KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2016. március 30., szerda

Visszatérők (negyedik rész)



A fiú gyenge volt és ijedt, csak remegett. Az orvos megtett vele néhány lépést, de visszavezette az ágyhoz. Megpróbálta elmutogatni, hogy pihennie kell, ennie, innia, és erősödni, majd hazamennek, és a tó túlsó partjára mutatott, a messzeségbe. Ort minden reggel indulni akart, de nyugalomra intették, a rokonaira vártak, akik majd megnyugtatják, és ha jól van, akár haza is vihetik. Nagyon izgatottá tette ez az új környezet, mint a kisgyerekek, mindent megtapogatott, még az orvosok, a nővérek ruháit, és a tárgyaikat is. Nem ismert semmit, ami a civilizáció terméke volt, sem a papírt, sem az üveget, sem a fémekből készült tárgyakat, az ételek is furcsák voltak a számára, fintorgott, de nem tiltakozott, szinte mindig éhes volt. Egy korai reggel nem bírta tovább és elindul a dombokon át hazafelé, szerencsére a nővér még időben meglátta, utána mentek a terepjáróval. Sok időbe telt, mire sikerült beleültetni az autóba, mely csendesen zötyögve vitte fel a göröngyös úton őket.
Amikor a földiekhez értek, már várták őket, mindenki kint volt, aki járni tudott, de az is, aki nem, kihozatta magát a barlangja elé. Ámulva bámulták a járművet, percekig nem törődve a fiúval. Ám amikor Ort kilépett az autóból, az ölelő karok, a kiáltozó emberek között szinte elveszett. 
Az orvos és a kolónia vezetője szinte egyszerre szólalt meg - Itt alig van gyerek, és nincsenek öregek se, azaz csak nagyon kevesen, és sok a beteg
- A fenébe, még valamit elkapunk! – kiáltotta az orvos.
Nem szálltak ki az autóból, csak intettek, hogy még majd jönnek, és villámgyorsan elhajtottak. Otthon összegyűltek és megvitatták a látottakat. Majd mindenkinek az volt a véleménye, hogy segíteni kellene rajtuk, ha lehet. Vért kellene venni, persze óvintézkedések mellett, a betegektől, és megkérdezni, hogy miért nincsenek gyerekek, mert mindössze kettőt láttak csak. Fiatal is kevés volt, Ort miatt is túlzottan aggódtak.
Másnap meglátogatták őket, de a vérvétel alig jött össze, úgy megrémültek az orvosi eszközöktől, hogy behúzódtak a barlangjukba, mindössze egy már szinte a halálán lévő nőtől sikerült vért venni, akinek a füléből vért folyt. Annyira sápadt volt, mint akiben nem kering már csak víz.
- Leukémia, azt hiszem, az pusztít itt – mormogott halkan az idősebbik orvos.
- Ahogy megfigyeltem sok közöttük az együgyű is.
- Gyanús ez nekem – szólal meg nagy sokára az idősebb – ezek egymás között házasodhatnak, de már régóta, genetikailag hibásak, sok a betegség, az a kevés gyerek sem éri meg a felnőtt kort.
- Honnan lenne vérfrissítés, rajtuk kívül, csak állatokat láttunk, ezek az emberek a hajdani emberiség maradványai csak.
A terepjáróhoz érve meglepődve látták, hogy Ort és a húga téblábol izgatottan az ajtónál. Valamit magyaráztak, halkan, de annál izgatottabban, amikor az idősebb orvos kinyitotta a kocsi ajtaját, a két fiatal beugrott, és még ülve is fogták egymás kezét.
- Most mi legyen? – kérdezi a fiatal orvostól.
- Nem kellene elvinni őket, magunkra haragítjuk a földieket, nincs erre semmi szükségünk.
A fiatalok nagyon nehezen értették meg, hogy nem mehetnek el az idegenekkel, a lány sírdogált, a fiú pedig, nagyon elkeseredett képet vágott. Mutogatta, hogy még fáj a lába, remélve, hogy így kicsikarja a megértést, és megkönyörülnek rajtuk, de az orvosok hajthatatlanok voltak, becsukták az ajtót és nélkülük mentek el. Elmenőben még látták, hogy nagy csődület támadt utánuk, és mindenki hangosan ágál, kétségbeesetten magyaráz a fiataloknak.
Hazaérve rögtön megvizsgálták a vérmintákat, és beigazolódott, a szomorú diagnózisuk, igen, a leukémia végső stádiumában volt a beteg asszony. Este összegyűltek, és kitárgyalták, a mai eseményeket. Mindenki helyeselte, hogy nem hozták el a fiatalokat, mert az nem szült volna semmi jót. Megismerésük magyarázatot adott, minden kérdésükre, miért élnek ilyen kevesen, miért nem fejlődtek, szellemileg és testileg is leépült népcsoportnak látszanak. Úgy érezték, hogy tanúi lettek a Földi őslakók kipusztulásának. Sajnálták a két fiatalt, de elhatározták, hogy nem avatkoznak bele az életükbe, hacsak valami tragédia rá nem kényszeríti őket. Mindkét oldalon élték a maguk megszokott életét tovább, mintha semmi sem történt volna. A visszatérők megépítették a maguk élelmiszer feldolgozó kis üzemét, ami a gabonát, a zöldségeket, és a halat feldolgozta, tartósította.
Egy reggel arra ébredtek, hogy Ort, és a húga ott ül egymás kezét fogva, a kis kórház előtt.

2016. március 18., péntek

Visszatérők (harmadik rész)



Földiek lánya Zana, nagy nehezen, sírva tudta csak elmondani mi történt, hogy a bátyja meghalt, lezuhant az idegenek kő kunyhójának  tetejéről, a fényességről, amit szerettek volna közelebbről is megnézni. Mindenki kiabálni, hadonászni kezdett, az anyjuk pedig eszét vesztve ordított. Mind átkozták az idegeneket, a házaikat, a repülőiket, mert odacsalták ezekkel a gyerekeiket. Megegyeztek, a vének is helyesnek ítélték, ha holnapig nem hozzák haza a fiú testét, érte mennek a férfiak. Mert illően kell eltemetni, imádkozni az Istenekhez, hogy befogadják a lelkét, ünnepi szertartással kell elégetni, és a hamvait egy cserépkorsóba téve a szülei barlangjának mélyére kell helyezni.

Az idegeneket meglepte a baleset, nem értették. Miért mászott fel a tetőre a fiú? Bevitték a csöpp kis kórházba, és a műtőasztalra fektetve, tetőtől talpig lefertőtlenítették. A fiú élt, bár semmi jelét nem adta ennek, a létfunkciói működtek, lélegzett, vert a szíve, de a lábai eltörtek, a bal válla kificamodott, és valószínű, hogy fejsérülése is lett. A nap már delelőre járt, mire a két orvos elvégezte a vizsgálatokat, a csontokat helyre téve rögzítették azokat, a vállízületet a helyére ugrasztották. A fejében keletkezett vérzés nem volt jelentős, reményt adott a mihamarabbi ébredésre, a gyógyszeres kezelés gyorsan szünteti meg a kómás állapotot. Alaposan megvizsgálták, megmérték a súlyát, felmérték a fizikai állapotát, fiatal lévén nem találtak elváltozásokat a fontosabb szervein. A fogai épek voltak.  A szeme kék színű, kissé ferde vágású, a bőre színe kávébarna volt, a haja világos, egyenes, durva, és vastag szálú. Ágyékát csak egy rövidke háncsszoknya takarta, igaz itt a nagy meleg miatt, nem is lehetett mást hordani. A lábát egy nagyon elkopott, kezdetlegesen megmunkált bőrsaru fedte. A két orvos sokat morfondírozott azon, ha a fiúért jönnek, hogyan fogják megmagyarázni, hogy él, de az itteni kezelés nélkül meg is halhat, ha marad, meggyógyítják, és újra olyan lesz, mint régen.

