Életünk végén, amikor az egykor oly szeretett, és otthonnak
érzett világ idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyunk, egy új
világba készülünk, rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának,
mellyel javainkat gyarapítottuk és fényeztük éltünk. Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre
ír lesz a halál. Szeretteink türelmetlenek,
várják már az elmúlásunk, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a
könyörtelen, és fáj nekik nézni a haláltusánk, a nyomorúságunk, mert emlékezteti
őket a majdani sorsukra. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a
könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket. Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz,
csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled
az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.
KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!
Hogy erre jársz, az nem véletlen.
Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.
A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.
„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”
William Shakespeare Hamlet
2012. november 25., vasárnap
2012. november 18., vasárnap
Mezítláb a forró homokon
Régi történetek a gyermekkoromból
A cséplés
Régen a tanyasi ember ritkán ment boltba, igyekezett az életszükségletéhez mindent megtermelni és előállítani, amit csak lehetett. Az alap élelmiszerekből csak a cukrot, cikóriakávét és egy-két apróságot vettek a boltban. A gazdasághoz már több minden kellett; vegyszerből csak a rézgálicot használtuk, ám ehhez kellett oltott mész is. Ha a Mamának ruhaneműre volt szüksége, vagy a háztartáshoz kellett valami, azt megvette Kisteleken a piacozás után. Néha vett nekünk cukorkát is kimérve, mi ezt kitörő üdvrivalgással köszöntük meg, és rögön nekiláttunk az osztásnak.
A szőlőt kéthetente permetezték, de permetezték a dinnyét is, ám amikor már érett, ezt abbahagyták. A kertben a pince mellett állt egy nagy üst, ebbe keverte be Nagyapám a rézgálicot oltott mésszel és vízzel, ezzel a lével permetezett, amiben csak annyit kellett segíteni, hogy kantával hordtuk a vizet, és felsegítettem a hátára a permetezőt. Gyönyörű égszínkék színe volt, és a szőlőlevelek csak úgy virítottak. Időnként végigkötöztük a szőlő nyurga vesszőit, Nagyanyánk előttünk járva letépte a felesleges hajtásokat. A tanya nem termelt szemetet, minden jó volt valamire. A letépett hajtás a földön maradt, bekapáltuk, ez zöldtrágya volt. A trágyadombra került minden szerves anyag, a hullott gyümölcsből pálinka lett. A hullott almát és a szedret a disznók ették fel. Régen mindent papírzacskóba adtak, nem volt műanyag csomagolóanyag, igaz, nem is vásároltak annyi mindent össze, mint manapság. A maradék étel a kutya táljában landolt. Bútoraik a régi családokat egész életükben szolgálták. A tanyákon ismeretlen fogalom volt a szemétdomb.
Az aratás után két-három héttel a tanyákon elkezdődött a második legfontosabb munka, a cséplés. Ez is az évek alatt kialakult rendben zajlott le tanyáról tanyára. Volt ám ekkor össznépi munka és mulatság. Az állam által kikényszerített orosz típusú közösbe soha nem volt ilyen összefogás, mint a maguk által szervezett kalákákban. Itt mindenki beleadta az összes erejét, idejét, nem számított kinél végzik a munkát. Az előző napokban lovas kocsival behordtuk a gabonakévéket, és a gyepes udvaron hatalmas asztagba raktuk össze, úgy, hogy az eső ne ártson neki. De azért mindenki rettegett a vihartól. Nagyanyánk megfoltozta a lyukas zsákokat, és készen álltunk a cséplésre. Egy reggel azután jött is a nagy hanggal pöfögve a cséplőgép. A cséplőmester irányított, ő kezelte a dübörgő, füstöt okádó monstrumot. A közelébe sem mehettünk a munkának, nehogy valami baleset történjen velünk. Olyan sürgés-forgás volt ott, hogy a gyerek csak láb alatt lehetett a gép közelében. A padlás alját újra mázolta Nagyanyám Ica nénénk segítségével, és erre a patyolat tiszta padlásra létrán hordták fel a gabonát. Addig etették ezt a zakatoló gépet, míg el nem fogyott az utolsó kéve is. A szalmát a szérűskertbe hordtuk össze, és a nagybátyáim, mert kettő volt belőlük, és a cséplésre mindketten hazajöttek, rakták a kazlakat. Az ocsút zsákokba merték, és fedett helyre leöntötték; ez volt az aprójószág ennivalója. Nagyon szerették, mert mindenféle mag volt benne: apró bogarak meg a gabona maradéka. A töreket összesöpörték, miután a gép elment, és zsákokba rakva fedett helyre vitték. Ezt használták fel a vályogtégla készítéséhez és az épületek tapasztásához is. Gyerekkoromban még én is tapostam a vályogot, amikor Nagyapám javította valamelyik melléképületet.
