KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2016. október 30., vasárnap






Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.
Ezernyi fúvó szél vagyok,
A hó gyémántragyogása vagyok.
Az érett magba zárt napsugár vagyok.
Őszi eső vagyok.
Ha nyugodt reggelen felébredsz,
Az égre kelő madarak
Fürge szárnycsapása vagyok.
A csillagok éji fénye vagyok.
Ne sirass a fejfámnál állva!
Nem vagyok ott,
Nem alszom.
(Mary Frye)

2016. október 27., csütörtök

Álmok regénye ( második rész )



Megint későn ébredtem, mint rendesen. A kutyafáját, lassan már felcserélem az éjszakát a nappallal, vissza kell állnom az éjféli lefekvésre.

Kikászálódtam az ágyból, és csak úgy, mezítlábasan, gyűrötten, kislattyogtam a konyhába, benyomtam a kávéfőző gombját és a pultra könyökölve bambán az ablakra meredve vártam, hogy melegedjen a gép. Löttyintettem egy tejszínt a kávéba, kicsoszogtam a teraszra, a hintaszékbe huppanva, élvezettel szürcsöltem. Mint rendesen, meleg volt, nem zavart, megszoktam. Meghallgattam az üzenetrögzítőt, senki nem hívott. Belelapoztam a tegnapi napilapba, és rádöbbentem, hogy ma szerda van.

– Uramisten! Délután jelenésem lesz Dr. Lewinnél!

Beleugrottam a futócipőmbe, a rövidnadrágba, egy ócska pólót cibáltam magamra, és már indultam is futni. Az itteni külváros csendes, fákkal övezett utcái megfeleltek az effajta testedzésnek. Felvettem a megszokott tempómat, és a környék utcáin egy hatalmas kört lefutva, félóra múlva izzadságtól csatakosan, jóleső fáradtsággal álltam a zuhany alatt. Most teljesen fittnek és vidámnak éreztem magamat.  Bedobtam egy készételt a mikroba, és azon gondolkodtam, hogy mivel is kezdjem majd a panaszaimat. Menjek vissza a huszonöt évvel ezelőtti balesetig, és az azt követő depresszió idejéig, vagy csak egyszerűen meséljem el a rémálmaimat?

A narancslé szürcsölése közben eldöntöttem, hogy rábízom magamat az orvosra, és ahogy adódnak a dolgok, a szerint fogok cselekedni.

— Nem öltözöm ki!

Egyszerű fehér nadrágot húztam és egy fehér fekete mintás blúzt kerestem hozzá, elegáns fehér szandálba bújtattam a lábamat. A hajamat leeresztettem, és kirúzsoztam a számat. A tükörbe nézve, elégedett voltam a külsőmmel. Kocsiba ugorva, meglepődve láttam, hogy rengeteg időm van még.

—  Bevásárolok a közeli élelmiszerboltban, azzal is telik az idő – motyogtam magamban idegesen.

 Nem akartam korán odaérni, mert ott várakozva, igencsak kellemetlenül éreztem volna magam. Mikor a ház előtt leparkoltam, csodálkozva olvastam a névtáblát - Dr. David Lewin pszichoterapeuta - amiről hallottam ugyan -, de pontos elképzeléseim nem voltak egy terapeuta munkamódszereiről.

— Na, mindegy, nekem úgyis terápia kell.

A kellemes klímájú váróban halk zene szólt, a falakon bambuszt és madarakat ábrázoló szép kínai festmények lógtak. Ledobtam magamat az egyik kényelmes székbe, és előrehajolva, feszülten vártam.

– Miriam Bennethez van szerencsém? - riasztott fel egy behízelgő orgánumú férfihang.

Bólintottam, és gyorsan besietettem a rendelőbe. Az orvos egy kényelmes fotelra mutatott. Leültem, és alaposan körülnéztem a nyugalmat árasztó szobában.