Nem értjük a nyelvüket, nehezen hitetjük majd el velük, hogy a fiú nem halott, de kénytelenek leszünk valamilyen módon megmagyarázni nekik, mert még a végén, elégetik elevenen – sokáig tépelődtek mindezeken.

Milyen furcsa, nehezen felfogható, hogy ezek az emberek azoknak a leszármazottai, akik egykoron meghódították az univerzumot. Ám a kipusztulás után a megmaradt emberek ott álltak a semmi közepén, abban a borzalmas világban, a civilizáció kiszaladt a lábuk alól, erkölcsi és szellemi mélypontra jutva, csak tengődtek. Az éhség nagyúr, minden érzésnek elébe helyezi magát. Annyira nehéz volt a létfenntartás, hogy az utódaik néhány generáció után visszasüllyedtek az ősemberi életszínvonalra - de a magukkal hozott fejlettebb agy, a génjeikben őrzött ősi tudás, feljebb emelte őket azoknál - ám a földi körülmények olyan elkeserítően rosszak voltak, hogy háromezer év alatt ide jutottak csak – tűnődött hangosan az idősebbik orvos.

- Nem hiszem, hogy csak ők élnek egyedül az egész Földön, biztosan vannak szétszóródva, kisebb csoportokban élők is, egy biztos, magasabb civilizáció itt  a Földön még nem fejlődött ki újra. Azt észrevettük volna idejövet – mondja a fiatalabb orvos.

Másnap, alkonyat előtt egy csoport bennszülött férfi jelent meg a dombok oldalán, a völgybe tartottak.  Már várták őket.  Az érkezőket meglepte az idegenek külseje, mert ugyan hasonlítottak a földiekre, de sokkal magasabbak voltak, nem hordtak szakállt, és rövidre nyírt hajat viseltek. A ruházatuk teljesen befedte őket, ilyet még nem láttak. A házaikat is ámulattal bámulták. A legidősebbnek tűnő férfi leborult az idegenek előtt, és torz, majdnem síró hangon kiabált, feltehetően egy nevet, és a mellére tette a kezét – Ort, Ort! Az idegenek már tudták, hogy a fiú neve Ort, és az apja áll előttük.

A kolónia vezetője intett a fiú apjának és a mellette állónak, hogy kövessék őt, és a két orvost. A földlakók félve lépkedtek, ám amikor meglátták az ágyban fekvő fiút, oda rontottak volna hozzá, de az orvosok megállították őket. Az idősebbik orvos megérintette Ort apjának kezét és a fiához vezette. Ráhajolt a fiú mellére, majd intett az apának, hogy tegye ugyanezt. Az apa figyelmesen hallgatta a fia szívverését, hallotta lélegzetét. Látta, hogy mindkét lába kötésben van, és felemelve. Ezután kirohant az ajtó előtt állókhoz és izgatott hangon magyarázni kezdett nekik. Örömujjongás tört ki, a hírre. Az apa hajlongott az idegenek előtt és egy szót ismételgetett csak.  Tenk! Tenk! Az orvos megmutatta nekik, hogyha a fiú kinyitja a szemét, és a lábain járni tud, hazakísérik, addig is az apa itt maradhat, vagy az anyja, a beteg mellett.

Nem lehetett tudni mennyit értettek meg a kézzel-lábbal, szavakkal elmagyarázott dolgokból. Egy biztos, nem mindent, de azt igen, hogy a fiú él, és fel fog gyógyulni. Ezek után minden földi meghajolt, majd hazaindult a hold világította dombokon át. Az idősebbik orvos csóválta csak a fejét, és mi lesz, ha soha nem tér magához? Mert ugye ez is megtörténhet, akkor hogy mutogatom el nekik, hogy tévedtem?

- Reménykedjünk – mondta elgondolkodva a kolónia vezetője.

Egy hét múlva ismét megjelent egy csapat bennszülött, közöttük volt a fiú anyja és a húga is. Ort ugyanúgy feküdt, mint az előző héten. Az apja és az anyja meghallgatták a szívverését, lélegzését, izgatottan vitatkoztak egymás között, majd lassan megnyugodva, távozott mindenki.