Az ebédet szintén az udvaron a nagy asztalnál költöttük el. Delelőidőben, a szérűskertben az istálló mögött az árnyékban pihentek az emberek, beszélgetve, viccelődve. Ilyenkor mindig rá akartak venni bennünket, gyerekeket, hogy osonjunk le a borospincébe és hozzunk fel bort, de mi oda soha nem mehettünk és bevallom, nem is tudtam gyerekkoromban, hogy milyen volt a pince belülről. A munka végeztével Nagyapám a legjobb borából hozott fel kancsókkal, még mi gyerekek is kaptunk egy picit. Az ilyen vacsorákra mindig úgy emlékszem vissza, mintha soha nem ettem volna finomabbat, pedig az ételek nem voltak különlegesek, csak mi voltunk nagyon-nagyon éhesek, és sokan ettünk a hosszú asztalnál.
A cséplés után Nagyapám naponta feljárt a padlásra forgatni a gabonát. Egy nap azután befogott, a búzával megrakott lovas kocsiba, és elporoszkált a malomba őrletni. Mesélte, hogy volt a Bagi családnak egy szélmalma Pálmonostora határában, még az 1800-as évek végén építették, de az már 1947 óta, az én születésem idejétől nem őrölt. Valamikor a háború előtt ott laktak, akkor még élt a mi édes nagyanyánk, akit már nem ismerhettünk meg, mert 1942-ben szülésben meghalt. Tömörkényen laktak a Bagiak, hajdani felmenőim. Pálmonostorán pedig a másik dédszüleim, dédanyám, Almási Tóth Julianna, és a dédapám, Szombathelyi Pál. Én még láthattam őket.
A cséplés
Régen a tanyasi ember ritkán ment boltba, igyekezett az életszükségletéhez mindent megtermelni és előállítani, amit csak lehetett. Az alap élelmiszerekből csak a cukrot, cikóriakávét és egy-két apróságot vettek a boltban. A gazdasághoz már több minden kellett; vegyszerből csak a rézgálicot használtuk, ám ehhez kellett oltott mész is. Ha a Mamának ruhaneműre volt szüksége, vagy a háztartáshoz kellett valami, azt megvette Kisteleken a piacozás után. Néha vett nekünk cukorkát is kimérve, mi ezt kitörő üdvrivalgással köszöntük meg, és rögön nekiláttunk az osztásnak.
A szőlőt kéthetente permetezték, de permetezték a dinnyét is, ám amikor már érett, ezt abbahagyták. A kertben a pince mellett állt egy nagy üst, ebbe keverte be Nagyapám a rézgálicot oltott mésszel és vízzel, ezzel a lével permetezett, amiben csak annyit kellett segíteni, hogy kantával hordtuk a vizet, és felsegítettem a hátára a permetezőt. Gyönyörű égszínkék színe volt, és a szőlőlevelek csak úgy virítottak. Időnként végigkötöztük a szőlő nyurga vesszőit, Nagyanyánk előttünk járva letépte a felesleges hajtásokat. A tanya nem termelt szemetet, minden jó volt valamire. A letépett hajtás a földön maradt, bekapáltuk, ez zöldtrágya volt. A trágyadombra került minden szerves anyag, a hullott gyümölcsből pálinka lett. A hullott almát és a szedret a disznók ették fel. Régen mindent papírzacskóba adtak, nem volt műanyag csomagolóanyag, igaz, nem is vásároltak annyi mindent össze, mint manapság. A maradék étel a kutya táljában landolt. Bútoraik a régi családokat egész életükben szolgálták. A tanyákon ismeretlen fogalom volt a szemétdomb.
