Ötven éve nélküled

Apám volt a legjobb játszótársam.

Így volt-e, vagy csak kitaláltam,

oly rég volt, az emlék már megkopott,

a játszótársam régen itt hagyott.

Apám volt a legjobb ember a világon.

Így volt-e? Hitemben így látom.

Csak egy kicsit Ő lehetnék - arra vágyom,

hogy én lehessek a legjobb a világon...

 

Ezt a verset a lányod írta, akinek ötven éve hiányzol. Mindössze nyolc éves volt, amikor örökre elmentél. Igen, Ő a játszótársát, a szeretett apát vesztette el. Emlékeimben a friss hóval borított temetőt látom, melyben eltévedtünk, még a virággal borított sírját sem találtuk, mindent elborított a hóesés. Tapostuk a csikorgó havat, két elveszett ember, akik a kijáratot keresték, mert bezárt a temető.Nehéz volt nekünk talpra állni, és ötven év után is csak a könnyeimet nyelem, ha eszembe jut az a keserves januári tél.

 

 

 

Egy vers, amely ma megérintett...

 

Régen ringó csónak

 

Csillagforgató hangtalan éjszakában,

egy távoli emlék riadt fátyla lebeg,

suhan az égen, titkot takaró felhő,

borúsan fedi, nyílni nem vágyó szemem.

Hömpölygő fantázia, mint futó folyam,

sodorja, ami hulló évekből marad,

makacsul maradnak vágyak a szívemben,

régen ringó csónak, sötét árnyként halad.

Hullámok törött tükrén fennakad a fény,

széllel száll, sötét könnyek szárnyas ajtaján,

alvó elmém rázzák nyugtalan idegek,

konok, kemény jég zúz, fakó gátak falán.

Éveimet húzza a fodros szélű mély,

méla, lassú tánc már ifjúságom multán,

felkelő Nap világít díszes ravatalt,

rozsdás lélek kattan, ahogy int a múlt rám.

 

Kardos M. Zsöte verse 

A tükör

 

- Na, végre! – kiáltott fel idegesen Lina.

- Hol a francba voltál eddig?  Már éjfél is elmúlt, egyedül félek itt éjszaka!  Megígérted, hogy kilencig ideérsz – morogta a lány.

- Ne kínlódj már te!  Dógom volt, és kész. Kibírtad nem?  Senki nem evett meg, senki nem rabolt el. Kinek is kellene egy kis bokszos kurva – válaszolta idegesen a fiú.

A kocsi csikorogva kifordult a főútra, a bent ülők rágyújtottak és szótlanul bámultak ki a sötét országútra.

- Mennyi? – kérdezte idegesen a fiú.

- Nem sok.

- Azt kérdeztem, hogy mennyi!

- Húsz rongy.

- Meeeennyi?  Mi a faszt csináltál egész nap, aludtál?

- A kutya se járt erre.

- Holnap kihozlak, és addig nem jössz be, amíg a mai napot be nem hozod.

- Este nem maradok, félek egyedül. A Gizi se lesz.

- Nem érdekel. Kell a pénz. És kuss legyen, mert pofán váglak.

- Ja, csak ahhó értesz.

- Fogd be!

Másnap reggel beborult, és csendesen esni kezdett, később feltámadt a nyugati szél, kellemetlenül nyirkossá vált az idő. Vége volt a forró korai nyárnak, visszatért a szeszélyes áprilisi tavasz. Lina meghúzta magát az út kanyarulatban a bokroknál, fázott. Márió már délelőtt tízkor kitette, az ígéretéhez híven a lánykát, hogy legyen elég ideje behozni a tegnapi lemaradást.

Legalább sütne a nap, gondolta, jobb lenne a kedve. Mindegy mennyit keres, soha nem elég neki, nem hagy neki semmire pénzt, megveszi, ami fontos, és slussz passz. Rohadna ki a bele! Nem ezt ígérte, amikor kicsalta az intézetből.  Mi a fenének ment el vele, gondolhatta volna, ezek már csak ilyenek mind. Hazudnak, meg kihasználnak minket.  A férfiak mind disznók egytől egyig.  A cigánytelepen nem akadt egyetlen jó érzésű férfi sem, ittak, verték a családot, meg gépeztek. Elverték a segélyt is, a gyerekek éheztek, asszonyok meg óbégattak és mentek lopni. Muszáj volt, hogy valamivel betömjék a pulyáik száját.  Az anyja is a sok veréstől pusztult el. Ott maradtak árván, az apjuk meg molesztálni kezdte őt és a nővérét, a mocsok. Az intézetben volt kaja, meg rendes ágy, és végre megtanult, rendesen írni, olvasni, bár ki tudja mi a fenének. A kurvasághoz nem igen kell, elég, ha számolni tud. De egy idő után nem bírta a bezártságot, a rendet, a ridegséget, Szeretetre vágyott, otthonra, ha még olyan ócska putri is, mint az övék volt. Nem is tudta igazán, mi hiányzik neki, mert itt sem volt jó, de otthon sem. Vágyott valamire, amit nem ismert meg soha, csak a filmeken látta, és ha becsukta szemét, mindig oda képzelte magát.  Imádott álmodozni.

Csikorogva állt meg egy autó. Középkorú férfi tekerte le az ablakot. Hé, gyere már ide, itt bent nem fúj!- kiáltott oda lánynak. Lina beugrott mellé, az meg rögtön a melléhez kapott,

- Hú de fiatal kis bokszos vagy te! Mennyi vagy?

- Tizenöt.

- Na, azért annál többnek néztelek.

- A ruha miatt. Előre adja a lóvét!

- Na ne mond, én csak akkor fizetek, ha kapok is valamit, megértetted.

- Szép kis pofikád van – mondta, és a kezét a lány lába közé csúsztatva, idegesen lerántotta a farmerja zipzárját.  Máris a lány szeme előtt himbálózott a hímtagja.

 - Na dolgozz, ha pénzt akarsz! - rivallt rá.

Hányás közben már csak az autó hátulját látta elmenőben. Úgy ahogy rendbe tette magát, és keresgélni kezdett a bokrok alján.  Egy csinos kis kézitükröt keresett, amit a kesztyűtartóból csent el. Bedobta a bokorba. Végre megtalálta. Úgy fogta a kezében a cifra nyelű szép ovális kis tükröt, mintha kincset tartana az ujjai között.  Behúzódott a sűrűbe és egy nagy fatörzsnek támaszkodva vizsgálni kezdete arcát a tükörbe, miközben vagy négy rágót benyomott a szájába, hogy az elnyomjon minden undorító ízt onnan. Ilyenkor utálta magát, büdösnek érezte, mindenféle szagok keveredtek az ócska parfümjének illatával.

Az eső elállt, ki-kikandikált a nap is a felhők közül.  Nem lassított senki az úton, igaz nem is látták, hogy ott áll, mert nem volt kedve illegetni magát nekik.  Csak ült az öreg fa tövében, nézte magát a tükörben, és álmodozott.  Máriót, a rohadtat, már elfelejtette, szép fehér lányt látott, szőke hajjal, kék szemekkel, aki bársonyos kezekkel tartja tükröt. Egy szép házat látott, gyönyörű kerttel, ahol az örökké mosolygó édesanyja az ő haját fésüli. Megsimogatja, átöleli, apró puszikat nyom az arcára. Majd egy gyönyörű búzamezőn találja magát, a maga előtt tartott tükörrel szépséges pillangókat gyűjt egybe, mind egy-egy nyomorult lányka, olyanok, mint ő, mind átváltoztak pillangóvá és elmenekülnek ebből az átkozott világból.  Oda menti őket, ahol szeretet van, boldogság, biztonság és béke.

Szirénázó mentő fékez le hirtelen, a rendőrök lezárják az út egyik felét. Két autó áll összetörve az út melletti sekély árokban. Az egyik sofőr idegesen magyarázza a rendőrnek, hogy egy útszéli kis kurva ugrott elé, de hiába fékezett, nem tudott megállni.  Néhány méterrel odébb, az úttesten egy letakart holttest feküdt, nem messze mellette egy széttörött kézitükör hevert.

 

"Hol van mindenki?"

 

 A Fermi paradoxon, az ellentmondás valószínűsége a földönkívüli értelmes civilizációk  létezésére.  Enrico Fermi  híres kérdése: " Hol van mindenki?" A paradoxon feloldására csak ilyen válaszok léteznek:

- Nagy a valószínűség, mert az univerzum hatalmas, sok bolygó kedvez az életnek. 

- Bizonyítékok hiánya.

- Ritka az értelmes élet.

- Élet a Földön kívül nem létezik.

-  A galaxisok kolonizációja nem történik meg.

- Az idegenek nem keresnek minket, vagy nem akarnak, vagy nem mernek kapcsolatba lépni velünk.

 A saját véleményem szerint, biztosan van élet, pontosabban értelmes civilizáció az univerzumban, de az áthatolhatatlan távolságon kívül, ezer oka is lehet, hogy nem találunk rájuk. Semmi sem kizárt, lehet, hogy csak olyan fejlettségi szinten vannak, mint mi, vagy  még ennyire sem.  Hiszen mi is csak hallgatózunk, nézegetünk, elemezgetünk de messze nem látunk. A saját galaxisunkat sem ismerjük meg a mai technikánkkal. Kell még néhány ezer év fejlődés, de addigra meg kipusztulunk. 

Boldogság

 Boldog az, aki a világ titkait megoldja, de boldog az is, aki a világ titkait nem ismerve, gondtalan együgyűségben éli az életét. Persze a tudás nem biztosan érdem, mert kétélű fegyver az ember kezében, hiszen neki köszönhetjük a felemelkedésünket, de a tudás is fog elpusztítani bennünket.

 

 Ha nem siettél volna előre, köszönthetnélek  a hetvennyolcadik születésnapodon, számomra csak az emlékezést hagytad, oly messzire mentél, ahol a madár sem jár.. 

Kardos M. Zsöte versével gondolok rád ezen a szomorú napon.

Változatlan

Néha ajkaimon hangok íve,

lengő húrokra varrja foltjait,

míg el nem tűnik álmaim képe,

múló jelenből épít mennyeit.

Derülő fények hamis köntösében

nézem vágyak hervadó szirmait,

folyton velem és folyton hasztalan,

átlyukadt szívem tűrni megtanít.

Feledés jön, azt mondják; idővel

zajok kerítenek, sebek és láz,

eleven testek jeleket vetnek,

ráforr, múltat elfedő sűrű máz.

Láttam, akit takart hegyek leple,

ki völgy mélyéből fölfelé mászott,

változatlant lelt, Istenhez közel

nincs fönt, alant, átkozott és áldott.

Határok karéján túl röpülve,

kék madárként földet hagyó magam,

égi rendben lel harmóniára,

angyal szórja hitét őrző szavam.

 

 

Sötét gondolatok....

 

Az emberiség menetel a kipusztulás útján, de nem csak a mi hibánk, ilyennek teremtettünk. Túlszaporodunk, satnyulunk a természetes kiválasztódás hiánya miatt, nincs más út csak a pusztulás. Lelakjuk a Földet, változik a számunkra kedvező időjárás, aminek köszönhetjük az életet. Hajdanán volt néhány jégkorszak, amikor éppen, hogy maradt élet a Földön. Megtehetnénk, hogy békében, viszonylagos "jólétben" töltjük el a még élhető időnket, de ehhez változnia kellene az emberi természetnek, és túl sokan is vagyunk már a békéhez. Ezek a gondolatok csak az enyémek, sokan sokféleképpen látjuk az emberiség jövőjét. Egy biztos, nem mi vagyunk az egyetlen földi civilizáció, volt már előttünk egy néhány, amelyik nyom nélkül eltűnt.