt, mert a telefon ismét megcsörrent.

Még bele sem bírt szólni a kagylóba, egy nő halkan beszélni kezdett: - Bocsáss meg nekem Mária, elkéstem tudom a bocsánattal, már évek óta készülök megtenni, de féltem.
- Halló, kivel beszélek?
- Nem ismered meg a hangom ugye, Éva vagyok, az első férjed felesége. Ne haragudj a késői telefonért, de én már olyan régóta szerettem volna megtenni. Az én fiam is meghalt autóbalesetben, a te fiad temetése után egy évvel. Ezt Isten büntetésének éreztem. Bocsáss meg nekem. A férjem, a te volt férjed, sem él már, nem sokkal a fiad halála után elvitte a szívinfarktus - mondta könnyek között.

- Én már rég nem haragszom Éva, és megbocsátok, ám egyetlen kérdés nem hagy nyugodni, hogy a válásunk után miért nem akarta soha többet látni a saját fiát?
- Nem merte keresni, mert nem tudott volna szembe nézni vele - felelte szipogva az asszony. - Köszönöm Mária, hogy megbocsátottál, de én mégis nyomorultnak, és minden baj okozójának érzem magam. Nem bír a lelkem megnyugodni, elrontottam az életem, a tiédet is- zokogta.
- Ne sírj, én már rég nem haragszom, értsd már meg! Megbocsátottam, ne sírj!

- Köszönöm, nagyon köszönöm! Már nyugodtabb vagyok, és ne haragudj a késői telefonért. Jó éjszakát! - és letette a kagylót.

Mária csak állt megdermedve, a kezében a telefonkagylóval. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer felhívja és bocsánatért könyörög az-az asszony, aki sok-sok évvel ezelőtt elvette tőle a férjét és a fiától az apát.

Nagyon régi történet, bár az emlékek nem halványultak el. Fiatalok voltak és boldogok a kisfiuk születésekor. A férje rengeteget dolgozott. Éva, a férje munkatársa, fiatalon megözvegyült, és egyedül tengette életét a kisfiával. Jóindulatból, talán szánalomból, sokszor meghívták magukhoz őket vendégségbe, és ekkor kezdődött. Már mindenki suttogta a faluban, de Mária utolsóként tudta meg a titkos viszonyt. Férjét választás elé állította, ő nem tagadott és azt felelte, hogy Éva mellett marad, mert szereti. Megpróbált vele már többször is szakítani, de nem ment. - Nem tudok nélküle élni - mondta. A válás csendben zajlott le, nem volt pohártörés, de még hangos szó sem, csak mérhetetlen szomorúság. Kimondásával egy időben, már meg is született, a volt férje és Éva, titkolt szerelmének a gyümölcse, egy kislány. A bíróságon megegyeztek a fia láthatásában is, de abban maradtak, hogy akkor jön amikor csak akar. A kisfiát joga van látnia mindenkor, hiszen tőle nem vált el, és a gyereknek is szüksége van az apjára, gondolta akkor.
Mária elköltözött a faluból, új munkahelye is lett. Teltek az évek, ám az apa, soha nem kereste többet a fiát. Mária a gyerek kérdésére, hogy az ő apja mért nem jön el soha, csak ennyit felelt: messze költöztek. Ám a gyerek is tudta, hogy ez nem lehet komoly akadály, és van telefon is, de magában tartotta. Amikor elmúlt tizennyolc, elhatározta megkeresi az apját. Addig nyomozott, amíg, csak megtudta merre lakik. Sőt azt is, hogy van már egy húga és egy mostoha bátyja, akikről az anyja nem szólt soha. Nagy izgalommal készülődött a találkozóra, bár az apja viselkedése nagyon bántotta, de azért ő már nagyon szerette volna látni. De nem látta viszont az apját és a húgát se ismerte meg soha, mert egy szörnyű autóbaleset elvette az életét.

Az apja már csak a temetésen a koporsóban láthatta meg ismét, az időközben felnőtté cseperedett fiát.