Az aratás után két-három héttel a tanyákon elkezdődött a második legfontosabb munka, a cséplés. Ez is az évek alatt kialakult rendben zajlott le tanyáról tanyára. Volt ám ekkor össznépi munka és mulatság. Az állam által kikényszerített orosz típusú közösbe soha nem volt ilyen összefogás, mint a maguk által szervezett kalákákban. Itt mindenki beleadta az összes erejét, idejét, nem számított kinél végzik a munkát. Az előző napokban lovas kocsival behordtuk a gabonakévéket, és a gyepes udvaron hatalmas asztagba raktuk össze, úgy, hogy az eső ne ártson neki. De azért mindenki rettegett a vihartól. Nagyanyánk megfoltozta a lyukas zsákokat, és készen álltunk a cséplésre. Egy reggel azután jött is a nagy hanggal pöfögve a cséplőgép. A cséplőmester irányított, ő kezelte a dübörgő, füstöt okádó monstrumot. A közelébe sem mehettünk a munkának, nehogy valami baleset történjen velünk. Olyan sürgés-forgás volt ott, hogy a gyerek csak láb alatt lehetett a gép közelében. A padlás alját újra mázolta Nagyanyám Ica nénénk segítségével, és erre a patyolat tiszta padlásra létrán hordták fel a gabonát. Addig etették ezt a zakatoló gépet, míg el nem fogyott az utolsó kéve is. A szalmát a szérűskertbe hordtuk össze, és a nagybátyáim, mert kettő volt belőlük, és a cséplésre mindketten hazajöttek, rakták a kazlakat. Az ocsút zsákokba merték, és fedett helyre leöntötték; ez volt az aprójószág ennivalója. Nagyon szerették, mert mindenféle mag volt benne: apró bogarak meg a gabona maradéka. A töreket összesöpörték, miután a gép elment, és zsákokba rakva fedett helyre vitték. Ezt használták fel a vályogtégla készítéséhez és az épületek tapasztásához is. Gyerekkoromban még én is tapostam a vályogot, amikor Nagyapám javította valamelyik melléképületet.
Az ebédet szintén az udvaron a nagy asztalnál költöttük el. Delelőidőben, a szérűskertben az istálló mögött az árnyékban pihentek az emberek, beszélgetve, viccelődve. Ilyenkor mindig rá akartak venni bennünket, gyerekeket, hogy osonjunk le a borospincébe és hozzunk fel bort, de mi oda soha nem mehettünk és bevallom, nem is tudtam gyerekkoromban, hogy milyen volt a pince belülről. A munka végeztével Nagyapám a legjobb borából hozott fel kancsókkal, még mi gyerekek is kaptunk egy picit. Az ilyen vacsorákra mindig úgy emlékszem vissza, mintha soha nem ettem volna finomabbat, pedig az ételek nem voltak különlegesek, csak mi voltunk nagyon-nagyon éhesek, és sokan ettünk a hosszú asztalnál.
A cséplés után Nagyapám naponta feljárt a padlásra forgatni a gabonát. Egy nap azután befogott, a búzával megrakott lovas kocsiba, és elporoszkált a malomba őrletni. Mesélte, hogy volt a Bagi családnak egy szélmalma Pálmonostora határában, még az 1800-as évek végén építették, de az már 1947 óta, az én születésem idejétől nem őrölt. Valamikor a háború előtt ott laktak, akkor még élt a mi édes nagyanyánk, akit már nem ismerhettünk meg, mert 1942-ben szülésben meghalt. Tömörkényen laktak a Bagiak, hajdani felmenőim. Pálmonostorán pedig a másik dédszüleim, dédanyám, Almási Tóth Julianna, és a dédapám, Szombathelyi Pál. Én még láthattam őket.
2012. november 16., péntek
A tökéletesség akarása
"Van
fogalmad arról, hogy hány életet kell még leélnünk, amíg egyáltalán eszünkbe
jut, hogy az élet többet jelent az evésnél, a harcnál vagy a Falka
hatalmánál? Ezret.... tízezret! És utána másik száz életet, amíg elkezdjük megtanulni:
létezik egy olyan dolog, hogy tökéletesség; majd egy másik száz élet után
rájövünk, hogy életünknek az a célja, hogy megtaláljuk a tökéletességet, és
ki is mutassuk."
|
Richard
Bach
|
Nézem,
ahogy szalad a folyó, figyelem a madarak röptét, a bogarak nyüzsgését, a
világot és tudom, hogy ez a tökéletesség, az egész. Mi emberek tudattalanul,
vagy tudatosan törekedünk az egészre, a tökéletességre. Minden tettünk, ha jó,
ha rossz, igazolja ezt. Elérhetetlen
vágyként éljük meg, olykor lemondunk az akarásáról, de másnapra feledjük, és
igyekszünk minden tettünkkel ismét a tökéletességre. De az élet rövid, az okulásra kevés az időnk,
hibát hibára halmozva tanuljuk meg, hogy mi a fontos, mi a létünk értelme, és
nem vagyunk annál több, mint csepp a
tengerben, az egész nüansznyi része csak, de akkor is fontos a tökéletesség
akarása.
2012. november 13., kedd
Sóvárgás
"Néha
tele vagyok irigységgel. Gyakran megesik. Olykor dühvel, keserűséggel,
magánnyal, de leginkább az irigységnek is azzal a formájával, amikor annyira
vágyok valami után, hogy bármit megadnék érte. Sóvárgás? Talán. Nem a legszebb
dolog, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan ember a világon, aki ne
vágyna valami olyanra, ami lehetetlen. Ami az övé volt, de elengedte. Ami
létezik, de sosem birtokolhatja. Mindenki vágyik valamire. Én időre vágyom...
visszaforgatni az elmúlt hónapokat, újraélni a múltat, hogy más legyen a jelen.