- Érdekes, a beszédük az ősi angolra hasonlít – mondta az ápolónő.

- Igen, én is észrevettem, éppúgy, mint a miénk, és mégsem értek egy kukkot sem a hadarásukból – feleli az orvos.

- Lesz időnk megismerni a nyelvüket.

- Remélem – mondta az orvos, és meghallgatta a fiú tüdejét.

Így ment több héten keresztül, amikor egy reggel, az ápolónő, artikulátlan ordításra rohant be a betegszobába. A fiú az ágya szélén ült, de a törést rögzítő merevítő vasaktól nem tudott elindulni, és a lába is fájt még. Az orvos lecsatolta a lábairól a vasakat, és felsegítette, a fiú lassan bicegve elindult.

2016. március 7., hétfő

Visszatérők (második rész)




A földiek hordája hetek óta figyelte az idegeneket, vitatkoztak, pörlekedtek. A nők szerint, fel kellene fedni magukat, mert lehet, hogy Istenek, és úgyis tudják, hogy hol vagyunk, hisz mindent látnak. Nem véletlenül telepedtek le a tó másik felén, a mi lakóbarlangjaink közelében. Segíteni akarnak nekünk, azért jöttek ide.  A férfiak ebben kételkedtek, szerintük idegen hódítók, akik maguknak akarják ezt a földet, bennünket pedig megölnek majd - mondogatták. A kíváncsiság erősebb volt a félelmeiknél, megbabonázva bámulták a hatalmas repülőket, megrémítette őket, amikor sorra landoltak a völgyben, ilyet még soha nem láttak. A gyerekek, anyjuk mögé bújva reszkettek.  Végül közösen úgy döntöttek, itt maradnak, nem menekülnek el. A vének tanácsa mondta ki a végső szót – minek bujdokolni, az idegenek megtalálnak mindenhol, ha el akartak volna pusztítani, már nem élnénk. Más céllal jöttek ide. Mindenesetre, ha közelednek, a nők menjenek be a gyerekeikkel együtt a saját barlangjaikba.
Idegenek is összeültek megvitatni az új, nem várt helyzetet. Távcsöveiken keresztül látták a földiek izgatottságát, de a rejtett helyen lévő barlanglakásaikat még nem fedezték fel. Félnek, ez volt mindnyájuk véleménye, és nem szabad megzavarni az életüket, majd megnyugszanak, ha látják, hogy nem akarjuk bántani őket. Úgy tűnik, mi vagyunk többen, ha jól számoltuk ők, ötvenen, ha lehetnek, mi hatvanheten vagyunk.
- Lehet, hogy az öregek közül nem mindenki jött elő – jegyezte meg valaki.
- Nem megyünk a közelükbe, holnap elkezdjük az építkezést, úgy dolgozunk, mintha ott se lennének – mondta az űrhajó parancsnoka, aki egyben itt a Földön is vezető maradt.
Így ment hónapokig, mindkét tábor méregette a másikat, mert a kíváncsiság nagyon emberi természet, de az állatoknál is megtalálható. Közeledni nem mertek, mindkét csoport más okból. A földiek ámulattal bámulták az építkezést, és azt a sok csodát, amivel, és ahogyan az idegenek dolgoztak. Fel nem foghatták az egészet, vajon honnan jöhettek. Csodálattal lesték minden mozdulatukat. A nők elhanyagolták a munkájukat, nem gyűjtögették a gyümölcsöket, se a fát a tüzeléshez, nem fonták a háncsot a ruházathoz. A férfiak is keveset vadásztak, halásztak, a kíváncsiságukat ők sem tudták leplezni. A vének úgy látták ennek véget kell vetni, jön az esős idő, és éhezni fognak. Halakat kell szárítani a napon, és húst füstölni. Diót, mandulát kell gyűjteni a nehéz időkre. Reggel összehívták az egész hordát és szigorúan megróttak mindenkit, a munka elhanyagolása miatt.
Ezalatt odaát elkészültek a mobillakások, a napelemek áramot termeltek, kialakították a közösségi házat, ahol kapcsolatot építettek ki az otthoniakkal, itt folyt annak a kevés gyereknek az oktatása is, akik már az úton születtek, ami hosszú volt ugyan, de már közel sem annyira, hogy két generáció idejét töltsék el az utazással, de hat és fél év így is eltelt.
