Mária csendesen tett vett még egy kicsit, elpakolt a fürdőszobában és elrakta a konyhaasztalról a vacsora maradékát. Bevette a gyógyszereit. Végzett az esti feladataival, ura pedig már az igazak álmát aludta a fürdetés után.
Fájt a dereka, bizony estére már mindene fájt. Nem neki való már a betegápolás. Hiába na, megöregedett, tűnődött el maga elé meredve. Nehéz teher, gondolta, de akár én is járhattam volna így. Jobb ez, hogy én ápolom és nem ő engem. Álmaik, hogy a nyugdíjas éveikben bejárják az országot, már hat éve szertefoszlottak. A bezártság, a mindennapok egyhangúsága, etetés, öltöztetés, takarítás, az egész ház gondja, minden más tennivaló ami rászakadt, nyomta súlyával, és néha úgy érezte agyon is nyomja. Nem is a munka, hanem a kilátástalanság, az keserítette napjait. A férjem már örökre béna marad, ki tudja mennyi van hátra az életéből és nekem ezt végig kell néznem - gondolta elkenődve. Istenem, csak a fiam élne! Minden könnyebb lenne! Csak ez a kikapcsolódás maradt számomra, és fáradtan belezuhant a fotelbe, bekapcsolta tévét.
A telefon éles csörrenésére talpra ugrott, - ki a fene az ilyen késői órán? - mormogta. Ám a telefonba nem szólt bele senki, egy darabig hallózott, azután letette. Már több hete folyik ez a zaklatás. Először arra gondolt, hogy tolvajok ellenőrzik, van e lakásban valaki, később telefonbetyár szórakozásának tudta be ezeket a hívásokat, és várta, hogy elunja. Visszaült, de már fel is állt, mert a telefon ismét megcsörrent.
Még bele sem bírt szólni a kagylóba, egy nő halkan beszélni kezdett: - Bocsáss meg nekem Mária, elkéstem tudom a bocsánattal, már évek óta készülök megtenni, de féltem.
- Halló, kivel beszélek?
- Nem ismered meg a hangom ugye, Éva vagyok, az első férjed felesége. Ne haragudj a késői telefonért, de én már olyan régóta szerettem volna megtenni. Az én fiam is meghalt autóbalesetben, a te fiad temetése után egy évvel. Ezt Isten büntetésének éreztem. Bocsáss meg nekem. A férjem, a te volt férjed, sem él már, nem sokkal a fiad halála után elvitte a szívinfarktus - mondta könnyek között.
- Én már rég nem haragszom Éva, és megbocsátok, ám egyetlen kérdés nem hagy nyugodni, hogy a válásunk után miért nem akarta soha többet látni a saját fiát?
- Nem merte keresni, mert nem tudott volna szembe nézni vele - felelte szipogva az asszony. - Köszönöm Mária, hogy megbocsátottál, de én mégis nyomorultnak, és minden baj okozójának érzem magam. Nem bír a lelkem megnyugodni, elrontottam az életem, a tiédet is- zokogta.
- Ne sírj, én már rég nem haragszom, értsd már meg! Megbocsátottam, ne sírj!
- Köszönöm, nagyon köszönöm! Már nyugodtabb vagyok, és ne haragudj a késői telefonért. Jó éjszakát! - és letette a kagylót.
Mária csak állt megdermedve, a kezében a telefonkagylóval. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer felhívja és bocsánatért könyörög az-az asszony, aki sok-sok évvel ezelőtt elvette tőle a férjét és a fiától az apát.
Nagyon régi történet, bár az emlékek nem halványultak el. Fiatalok voltak és boldogok a kisfiuk születésekor. A férje rengeteget dolgozott. Éva, a férje munkatársa, fiatalon megözvegyült, és egyedül tengette életét a kisfiával. Jóindulatból, talán szánalomból, sokszor meghívták magukhoz őket vendégségbe, és ekkor kezdődött. Már mindenki suttogta a faluban, de Mária utolsóként tudta meg a titkos viszonyt. Férjét választás elé állította, ő nem tagadott és azt felelte, hogy Éva mellett marad, mert szereti. Megpróbált vele már többször is szakítani, de nem ment. - Nem tudok nélküle élni - mondta. A válás csendben zajlott le, nem volt pohártörés, de még hangos szó sem, csak mérhetetlen szomorúság. Kimondásával egy időben, már meg is született, a volt férje és Éva, titkolt szerelmének a gyümölcse, egy kislány. A bíróságon megegyeztek a fia láthatásában is, de abban maradtak, hogy akkor jön amikor csak akar. A kisfiát joga van látnia mindenkor, hiszen tőle nem vált el, és a gyereknek is szüksége van az apjára, gondolta akkor.
Mária elköltözött a faluból, új munkahelye is lett. Teltek az évek, ám az apa, soha nem kereste többet a fiát. Mária a gyerek kérdésére, hogy az ő apja mért nem jön el soha, csak ennyit felelt: messze költöztek. Ám a gyerek is tudta, hogy ez nem lehet komoly akadály, és van telefon is, de magában tartotta. Amikor elmúlt tizennyolc, elhatározta megkeresi az apját. Addig nyomozott, amíg, csak megtudta merre lakik. Sőt azt is, hogy van már egy húga és egy mostoha bátyja, akikről az anyja nem szólt soha. Nagy izgalommal készülődött a találkozóra, bár az apja viselkedése nagyon bántotta, de azért ő már nagyon szerette volna látni. De nem látta viszont az apját és a húgát se ismerte meg soha, mert egy szörnyű autóbaleset elvette az életét.
Az apja már csak a temetésen a koporsóban láthatta meg ismét, az időközben felnőtté cseperedett fiát.
Mária mélységes gyászban élt, a gyermekhalál egy anya számára kiheverhetetlen fájdalom, örökké tátongó seb marad. Sok évvel a tragédia után ismerte meg a mostani férjét, aki bánatból kiemelte, és szerető társa lett. Csendes boldogságban, szeretetben éltek, ám a kegyetlen sorsnak nem volt elég ennyi csapás, bénasággal sújtotta az embert, akivel együtt egymást segítve szerettek volna megöregedni.
Csak ült, teljesen belesüppedve a fotelba, és sírt. Rázta a zokogás. A lelkének sebei, melyeket az idő úgy ahogy begyógyított, újra felszakadtak, és sajogtak.
Tekintete a semmibe révedt, potyogtak a könnyei, a kezén szétfolyt a langyos sós áradat, kint halkan dobolt az őszi eső. Szomorú gondolataiban csak ezek a kérdések cikáztak: Miért súlyt engem a Teremtő? Lelkem ordító fájdalmában, rettenetes magányában, kérdezlek, miért adtál ennyi gyötrelmet, mi a bűnöm, mi a célod velem…
A kérdés, kérdés maradt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése