Kukoricafosztáskor

A Don kanyar háborús borzalmairól apánk egy esős őszön, kukoricafosztás unalmas munkája mellett mesélt nekünk. Akkorra már elég nagyok voltunk, és felfogtuk a háború szörnyűségeit, bár azt, ami ott történt, annak, aki nem járta meg, nehéz elképzelnie, mondta apám.

Azon az éven nagyon jól termett a kukorica, a fedett hosszú folyosónk szinte tele lett vele, és várta a fosztást, amit mi igencsak utáltunk csinálni, de nem volt kibújás a munka alól, csak a kisöcsénknek sikerült néha, ő nagy mestere volt a munkakerülésnek. Nyáron, ha kapálni mentünk, amint kiértünk, ő ledobta a földre a kapáját, és már az erdősávban is volt, a dolgát végezni, de nem igen jött vissza magától, mindig keresgélnünk kellett, ha végeztünk. Olykor odajött hozzánk, ha kiértünk a sor végén a Lajtához, és velünk fürdött, bár a vizet nem bírta, mert hamar elkékült a szája a hidegtől. Többnyire horgászott, a maga készítette horgászbotjaival, nagy néha sikerült neki fognia pár apró halat a macskáknak. Mi persze kinevettük, amitől mindig dühbe jött, és jól megdobált bennünket hantokkal, mehettünk újra fürödni. Kényes is volt, miatta kellett hoznunk az otthoni kútból vizet, mert nem itta meg a folyóparton ásott kis vizesgödör vizét, mi megittuk a húgommal, semmi bajunk sem lett. A zsíros kenyeret sem szerette, neki lekvárosat bírta a kényes gyomra. Egy valamiben nagyon jó volt, képes volt felkutatni merre van cseresznye, vagy meggyfa, és hozott a trikójában.

Mire azt a sok kukoricát letörtük, és bekerült a gangra, már november eleje volt és hideg. Mivel az öcsénk sokat betegeskedett, felmentették a szüleink a fosztás unalmas munkája alól, amit mi lányok igencsak megmorogtunk.

Apánk csendes természetű, szófukar ember lévén ritkán mesélt, de ha elkezdte, csak úgy áradt belőle a szó. Addig nógattuk, hogy csak elmesélte a vállán éktelenkedő nagy heg történetét. Anyánk már ismerte, de mi még nem, és a fosztásra jött szomszédasszony, Tábi Vera néni és a lánya, akit mi csak Tábiverinek hívtunk, is kíváncsian várták a mesét, ami azonban nem volt mese.

Húsz éves voltam, kezdte apánk, amikor, 1942 húsvétja után megkaptam a behívót. Senkit nem hívtak be még a családból, az öccseim fiatalok voltak, Lajos bátyám meg beteg a derekával. Apám nem örült neki, ő már tudta milyen a háború, egész fiatalon harcolt az első világháborúban, igaz nem sokat, mert a behívása után néhány hónappal vége is lett. Kioktatott, hogy csak két számmal nagyobb csizmát vegyek fel, abba beléfér a kapca és a lábnak is van helye, mer, ha elfagy a lábad, akkor vége mindönnek – mondta.

– Ne válogass, mindig ögyé mög mindent, és ahol van rá löhetőség aludj! Havat, soha ne ögyél, olvaszd föl valahogy– tanácsolta.

Ezeket magamtól is tudtam, hiszen otthon sem volt másképpen, mi mindent megettünk, hiszen folyton éhesek voltunk. Csizmánk sem volt soha új, csak szakadt és levetett, ami legtöbbször nagy volt és lyukas, jó sok kapca kellett bele, hogy ne fázzon a lábunk a hóban. Éngömet a szögénység már alaposan megedzött, úgy möntem a háborúba, mondta apám.

Félegyházi állomásról indultunk 1942 április végén, csak Lajos bátyám kísért ki. Olyan vidámak voltunk mi frissen behívottak, mintha mulatni indultunk volna.  Gyors kiképzés után bevagoníroztak bennünket, és mentünk, csak mentünk a frontra. Annyit én soha nem vonatoztam az óta sem, mint akkor, fölmentünk a lengyelekhez, onnan át Ukrajnába, és meg sem álltunk a Dnyeperig. Onnan gyalogoltunk, naponta akár 50 kilométert is. Majd hol gyalog, hol vonaton, marhavagonokba zsúfolva, le egészen Harkovig. Nagyon meleg volt, folyton elfogyott a víz.

Kurszk előtt megálltunk egy orosz faluban, és néhány napot pihentünk. A lakosság, már aki még maradt, nem volt ellenséges, ők a németeket tartották ellenségnek, a partizánok őket támadták, minket soha. Mégis a hazaúton egy partizán golyója sebesített meg.

Liski volt az első Don parti állásunk. A lövészárkokat bővítettük. Azokba bújtunk el, és onnan lőttünk. A Don túlsó partján már az orosz állások voltak. Ha valaki meggondolatlanul kidugta a fejét, már lőttek is.  Sok társam halt meg így, mind fejlövést kapott. Megszoktuk a halált, mindennapossá vált.

Karácsony előtt már nagyon hideg volt, a ruházatunk sem volt megfelelő. Sokszor volt légitámadás is.1943 januárjában már rosszul állt a szénánk, az oroszok előretörtek. Kevés volt az étel, a muníció. A németek eltűntek, sőt a rangosabb tisztjeink is. Kiadták a parancsot a visszavonulásra. Mi a parancsnokunkkal indultunk vissza, már csak maradékkal, akik megúszták az utolsó támadásokat. Gyalog mentünk, a sebesülteket vitték teherautókon, de az nekünk, magyaroknak, kevés volt, a németek magyart nem vettek fel, ha valaki felkapaszkodott, annak leverték a kezét. Nagy hóban, és rettenetes hidegben vánszorogtunk, megállni, lemaradni nem lehetett, mert megfagyott az ember. Az út tele volt megfagyott emberrel és lóval. A megfagyott embereknek, kivétel nélkül, hiányzott a csizmája. Így szereztem én is újat a széttaposott helyett. Az út nagyon keserves volt, ha visszagondolok rá, máig sem tudom elképzelni, hogyan bírtuk ki, étlen, szomjan.

– Néha csak ettetek apu?

Hát többnyire fagyott lóhúst, és havat olvasztottunk inni. Egy este kihalt faluba értünk, szerencsére nem égették fel a németek. Bezsúfolódtunk egy házba, ahol tüzet raktunk, és leroskadtunk a padlóra aludni. Éjfélkor, ugattak a kutyák, mi fölriadtunk, és már rohantunk is ki a házból. Tüzet nyitottak ránk a partizánok, mindenki menekült amerre látott. Ekkor ért találat a vállamon, amit először észre sem vettem, csak később, amikor nem tudtam mozdítani a karom. Már teljesen elázott a vértől a bal felem, amikor egy erdőszéli kis kunyhóhoz értem. Bezörgettem, lesz, ami lesz, így biztosan meghalok egyedül, sebesülten. Egy idős orosz asszony ijedten nyitotta ki az ajtót, de vissza is hőkölt a katonazubbony láttán. Aztán látva, hogy sebesült vagyok, beengedett. Szerencsém volt, mert a golyó nem ért csontot, és ki is ment a másik felén. Az öregasszony sopánkodott, jajgatott, fohászkodott, de közben fát rakott a hatalmas kemencébe, és az összes ruhámat bedobta a tűzbe, mert olyan tetves volt. lemosdatott és bekötötte a vállam. A fiai ruháját adta rám, mondta ők a háborúban vannak. Nem tud róluk semmit. Három unokájával élnek itt, az anyjuk meghalt betegségben.

Nehezen, de megértettem, sokat tanultam a fél év alatt oroszul. Enni biztosan tudtam kérni, minden olyan étel nevét tudtam oroszul, amit a muzsikok ettek, Csak ennek az orosz asszonynak köszönhettem az életem, aki a fiaira gondolva, ápolt és segített. Folyton imádkozott a gyerekeiért. Csak később tudtam meg, hogy már ukrán területen vagyok. Az öregasszony ukrán volt, de oroszul beszélt, vagyis annak hittem.  Amikor már jól behegedt a sebem, mentem az erdőre és sok fát hordtam haza a házhoz, viszonzásul, a gondoskodásért, és a megosztott krumpliért, mert csak káposzta és krumpli volt a ház alatti veremben. Egy ilyen utamon találtam egy halottat, és nagy nehezen lehúztam a zubbonyát, kabátját és sapkájával együtt hazavittem. Ezeket húztam rá a parasztgúnyára, és így indultam el gyalog haza. Nagy szerencsémre sínekhez értem, és addig gyalogoltam, míg egy tehervonatra fölkapaszkodhattam. Katonai szerelvény volt, veszélyes, de egy napot mentem vele, ez nagyon jó volt, majd leugrottam, mert ha megáll, ellenőrzik, a németek agyon is lőhettek volna.

Már vége volt a télnek régen, amikor ismerősnek tűnt a táj, a házak, eddig kerültem őket, de már rettenetesen éhes voltam és fáradt.  Bekopogtam a  egy faluszéli házba, és magyarul szóltak ki. Nem tudtam felelni, sírtam. A háziaktól tudtam meg, hogy Ungvár mellett vagyok, innen már hamar hazaérek. Végre fürödhettem, és minden ruhámat kimosták az asszonyok, ehettem ihattam, igaz nekik sem volt sok, de amijük volt azt megosztották. Április végén értem haza. Otthon nagyon meglepődtek, mert azt hallották, hogy a Donnál vagy meghaltak, vagy fogságba estek. Rólam meg hónapok óta nem volt hír, azt gondolták fogságba estem. Addigra már nálunk is dúlt a háború, a németek megszálltak minket, és őszre jöttek az oroszok. A tanyákat hol ez, hol az fosztotta ki, alig maradt ennivaló télire.

Szóval becsüljétek meg gyerekek a jó sorsotokat, mert nincs háború, van ruhátok, ennivalótok, és meleg fedél a fejetek fölött.  Remélem, ti nem kerültök ilyen szörnyű világba soha. 

Hólikká démon ünnepén

Hófehér falú szobában ébredt fel Gandhar, és ahogy körülpillantott, még négy ágyat számolt meg. Mindnek volt lakója, magához hasonló korúnak látta őket, talán kisebbeknek, így az ágyban fekve nehezen tudta megítélni a korukat. Csendesen szuszogtak, nem beszélt egyik sem. Gandhar arra gondolt, hogy biztosan félnek hangoskodni, ebben a halálos csendben idebent.  Kint zene szólt, énekeltek, táncoltak az emberek, Hóli ünnepe volt, a tavaszünnep. Talán azt hallgatták.

Fogalma sincs, miként került ide, csak arra emlékezett, hogy a bódéjukban feküdt, már napok óta, nem tudott kimenni, annyira gyenge volt, guberálni meg végképp nem lett volna képes, nem volt vize, sem étele, se pénze.  Kezdetben hányt, később a hasmenés gyötörte. A húgára gondolt, alig egy hónapja halt meg. Jalaja is csak hányt, később meg csak feküdt, nem szólt, és a szeme csukva volt mindig. Néhány napig így feküdt, majd egy reggel felült, a mamát hívta, hátrahanyatlott és nem mozdult többet. Olyan könnyű volt, amikor lepedőbe csavarta, mint egy kiskutya. Mindig kisebb volt a hasonló korú lányoknál, de mire meghalt, nem maradt más belőle, csak egy kevés csont és bőr.  Jó már neki, a mamával lehet, velem úgyis csak szenvedett -  gondolta szomorúan.

 Soha nem volt elég ennivalójuk, pedig ketten guberáltak, hol fémet, hol műanyagot, de mindig becsapta őket a kereskedő, hiába na, kicsik voltak, és nem volt velük felnőtt. Apa már olyan régen meghalt, hogy alig emlékszik rá, Jalaja még, pici volt. A mama tavaly halt meg, napokig sírtak, azóta ketten jártak dolgozni minden áldott nap. A húga szorosan a nyomában tipegett, még aludni sem mert egyedül. Elalvás előtt mindig pityergett a mama után, ezt nem szerette, mert legszívesebben maga is bőgött volna vele, de hát a fiúk nem sírhatnak, még a húguk előtt sem. Szinte soha nem nevettek anya halála után. Ám egyszer nagy öröm érte őket, mert, egy táskában kislányruhára leltek, és egy pár szandál is volt az alján. Igaz, Jalajának nagy volt a ruha is, és a szandál is, de nem törődtek vele, a lányka boldogan dobta le régi rongyokat és mosolyogva vette fel a találtakat. Na, akkor nevettek, szívből, hangosan, de este ismét sírdogálással tudott csak elaludni a húga, most azért itatta az egereket, mert anya nem láthatja a szép ruhában, mondogatta hüppögve.

Biztosan a szeméttelep pusztítja el az embereket, sokan halnak meg itt a dharavi nyomornegyed nyugati felén, a szemétlerakóknál. Különösen a gyerekek, azok halnak sokan, főleg akik már guberálni járnak. Biztosan a füst mérgezi meg őket, folyton kaparta a torkunkat – morfondírozott magában Gandhar.

 Lehet, hogy mindennap fürödni kellett volna a patakban, de kinek lett volna kedve ahhoz mindennap, mikor estére, már alig bírnak enni is a fáradtságtól. Víz is kevés, amit ingyen osztogatnak a krisnások, az kevés, épphogy inni elég, nemhogy mosakodni. Még gyengének érzi magát, de nemsokára felkel, most nagyon jó ezen a puha ágyon feküdni. Még nem is feküdtem rendes ágyban soha - suttogta halkan.

Álmélkodva tapogatta meg a hófehér lepedőjét, minden tisztán ragyogott. Nagyot szippantott a tiszta levegőből, nem érzett büdös, égett gumiszagot, fojtogató bűzt. Nem szokott ehhez a rendhez, félelemmel töltötte el.

Hol lehetek?

A szeméttelep mögötti bódérengeteget mindig a káosz és a zaj uralta. Szenny,  és ürülék borította az utakat. Hatalmas rajokban sirályok köröztek, fülsüketítően vijjogva a szeméthegyek fölött, rühes kutyák, csontsovány tehenek kóboroltak, élelem után kutatva, és mindent elleptek a legyek. Itt csend van és nyugalom. Ez olyan jó –gondolta.

– Mindenki alszik? – kérdezte elég erőtlenül.

– Nem mindenki, hogy hívnak?

– Gandharnak.

– Engem Galavnak. Honnan jöttél?

– A dharavi nyomortelep nyugati feléről, van ott egy bódém, a szüleimtől örököltem, ők meghaltak már, és a húgom is. Tíz éves vagyok és nem jöttem, valaki idehozott, de nem tudom ki, és azt se, hogy hol vagyok.

- Keresztény irgalmas nővérek kis kórházában vagy, és biztosan a nővérek hoztak ide, valaki szólhatott nekik. Itt csak gyereket gyógyítanak.

– Te honnan jöttél?

– Én is dharavi vagyok, és guberálok, a másik felén élek a szüleimmel és két öcsémmel. Nekünk van tévénk is.

– A szüleid hoztak ide?

– Igen, már azt hitték meghaltam, de mégse. Már egy hete itt vagyok. Nemsokára fel tudok kelni és elmehetek.

– A többieket ismered?

– Nem, a nevüket sem tudom, most hozták őket a napokban, még nincsenek jó állapotban.

– Engem mikor hoztak?

– Talán három napja, reggel.

Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy zsúrkocsit tolt be két fehér ruhás irgalmas nővér. Sorba mentek ágyról ágyra. Vizes ruhával letörölték, majd csőrös pohárból, teával itatták őket. Valami kásaszerű ételt kanalaztak Gandhar szájába. Nem érezte éhesnek magát, de önkéntelen nyelte, a nővér kedves mosollyal biztatta, megsimogatta a fejét, és egy ágytálat tolt alá. A következő ágynál riadtan megálltak, az egyik nővér kifutott a szobából, és már jött is vissza, egy fehér ruhás férfival. Az orvos meghallgatta a mozdulatlan gyereket, és a fejét csóválta.  Behoztak egy hordágyat, majd a fiúcskát lepedőbe tekerve a hordágyra tették. A nővérek keresztet vetettek, az ágy végébe térdelve imádkozni kezdtek. Imájuk végeztével felálltak, és kitolták a szobából a hordágyat.

– Te ez meghalt? - kérdezte ijedten, Gandhar.

– Biztos, mert kivitték. A nővérek érted is imádkoztak ám sokat. Ők mindig imádkoznak. Ez a vallásuk.

A nővérek visszajöttek, folytatták a munkájukat. Amikor végeztek, a két még öntudatlan kis beteg ágya végén térdelve imádkoztak. Gandhar arra gondolt, vajon miért halt meg az a gyerek, hiszen őérte is imádkoztak. Lehet, hogy többet kellett volna. Szerencsés vagyok, mert értem pont elég imát mondhattak el.

Gandhar egy hét múlva már tudott járni, bár nagyon gyenge volt, de napról napra gyarapodott és erősödött. Galavot hazavitték a szülei. Megígérték egymásnak, hogy még találkozni fognak. Bár ebben egyikük sem hitt igazán, mert a dharavi nyomortelep olyan, mint egy hatalmas labirintus, milliónyi szegény lakóval. A szoba többi betegét nem ismerhették meg, mind meghaltak, új betegeket hoztak.

Gandhar nem tudta, mitévő legyen, merre menjen a gyógyulása után. Egy darabig segített a nővéreknek a házban, majd egy nap elment az egyik nővérrel egy betegért, és akkor meglátta az üresen álló bódéját. A szomszédok vigyázták, nehogy elfoglalja valaki.

Elbúcsúzott a nővértől, sírva hálálkodott, és bement az üres bódéba, ahol minden úgy volt, ahogy otthagyta két hónapja. Leült az ajtó elé, bámulta a nyomort, a káoszt, a mocskot, és mégis otthon érezte magát, ide született. Itt fog meghalni is, de nem lesz, aki fizet majd a halottégetőknek. Azért a sok halott kisgyerekért, akiket megölt a szeméttelep mérge, azokért sem fizetett senki, csak odatették valamelyik felnőtt halott mellé őket. Ki törődik itt a gyerekekkel, csak születnek, ha elérik a négy évet, mennek ők is guberálni az anyjuk után, és a többségük soha nem ismeri meg a felnőtt életet, és azt sem, hogy van élet a szeméten túl is, pedig idelátszanak azok a csodálatos fényes mumbai felhőkarcolók. Gandhar arcán végigfolytak a könnyek, siratta anyját, apját és a kishúgát.

Felvette a gumicsizmáját, szakadt kesztyűjét, bekötötte a száját, egy piros kendővel, majd a hátára vette a nagy zsákját, és nekiindult a szeméthegyeknek.

PS.

Szerte a világon 200 millió gyermekmunkást dolgoztatnak, többnyire éhbérért. Ennek oka a szegénység, és ezek a gyerekek anyagi, szellemi nyomorban élnek, kitéve betegségeknek és megaláztatásoknak. Vannak helyek, többnyire Afrikában, Afganisztánban, ahol rabszolgaként, egy kis élelemért robotolnak. Dolgoznak aranybányákban, földeken, szeméttelepeken, téglagyárakban, nagyvárosokban koldusként, és még az is megeshet, hogy a kidobott mobil telefonunkat ők szedik szét.