KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2021. február 10., szerda

Fél lábbal a túlvilágon

 

Hatalmas hullám dobott partra, fuldokoltam, teljes erőmmel szívtam be az éltető levegőt, félelmet és megkönnyebbülést éreztem. Megnyugodva feküdtem a hasamon, szinte belesüllyedtem a nedves homokba, és a helyet bámultam, az előttem tornyosuló sziklás, bozótos partot. Egyre csak azon törtem a fejem, honnan jöttem, hol vagyok, és mi lesz itt velem? Igen, a múlt, jelen és jövő, ezek mozgatják életünket, de az én agyamban csak a jelen van, minden más kiesett. Azt rögtön láttam, hogy egy szigetre lökött ki a partot ostromló hullámok egyike. Egyszóval, hajótörött vagyok. Hol a hajó? Elsüllyedt? Gyenge lábaimon próbáltam feljebb, pontosabban beljebb jutni ezen a csöppnyi szigeten, közben azon járt az agyam, mit kerestem én egy hajón? Csak fiatal koromban ültem csónakban, egyszer, egyetlen egyszer egy hajón, az is egy nagy tavon ment át a túlsó partra.

Hátam a sziklának támasztottam, néztem a víz ütemes hullámzását, monoton hangja nyugalmat árasztott. Lehet, hogy meghaltam, ez a túlvilág! Majd kiderül. Ha az éhség és a szomjúság gyötörni kezd, akkor a való életben vagyok, de most egyiket sem éreztem, csak fáztam, ez is az élet jele. Nem vagyok halott! A szikla, melynek nekidőlve pihentem, magasnak tűnt, nagyon meredeknek, szóval számomra megmászhatatlan — állapítottam meg elkeseredve. Ha megerősödök, megpróbálok feljutni, legalább körülnézhetek, hova is jutottam.

Hirtelen elborult az ég, a part felé irdatlan nagy hullámok indultak meg, próbáltam feljebb kapaszkodni, de folyton visszacsúsztam, a víz betakart, megint fuldokoltam, majd hirtelen, ahogy jött, olyan gyorsan húzódott is vissza. Ismét kaptam levegőt, mohón szívtam tele a tüdőmet. Szomjúságot éreztem, megnyugodtam, életben vagyok, nem a túlvilágon. Hirtelen zuhogni kezdett az eső, tenyerembe gyűjtöttem, és egyetlen nagy hörpintéssel ittam ki. Jobban éreztem magam, felálltam, és elindultam a parton. Bármerre néztem, csak a nagy kékség uralt mindent, se földnek, se hajónak nyomát nem láttam. A sziget, egyetlen hatalmas, megmászhatatlan szikla, rajta néhol bokrok. Azt hiszem, én itt éhen halok, vagy szomjan, ha nem esik az eső, és abban a pillanatban megint jött a part felé egy irdatlan nagy hullám, és én csak kapaszkodtam a víz alá került bokrok ágaiba. Ismét fuldokoltam. Teljesen kimerülten azon járt az agyam, hogy bármi lesz, megpróbálok a magaslatra feljutni. Minden reményem ebben rejlett, ez egy kis erőt nyújtott. Vánszorogtam körbe a parton, a sziklát vizsgálva, egy kis rést, lankát kutatva, ahol megpróbálhatnám.  Egy kis magaslatot találtam, nagy nehezen felkapaszkodtam, erőm elfogyott, maradtam, remélve, hogy a hullámok támadása nem ér ide fel. Hirtelen este lett, megszűnt a világ zaja, a lágy semmiben lebegtem, azt hiszem elaludtam.

Hatalmas madárrikácsolásra riadtam, fölöttem két hatalmas madár körözött, mellettem egy hevenyészett fészekben három tojás. Csak ámultam, elképzelni sem tudtam, miként kerültem a szikla tetejére. A hely félelmetesnek tűnt, alig egy négyzetméternyi lapos sziklatetőn ültem, körülöttem a mélységben lent a hullámzó tenger. Tudtam, hogy a madarak ellenségnek tekintenek, le akarnak lökni innen. Hiába tiltakoztam, ígértem, hogy nem bántom a tojásokat, nem értettek engem. A tenger örökös morajlása, a nap vakító fénye, a felettem rikácsoló madarak az őrületbe kergettek, sírtam, átkozódtam tehetetlenségemben.

Hirtelen csend lett, és sötét, eltűnt a sziget, egy nagy semmi közepén lebegtem.

—Lélegezzen! Lélegezzen! —rikoltotta egy férfihang felettem.

Nagy igyekezettel szívtam be a levegőt, éles fájdalom hasított bele a tüdőmbe, nem érdekelt, boldog voltam, most már biztosan életben vagyok.

— Évának hívják? Ha nem tud felelni, bólintson a fejével. Nagy nehezen egy igent leheltem.

— Csak egy pillanatra nyissa ki e szemét, és nézzen rám! Lát engem?

— Igen — suttogtam ismét.

— Még figyeljék, azt hiszem a nehezén túl jutottunk. Örülök, a hölgy a szerencse lánya – mondta az orvos a mellette álló két nővérnek.

2021. január 8., péntek

Már negyvennégy éve nem hallom lépteid

 

Végtelen csend
 

Bennem a csend végtelen,
tél takar, hangtalan állok,
fagy ülte meg szívemet,
semmiben lebeg az álom.
Nem hiszem, ha ébred fény,
engem is hívhat a hajnal,
szólhat hozzám dallal még,
az a madár, aki hallgat.
Eldobtam a tükröket,
Hold fényében tisztán látok,
zárt ajtón huzat jár át,
léptem nincs, belül kiáltok.
Jégvirág nyílt kertemben,
elmúlás csipke az ágon,
hóvihar űz irgalmat,
nem érint, hiába vágyom.
 
Kardos M. Zsöte verse, Vangelis Rinas festménye

2020. december 31., csütörtök

Rendhagyó búcsú 2020 keserves évétől


A próféta szerint az élet időtlen, a tegnap nem más, mint a ma emlékezete, a holnap a ma álma. Az emberi gondolkodás megkívánja a rendet, így képes létezni. Méri az időt, szakaszokra osztva a napot, hetekre a hónapot, évekre a hónapokat. Amint egy év végére érünk, mérlegre tesszük a tizenkét hónap jó és rossz történéseit, ezek alapján értékeljük az elmúlt évnyi időt. Többnyire szidjuk, átkozzuk az óévet, és mindig jobb újévet remélünk.

Ez a 2020-s év bizony kiérdemelte a haragunkat, igaz legtöbb rossznak mi magunk, a mi cselekedetünk adott alapot, jó okot a bajok létrejöttéhez. A mérleg nyelve már az év elején a rossz felé billent, amikor a déli féltekén tomboló szárazság hatalmas tüzeket táplált, elpusztítva 1 milliárd állatot, élővilágukat, emberi otthonokat. Ezt a bűnt rákenhetjük 2020 évére, de a mi sarunk, és félő, hogy még sok éven át ismétlődik majd.

Mindezeket követte a szokásosnál súlyosabb atlanti – óceáni hurrikán szezon, a karibi földrengések, az oroszországi nagy olajszennyezés. Majd a bejrúti robbanás sorozat porba sújtotta az amúgy is labilis országot. Konfliktus konfliktust ért, majdnem világháborúba sodródtunk, amikor Amerika kivégeztette az iráni Szulejmani tábornokot. Háború háborút ért, Hegyi- Karabah, Jemeni polgárháború, mely humanitárius krízis szélére sodorta az országot. Ezek a történések katasztrofális év jelzőt ragasztottak 2020-ra.

A bajok megkoronázása pedig a március közepétől, az Európában is tomboló, világjárvány lett. A covid 19 támadásba lendült, maga alá gyűrte szinte az egész emberiséget. Kilendített bennünket, európaiakat, a kényelmes komfortzónánkból. Rá kellett jönnünk, hogy hiába élünk a jóléti világban, sebezhetőek vagyunk. Nem tudunk sokat tenni ellene, gyártjuk a vakcinákat, de igazi gyógymód, a túlnépesedés megállítása már lehetetlen. Az emberi civilizációnak ez jelenti a majdani végét, de addig még sok rossz ezer év fog eltelni, egyre keservesebben.

Adja a teremtő, hogy a 2021-s újesztendő ne hozzon semmi rendkívüli eseményt, békés, nyugodt életet adjon mindnyájunknak. Boldogabb újévet kívánok!

2020. október 9., péntek

Őszi este

 


A lenyugvó nap éles fénye vakítja el szemem. Régi gyárépületek maradék torzói mögé bújik, átragyog a kitört ablakain. A fénye még utoljára felizzik, bíborba vonja a házak falát, majd hirtelen lezuhan az épületek alá. Esti félhomály lesz úrrá a tájon. Lépdelek lassan, a vizes avarba túrva lábam. Emlékeim távolán át látom a hajdani gyors szökkenéseimet, könnyű lépteim… már régóta csak gondolok rá. Lassú lettem, mint a nehéz őszi esőfelhők. Érzem, a távolban már a deres tél hideg illata száll.

Rigó riaszt az alkonyi fényben. A tuják dús lombja között verebek mocorognak. A lábam meg-megcsúszik a nedves avaron. Megkapaszkodok egy gyenge kis bokorban, szemem megakad a tó tükrén táncoló lámpafényeken. A csillogó hullámzásuk, mint a pajkos elfek örömtánca egy esti ünnepségen. Asztalaik rogyadoznak a nektár finomságaiktól, de halandó nem érintheti szájával azokat, ám ha mégis megtette, örökre az erdei tündérek foglya marad. Ha új nap virrad, fényétől köddé válnak, az emlékeikkel együtt.

Ülök egy facsonkon, levegőm fogyóban, a szívem lassul, már csak néhány méter, és hazaérek. Falevelek táncolnak előttem, lustán égre kúszik a hold, kigyúlnak a csillagok. A lámpa fényénél ráncos kezem megvillan, lassan nyitja a zárat. Jönnek a hosszú csendes novemberi esték, napok napra hullnak, és én még várom a tavaszt.

 Kutyaugatás a távolban, autók villanó fénye. A jelen valósága kiránt az emlékezet hálójából. A forró nyár után újra ősz van, nemsokára itt a halottak napja, orromban érzem a krizantémok kesernyés illatát, látom a táncoló gyertyafénytől ragyogó temetőket. Csendesen szemerkélni kezd a hideg őszi eső.

Vangelis Rinas festménye

Kedvenceim

Blogarchívum