 A falakat finom almazöldre festették, rajtuk szemet gyönyörködtető kínai virág festmények díszlettek, a bútorok elegánsak és kényelmesek voltak, és ekkor pillantottam ki először az ablakon. Elállt a lélegzetem, mert nem tudtam levenni a szememet az elém táruló kertről, melynek az egyik oldalán egy cseppnyi tó adott otthont a ritka madaraknak, és a csodálatos növényzetnek. Nahát, itt a hely maga fél gyógyulás, gondoltam magamban. Lopva, hogy észre ne vegye, jól végigmértem az orvost is. Magas barna hajú férfi, kissé kopaszodott már, de a szemöldöke dús, és az átható kék szeme komor távolságtartó természetet sejtetett. Megállapítottam, hogy végül is nagyon jóképű, intelligens tekintetű, de mindezek ellenére mégis valami megmagyarázhatatlan ellenérzést keltett bennem, így első látásra. Elhessegettem a gondolatot, a zavaromnak tudtam be.

Az orvos arcán elégedettség látszott, szerette, ha a pácienseinek tetszik a gyógyító környezet. Nézte a nőt, aki már az első pillanatban is nagyon szimpatikusnak tűnt, csinos is volt, jól tartotta magát, kedves az arca, és okos a tekintete – tetszik is, gondolta magában.

– Kérem Bennett kisasszony meséljen önmagáról. Hol él, mivel foglalkozik, miért keresett fel engem.

Miriam elmondott minden fontos adatot magáról. Fecsegett és fecsegett zavarában, az írói munkájáról, a mindennapjairól, és végül a rémálmokról, melyek a szüleivel történt balesete utáni depressziós időszakában kezdődtek.

- Ezek, ha nem is mindig, és nem is túl gyakran, de azért gyötörnek, és nagyon szeretnék megszabadulni tőlük – mondta végül.

Az orvos hallgatta Miriamot, de közben a kezét nézte, amint játszik egy asztalról elvett ceruzával, nézte a hanyagul keresztbe vetett lábait. Mi tagadás ez nő, úgy ahogy van csinos, tetszik – konstatálta.

 – Vannak barátai?  Miként szokott kikapcsolódni, elszabadulni a munkája mellől? - kérdezte az orvos.

– Természetesen vannak, és néha összejövünk egy jó kis partin, a barátnőmmel szinte hetente beszélgetünk.  Ha az időm engedi, utazgatok a nagyvilágban. Nem élek élettársi viszonyban, ha netán erre gondolt, jelenleg nem – hadarta el gyorsan.

Miriam látta, hogy az orvos arcán a megkönnyebbülés mosolya suhan át.

– A baleseten kívül, érte önt valamilyen nagyobb trauma gyermekkorában?

– Nem emlékszem, nem tudok róla. A gyermekkoromat a vidámság és a nyugodtság jellemezte leginkább. Az öcsémmel is jó testvérek voltunk. A szüleim halála után ő Amerikába került, az édesanyám húgához, mert éppen hogy betöltötte a tizenöt évet. Ma is ott él, évente meglátogatom, de ő is sokszor jön a családjával hozzám. A rémálmaim nem innen erednek.

– Meséljen az álmairól, de mostantól kezdve ne nevezzük rémálmoknak, elég, ha csak álmokat mondunk – jegyezte meg az orvos.

– Szívesen mesélek, ám hosszú lesz, nem hiszem, hogy belefér a rendelés idejébe. Legszívesebben hazamennék most - gondolta magában.

– Hányféle álma van egyáltalán?

– Több Doktor úr, ezek gyötörnek, de soha nem keverednek, és nem is változnak, mindet tudom már betéve. Olyan, mintha mindig ugyanazokat a filmeket nézném.

Az orvos csodálkozva csóválta fejét. Majd csendben ültek mind a ketten. Pár néma pillanat után az orvos azt felelte - rendben hölgyem, akkor egyelőre, csak annyit áruljon el, hogy ezek az álmok hol játszódnak, mi bennük az ön szerepe, mi bennük a közös, és a félelmetes – ezután hátradőlve várt.

Miriam fészkelődött, próbálta összeszedni a gondolatait. Igyekezett értelmesen, korrektül felelni, de most valahogy nehezen találta a szavakat, kiszolgáltatottnak érezte magát. Utálta kiadni a titkait, még ha a saját érdeke kívánta is így, de végül is ez az ember már az orvosa, a titoktartás kötelezi.

– Fejezzük be mára kedves Miriam?  Elfáradt?

– Nem doktor úr, felelek a kérdéseire, nem vagyok fáradt. Ezek az álmok különböző korokban játszódnak, a közös bennük az, hogy mindig én vagyok a főszereplőjük, a félelmetes pedig az a tragikus esemény, ami a halálomat okozza bennük.