Mária mélységes gyászban élt, a gyermekhalál egy anya számára kiheverhetetlen fájdalom, örökké tátongó seb marad. Sok évvel a tragédia után ismerte meg a mostani férjét, aki bánatból kiemelte, és szerető társa lett. Csendes boldogságban, szeretetben éltek, ám a kegyetlen sorsnak nem volt elég ennyi csapás, bénasággal sújtotta az embert, akivel együtt egymást segítve szerettek volna megöregedni.
Csak ült, teljesen belesüppedve a fotelba, és sírt. Rázta a zokogás. A lelkének sebei, melyeket az idő úgy ahogy begyógyított, újra felszakadtak, és sajogtak.
Tekintete a semmibe révedt, potyogtak a könnyei, a kezén szétfolyt a langyos sós áradat, kint halkan dobolt az őszi eső. Szomorú gondolataiban csak ezek a kérdések cikáztak: Miért súlyt engem a Teremtő? Lelkem ordító fájdalmában, rettenetes magányában, kérdezlek, miért adtál ennyi gyötrelmet, mi a bűnöm, mi a célod velem…
A kérdés, kérdés maradt…

Lelkem színei, színeim világa

Ha a vakságra gondolok, végtelen szomorúságot érzek, a legnagyobb csapás, ezt gondolom róla. Ha kihunynak a fények, és eltűnnek a formák, a színek, a világ szürke köddé válik, csak a hangok és az érzékek mutatnak utat a sötétségben. Az egykor látó, örökre őrzi emlékeiben, mint féltett kincset, a fény ajándékait, a színeket, melyek többet jelentenek, mint a festő palettája

A lélek vidító sárgát, mely számomra a jókedv, az öröm és a napfény ragyogása. A szélben ringó búzamező, a kelő napban fürdő repceföldek végtelen sárgája. A gyermekeim lenhaján aranylón csillanó fény. A házaink okkerje, az otthonaink meleg szobáinak biztonságot nyújtó tojáshéj színei. A kezünkben megbúvó pihe puha kiscsirke csipogása. A kincsek aranyának bronzos csillogása. Kertem virágainak sokféle sárgája, a napraforgó földek fény felé fordulása.

A nyugtató tavaszi rét üde zöldjét, a hajladozó fák sokszínű lombjának békés nyugalmát adja. A zöld számomra az újrakezdés, az élet színe. Idilli kép csillan meg előttem, a forró nyári napon rezzenéstelen békalencsés kis tó zöld vize felett apró kék szitakötők táncolnak. Lelkünknek fenséges áhítatot nyújt a köröttünk elterülő táj smaragdzöld szépsége.

A tisztaság színét, a szűzi fehéret, mely nekem a bágyadt téli napokon a friss hóval borított vidék hideg csendjét jelenti. A kórházi szobák fehérje, a kiszolgáltatottság félelmét sugallja. Emlékeim fehérjeiben az elsőáldozó, majd a leány menyasszonyi ruháját látom és pólya fehérségét. Boldog gyermekkorom játékai villannak elő, mikor a domboldalon hanyatt fekve bámultuk a hófehér bárányfelhőket, és megpróbáltuk kitalálni vajon mire is hasonlítanak. A tavaszi estéket belengő madonnaliliom ,jázmin bódító illata, és apám fehér haja, kicsi lányom lábán az első hófehér kiscipő, és a halottasház fehér szemfedője, ezeket őrzi számomra a fehér emléke.

A hűvös kéket, mely egyet jelent számomra a tenger hullámaival, az azúr kék horizonttal, és a homokos tengerparttal, gimnazistaként hordott kék csíkos, sötétkék matrózgalléros, könnyű nyári egyenruhájával, és magam előtt látom az idő messzeségében, kicsi gyerekeim tiszta kék tekintetét.

A szomorú barnát. Emlékeimben anyám jelenik meg, fiatalon, gesztenye barna hajával, és meleg barna szemével simogat. Karom érdes barna fatörzset ölel, ujjaim között puha barna föld pereg. Aranyló rozsdabarna elmúlást hordja már az őszi szél. Számomra a barna már az öregség.

Harsány pirosat, mely nem jelent mást csak kacagást, gyermekkori önfeledt viháncolást, pörgős piros szoknyácskát, apró táncos topánkát, a kiserkenő vér színét, bíborszínű égalját. A lázas ifjúság boldog éveit.

A komor feketét, a gyász színét, nem szeretem, mert életem sötét emlékeit idézi, mely lehetne elfeledhető. Iskolatáblák, koporsók, gyászruhák, temetések feketéje mélyen elrejtett emlékek.

Az egyhangú szürkét, mely a boldogtalan, örömtelen élet jelképe számomra. Ködös őszi hajnalok ridegsége. Ez szín maga a pusztulás, maga a vakság.