Egy évvel az ide érkezésük után gyümölcsöst telepítettek, és hatalmas kerteket műveltek. A halat nem ismerték, de most félve megkóstolták, nem aratott teljes sikert.  Megpróbálkoztak a magukkal hozott magok ültetésével, volt, ami jól termett, volt, ami tönkrement, nem volt jó az itteni talaj a számukra. Már nem figyelték folyton a földieket, lefoglalta őket a sok tennivaló.
A földiek ámultak és bámultak, nem értették miért dolgoznak annyit az idegenek, miért vetnek, hiszen olyan buja itt a növényzet, hogy nekik is jutna mindenből, csak gyűjteniük kellene, nem értették azt sem, hogy miért nem vadásznak, pedig a vaddisznókat könnyű csapdába csalni, és annyian vannak, jutna nekik is bőven. Nagy derültséget okozott, amikor meglátták, ahogy az idegenek halásznak, de amikor közelebbről is szemügyre vehették a csónakjaikat, ámultak és bámultak. Elismerően bólogattak a hálóik láttán. A bennszülöttek már nem féltek az idegenektől, de közeledni nem mertek hozzájuk, hiszen ők sem tették.
Wolf szülötteinek volt egy igen nagy félelme, ami miatt nem mertek még közeledni a helyiekhez, ez az ok, a fertőző betegségtől való nagy félelem volt. Bár mindent elkövettek, hogy megszokják a földi baktériumokat, vírusokat, de arra nem voltak valójában felkészülve, hogy itt embereket fognak találni, ez nehezebben megoldható helyzet elé állította őket. A helyieket egészségesnek látták, de azért hordozhatnak olyan vírusokat, ami ellen nincs ellenszerük, és mind elpusztulhatnak egy csapásra. Emiatt úgy döntöttek, hogy nem kezdeményezik az ismerkedést.
Már két teljes év telt el, de mindkét népcsoport élte a maga életét, külön-külön. Nem vitte rá őket semmilyen ok, semmiféle kényszer arra, hogy közeledjenek egymáshoz. Egyszerűen csak figyelték egymást. Úgy tűnt az idegenek számára, hogy ezen a környéken ez az egyetlen élő embercsoport a Földön, bármerre jártak nem láttak az állatokon kívül más élőlényt.
Egy kora hajnali reggelen az idegenek kis városának utcáján két fiatal lépdelt óvatosan, folyton körbe tekingettek. Mindkettőnek hosszú haja volt, háncs szoknyája, csak a lányon volt felül egy mellet takaró háncs fonat is. Az utca kihalnak látszott, de azért úgy osontak, mint a tilosban járó vadak. Nem győztek csodálkozni, minden tárgy, épület, idegen volt a számukra, megtapogatták a falakat, ámulva nézték az utcai lámpákat, nem tudták elképzelni, hogy mi a fene az. De a kíváncsiságuk legfőbb tárgya, a házak tetején fénylő valami, ami a reggeli napsütésben úgy ragyogott, mint maga a nap, alig tudták a földiek levenni a szemüket róla. E fény miatt hitték, hogy az istenek telepedtek le a szomszédságukba. A két fiatal elhatározta, hogy titokban átmegy az istenekhez és megnézik közelről ezt a csodálatos csillogást.  Az utolsó épületnél, a ház végén a tetőről lefutó csövön a fiú ügyesen, majom módon felkúszott a tetőig, majd óvatosan a fényes lapra lépett, nem számítva annak síkosságára, kicsúszott a lába, és vagy hat métert zuhanva ért a puha fövenyre. Mozdulatlan teste, furcsa rendellenes pózban feküdt. A lány artikulátlan hangon sikoltozva futásnak eredt, estére ért csak haza, a tavat megkerülve, de annyira kimerült, hogy senki nem bírta szóra, csak reggel.


Kedvenceim

Blogarchívum