– Rendben Miriam! A jövő héten folytatjuk az első álommal – mondta az orvos, és felállt.

Fellélegeztem, amikor beültem a kocsiba. Alig vártam, hogy hazaérjek. Otthon gyorsan ledobáltam a ruháimat, lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek, és csak úgy mezítelenül hanyatt vágtam magamat az ágyon, lecsukott szemmel visszaidéztem az egész beszélgetést.

Milyen jóképű férfi! Vajon nős lehet? Na, jó, csak az orvosom, nem kell mindig kombinálni, biztosan van felesége és gyereke. Az ennyi idős férfiak, főleg, ha ilyen sármosak, többnyire foglaltak. Nem is gondolok ilyen marhaságra többet.  Felhúztam az ócska pólómat, egy bugyit, és főztem magamnak egy jó kávét. Rendeltem egy pizzát. Rendet raktam a konyhában, a fürdőben, bedobáltam a szennyes ruhát a mosógépbe, a koszos edényeket a mosogatógépbe. Mindent elindítottam, és elégedetten dőltem hátra a hintaszékben, most úgy éreztem, hogy kerek ez a világ. Később alaposan teletömtem a bendőmet, elkortyolgattam a sörömet, már alkonyodott, amikor neki láttam az írásnak. Az írás döcögősen ment, többször abbahagytam, mert a gondolataim el-elkalandoztak – Dr. Lewint nem tudtam kizárni belőlük.

A hét gyorsan eltelt, miután a hétvégét kempingezéssel töltöttük el barátnőmmel, Lilyvel, a Gold Coast-n.  Éreztem, hogy nagyon jót tesz számunkra ez a kis kikapcsolódás. Későig aludtunk, nappal a strandon heverésztünk, Lily fáradt volt az álló munkától, a fodrászat nehéz kenyér – mondogatta. Olykor lementünk a Surfes Paradise-re egy jót vacsorázni, szórakozni, de a többi napon naplementéig ültünk a parton és bámultuk a hullámokat, valami furcsa érzés kerített ilyenkor hatalmába. Nem tudom szavakkal kifejezni, de benne volt a jövőtől való félelem is. 

Az óceán orvosság az ember bőrének, hangulatának, és kellemesen nyugtatja a lelket is. Most valahogy nem ezt éreztem. de hazaérkezve újult erővel, frissen ültem a gép elé. Ment az írás.

Szerdán a szokásos reggeli futás után a hintaszékben ringattam magamat, végiggondolva az első álom történetét, semmit ki nem hagyva. Délután háromkor már a kényelmes fotelben ültem Dr Lewinnél és meséltem.
Folytatás következik

2016. október 23., vasárnap

Álmok regénye (első rész)



Brisbane 2010


Hatalmas éjszakai vihar tombolt Brisbane, kelet-ausztráliai város felett, ami ilyentájt itt nem ment ritkaságszámba, de a vihar, a szakadó eső, nem hozott enyhülést a város lakóira. Február közepe volt, a forróság, és a pára szinte elviselhetetlenül nyomasztotta az embereket. Mindezek ellenére, üdülők hada, messzi vidékről érkező turisták nagy serege lepte el a folyóparti fürdőhelyeket, az óceánpartot, melyen végeláthatatlan hosszúságban csodálatos fehér homokkal borított strand húzódott végig.  Ha leszállt az este a városlakók is a kivilágított partokon piknikeztek, golfoztak, csábító barbecue illatot vitt szerte a szél. Itt a nyugodt békés életforma volt a megszokott, senki nem rohant, tombolt a pozitív életöröm. Jelszavuk: No worries, no stress, just relax!  A hivatalnokok, banktisztviselők a déli órákban ledobták szigorú fekete öltönyeiket, nyakkendőjüket, és lazán, rövidnadrágban, pólóban, egy jeges hűsítővel a kezükben lesétáltak a folyópartra, jól kipihenték magukat, majd visszasétálva a munkahelyükre, ez után úgy érezték, hogy készek megváltani a világot, vagy legalább képesek lesznek kibírni az este hatig tartó munkaidőt.  A téli időjárás kellemesebb volt, és sokkal szárazabb, nem fojtotta saját izzadtságába az embert a párás levegő. A nappali hőmérsékletet is ki lehetett bírni klíma nélkül, az éjszakák pedig, sokak örömére, kifejezetten hűvösek voltak. Ki ezt, ki azt szerette, egy biztos, hogy Brisbane gyönyörű városába egész évben özönlöttek a nyaralók és a turisták. Ide vonzotta őket a sok látnivaló, a napfény, az óceánpart, a klíma, a nyüzsgő belváros éjszakai élete, egzotikus japán és botanikus kert. Kelet Ausztrália napfényes nagyvárosa millióknak adott otthont, de a városmag kivételével, mégis egy vidéki kertváros csendes képét mutatta az erre utazóknak. Ez az ellentét, a változatosság, még csábítóbbá tették a várost és környékét az ide látogatók számára.

Miriam Bennet vagyok, mióta megszületettem, pontosan negyvenöt éve és két hónapja, a Middle utca 224–s számú házban lakom.  Szüleim tragikus autó balesete óta, melyet csak én éltem túl, kisebb nagyobb megszakításokkal ugyan, de egyedül élek itt, már vagy huszonöt éve. A házon bizony látszik az idő vasfoga, ráférne egy alapos renoválás, de mindig halogatom, elköltözni sem akarok, a környéke kies, csendes és hívogató, hát itt maradok.  Az utcai, hatalmas tűzvirág fák szinte elrejtik a járókelők szeme elől a koszos fehér házamat. Az udvarom, mondhatnám, hogy gondozatlan, csak a vörös föld virít az autó bejáratnál, hátul pedig kisebb dzsungel vette birtokba a telket. Fütyülök rá. Se energiám, se időm, se kedvem nincs rendbe tenni, vagy tetetni. A házat hajdanán cölöpökre építették, mint a régi házak többségét, talán a szökőártól, vagy árvíztől tartottak az építőik, ami időnként be is következett, de a tavalyi ár a mi utcánkig nem ért el. Így legalább megspórolom az autógarázs költségeit.  Az évek alatt összegyűlt lomnak is kitűnő rejtekhelyet ad a ház alja, amíg a Brisbane folyó visszafelé nem kezd folyni, mert akkor kimossa a sok kacatot, az autómmal együtt. Ekkora áradás mostanában nem volt, csak a múlt században. Most nem érdekel a ház külseje, szeretek itt élni, és úgy érezem, ha elhagynám ezt a házat, írni sem tudnék már soha többé. Itt az időm nagy részét az írás tölti ki, déltől késő éjszakáig püfölöm a klaviatúrát, csak annyi időre állok fel, hogy az elgémberedett lábaimat megmozgassam, és gyomrom korgását elnyomjam egy szendviccsel. Önmagammal sem sokat törődöm, sajnos, ahogy ezzel a vén házzal sem, nem vagyok az a hiú női típus. Sokszor egész nap egy szál bugyiban és egy lenge pólóban járok kelek a lakásban, sőt a teraszon is így kávézom, olvasgatok, pedig ide belátnak az utcai járókelők, és a szomszédjaim is. Többnyire a félhosszúra meghagyott, szög egyenes, nap szőkítette világos barna hajam csak akkor fésülöm és tartom kordában, ha kimegyek a házból. Egyvalamire azért egy kicsikét hiú vagyok, a még mindig formás lábaimra. Csak drága és csinos szandálba, papucsba bújtatom őket. Sminket keveset használok, szerencsés bőrt örököltem, és szép zöld tekintetet, sötét szempillákkal. Fiatalos kinézettel áldott meg a teremtő, anyámnak köszönhetem, letagadhatnék jó néhány évet, de ilyesmire soha nem vetemedek, bármilyen csinos is az a férfi.

Sikeres női regényeket hozok össze, a kiadóm biztos lehet a haszonban. Szinte már zaklat, ha késik valamilyen okból, a várt regény, vagy ha még nem kezdtem el a következőt. Én nem tudom csak úgy, egyszerűen, elkezdeni a regényírást, szükségem van egy kis időre. Heteken át ásom bele magamat a történetbe, már-már kezdem úgy érezni, hogy önmagam is része vagyok az elképzelt eseményeknek. Látom maga előtt a történetet, mintha filmvásznon futna, a szereplők is eleven emberekké válnak a képzeletemben, saját arcuk lesz, még a hely, a házak, a szobák is úgy jelennek meg, mintha jártam volna ott, ami bizony sokszor igaz is. Szeretek utazni, néha átrepülök az Egyesült Államokba, Los Angeles-be az öcsémhez, Brandon családjához, nagy ritkán Európába, és nagyon sokszor Hawaiira, és Új-Zélandra. Ezeken a helyeken töltődöm fel, ehhez elég néhány vidám parti, érdekes emberekkel, máris megszületett a következő regényem alaptörténete.  Ezeket a történeteket a szerelem, a női praktikák által összegubancolt romantikus események teszik izgalmassá, gördülékennyé, és olvasmányossá, ráadásként mindezek egy napfényes, élettel teli kies vidéken, gyönyörű környezetben zajlanak. A szereplőket, fiataloknak, szépeknek és sikereseknek kell ábrázolnom, ennyi az én írói receptem, a népszerűséghez pont elegendő. Tudom, hogy ponyvairodalom az egész, de kelendő, és szépen megélek, pontosabban megélünk a kiadómmal egyetemben belőle.

Ezen a mai viharos hajnalon, az olykor-olykor visszatérő, és gyötrő rémálmom riasztott fel, egész testem úszik ilyenkor az izzadtságban, szaporán szedem a levegőt,- mint mindig - és boldog vagyok, hogy csak álmodtam az egész szörnyűséget. Ilyenkor elgondolkodom a magányos életemről, mely csak mások számára tűnik borzasztónak. Én mindig elégedett vagyok ezzel a szingli életmóddal, és nem is érezem magam egyedül, egy percig sem. Megnyugtat a tudat, hogy senki nem szól bele az életembe, akkor kelek és fekszem, amikor akarok, akkor dolgozom, amikor kedvem van hozzá, és ha az időm engedi, szabadon utazhatok bárhova.  Egyszerűen tökéletes, hogy nem kell senkihez igazodnom. Ha jól belegondolok ebbe, talán ez a függetlenség, de nevezhetjük szabadságnak is. Sokan, ábrándoznak csak az efféle szabadságról, de ezt már csak az önelégültségem súgja.

Regényeim alakjai szinte velem élnek, az írás leköti minden időmet. Sőt, néha még az is előfordul, hogy zavarnak a látogatóim, és alig várom, hogy becsukjam mögöttük az ajtót. A magány csak azok számára kínzó érzés, akik nem tudnak mit kezdeni vele, vagy akiknek az élethez segítség kell – mondogatom a barátaimnak. Hát igen, az ember, társas lény, ami igaz az igaz, ezért az a kevés kivétel, aki szereti a magányt, csak erősíti ezt a szabályt.

Ám amikor a rémálmokból felijedek, úgy érzem, most jó lenne egy társ, akihez odabújhatnék, aki megnyugtatna.  Már az is megfordult a fejemben, hogy a társ talán elűzné örökre ezeket az álmokat, de tudom, hogy csak ideig-óráig szűnnének meg, volt már tapasztalatom ebben.  Valóban ritkultak mindkét élettársi kapcsolatom alatt, de soha nem tűntek el teljesen az álmaiból, és mindig visszatértek. Az autóbaleset utáni gyász, a depresszió hozta elő őket húszévesen. Kezdetben rettenetesen kiborultam tőlük, mostanra már csak az álom utáni testi tüneteim maradtak meg, a lihegés és az izzadás.

Nincs kedvem felkelni, álmos vagyok, megpróbálok egy jót aludni még, mert fárasztó nap vár rám.

 A szél zúgása, az eső kopogása az ablakon még andalító lenne, de ez az égzengés, nem hagy elaludni. Pedig kellene, mert mindjárt reggel, a kocsit kell a szervizbe vinni, majd a kiadóhoz rohanni, de nem jön ez a fránya álom a szememre.  Feltápászkodom, na, jó, csukott szemmel is kicsoszoghatok a hűtőig, és jól meghúzom a tejes dobozt. Talán ez segít, talán alszom még egy kicsit.

Micsoda verőfény! Már nyoma sincs a hajnali viharnak. Hú de párás minden, csak úgy gőzölög. Fojtogató ez a párásság! Frissnek kellene éreznem magam, de folyik a víz rólam. No, kávé, fürdés, öltözés, és sipirc a szervizbe.

– Elnézést Chris a késésért!

Chris Peterson könyvkiadót láthatóan nem érdekelte a késés, teljesen belemerült a munkájába. Enyhén kopaszodó, magas, a negyvenes éveiben járó jóképű férfi volt, feleséggel és két tinédzser fiúgyermekkel megáldva. Azok közé az emberek közé tartozott, akiknek mindig rövid volt a nap, akik örökké rohantak, folyton agyaltak valamin, szóval nem volt egy tipikus ausztrál polgár.

Néhány kínos perc után Peterson úr felállt és széles mosollyal, Miriam vállát átkarolva, hellyel kínálta. Mindketten elégedettek voltak a másik munkájával, kitűnően megértették egymást, Miriam írói sikereihez ez nagyban hozzájárult. Ő olvasta el elsőnek az írásait, Miriam elfogadta a kritikáit, és megfogadta azokat, bár ez néha odáig fajult, hogy az olcsó siker kedvéért, majdnem teljesen megváltoztatta az eredeti történetet. Ha Miriam méltatlankodott, Chris a karját széttárva mindig ugyanazt válaszolta - hja kedvesem az olvasóid ezt várják tőled, az olvasók igénye pedig szent, és az eladott példányszám sem egy utolsó szempont.

– Miért nem mész orvoshoz? Látom, megint gyötörnek az éjszakai rémálmaid. Kialvatlannak látszol, és mély karikák ülnek a szemed alatt.

– Ennyire látszik? A fenébe!

– Van egy pszichológus ismerősöm, néhány éve jött Amerikából, Dr. Lewin, bátran merem ajánlani, nagyon jó lélekbúvár, legalábbis ezt mondják róla. A Princess és az Island utca kereszteződésénél a 63-s számú szép fehér házban lakik és rendel, megtalálod az interneten az elérhetőségeit, keresd fel, nem bánod meg.

 – Kössz!  Majd megkeresem.

 – Itt a Vihar után könyved mintapéldánya, nézd át, és még a héten jelentkezz. Kijavítjuk a hibákat, és mehet a nyomás.

– Oké ! Megyek is, van még dolgom elég.

Már dél is elmúlt, mire ledobhattam a szandált a teraszon, és beleroskadhattam az imádott hintaszékembe. Nagyon meleg volt ma, a fülem mögött patakokban folyik az izzadság. Próbálok valahogy lehűlni. Mozdulatlanul bámulom a déltájt ugyancsak néptelen utcát, és azon gondolkodom, vajon tudna rajtam segíteni egy lélekgyógyász. 

Valahogy képtelen voltam elhinni, hogy az évek hosszú sora alatt az agyamba égetett rémálmok, melyek mindig ugyanazok, és folytonosan ismétlődnek, csak úgy, hipp hopp kitörölhetők, de ki tudja. Lehet, hogy csak én vagyok borúlátó, és tudatlan.

Milyen furcsa szerzet is az ember, minden rosszhoz képes hozzászokni. Elfogadja, mert megváltozhatatlannak hiszi, vele él, és közben megszelídíti. Ezek a rémálmok is ilyenek, nem változnak, rendre ugyan úgy játszódnak le, és olyan mintha egy filmet nézne az ember álmában, de a filmeken mindig saját maga a főszereplő, aki a végén tragikus halállal hal. ­– Hát, ezzel van a baj.

A fenébe, korog a gyomrom! Szép lassan, minden felesleges mozgást elkerülve kellene felállni, nehogy elöntsön a langyos lé ismét. Csinálok magamnak egy hatalmas sonkás szendvicset, és a hűs konyhában be is falom, de a hideg sörömet azért a teraszon iszom majd meg. Na, jó, felkeresem ezt a lélekkurkászt, ezt a  Dr. Lewint. Mit veszítek vele, legfeljebb felesleges pénzkidobás lesz, és marad minden a régiben.

Eleget morfondíroztam, nézzük miből is élünk, olvassunk, ellenőrizzünk, adminisztráljunk!  

Ezt a kötelességem nagyon utáltam, figyelmem a lehetséges hibákra összpontosítva, lassan olvasni egy könyvet, amit úgy ismerek, mint a tenyeremet. De nem volt kibúvó, és még sietnem is kell, mint mindig, a hibák adminisztrálásával.

Csak két nap múlva kért időpontot a vizitre, és nagy örömére csak a következő hét szerda délután fogadta az orvos.
folytatás következik

Kedvenceim

Blogarchívum