Túl nagy kérés."
Egyszer
olvastam egy gyászjelentést, mely azóta is az agyamban kóvályog, mint egy
elvesztett madártoll: „Ha az ember
elveszti a szüleit, az árva. Ha az ember elveszti a társát, az özvegy. Ha az
ember elveszti a gyermekét, arra nincs szó”.
Nem lehet szavakkal elmondani azt az érzést, amikor az urnát leteszik a
sírba, és benne van az életed értelme, hamuként. Semmivé válik a jövő, minden
várakozás, a beteljesületlen remény, hogy felnevelted, learathatod a munkád
gyümölcsét. Nem nézheted a boldogságát,
mely téged is boldoggá tesz, nem drukkolhatsz a küzdelmeinek, nem dajkálhatod az
unokád.
Nincs más
vágyam, éjjel és nappal sóvárgok utána, nem akarok mást, csak visszafordítani
az időt. Azt az időt szeretném megkapni,
ami nem olyan rengeteg, talán csak egy órányi, azt, amikor az én szépséges
lányom hazafelé karikázott, és egy elátkozott gyilkos megkívánta, és ezért
elvette mindenét. Csak ez az óra kellene nekem, hogy megsemmisíthessem. Az életünk újra olyan lenne , mint régen,
egyszerű, gondokkal teli, mindennapi, mint a többi emberé, ez lenne csak az én
vágyam. Nem kellene minden fiatal férfira úgy néznem, hogy lehet, hogy ő….. Az
is lehet, hogy már nem is volt fiatal.
Az életemnek értelmet az igazság keresése ad, csak akkor halhatok
becsülettel, ha megtalálom a gyilkosát. Megtalálom, mert nincs semmi, ami
elkerülné a figyelmem, hittem eddig, de még nem tudom feladni. Ha valami csoda
folytán, ily sok idő után előkerülne, vagy önként feladná magát, már nem adna
megnyugvást meggyötört lelkemnek. Csak
az álmaimban kapom meg az időt, és ott tovább éljük az életünk, a menyegzői táncot
járjuk, és pelenkázom az unokám.
A valóság az,
hogy esik az eső, hideg szél csap az arcomba, markolom a virágcsokrot, és a
fejem lehajtva igyekezek minden nap a temető útján a sírod felé. A gyilkosod kilétét örök homály fedi, és soha
nem birtokolhatom, azt az időt, mely visszaforgatná a kerekét, és visszaadná
egy boldog jövő reményét.
Ui.: Rövid
újsághír: A 22 éves Tompa Eszter holttestét 2003. szeptember 23-án reggel fedezték .... Azóta
sem a fegyvert, sem a gyilkost nem találták meg a rendőrök.
2012. november 6., kedd
Estimese
Fecsketörténet
A fészket,
ahol megláttam ezt a csodálatos világot, egy disznóól kifutójának védett
sarkába, az eresz alá építették a szüleim. Nagy volt az öröm, ahogy egymásután
előbújtunk a tojásokból. Anyácskánk
gondosan összetörte a kis tojáshéjakat, igaz már mi is segítettünk, annyit
tipegtünk. Ez volt az első ebédünk, amit kis csőrünkbe dugdosott anyácskánk.
Kezdetben nagyon féltünk, és minden disznóröffenésre összebújtunk, de később
már csak a reggeli és esti visításkor rezzentünk össze. Bár tudtuk, ha gazda
megjelenik a moslékos vödörrel, és besuhintja nekik az ennivalót, egyszerre
elhallgatnak, csak az elégedett csámcsogás hallatszik. Mi fecskék soha nem
eszünk ilyen gusztustalanul, nem fröcsögtetjük szét az ennivalót, és nem
habzsolunk. Anyácska és a papa folyton úton voltak, szép kövér kukacokat hoztak,
rugdalózó legyeket és más finomságokat, mi pedig kitátott csőrrel vártuk őket.
Csodálatos napok voltak ezek a fészekbe, de hamarosan már alig fértem el a
három testvéremmel benne, főleg ha a szüleim is bebújtak esténként aludni.
Anyácska egy
este bejelentette, hogy holnap véget ér a rabság, mert szépen kitollasodtunk,
és mind a négyen kirepülünk a fészekből, iskolába fogunk járni. A papa fog
bennünket edzeni a repüléshez, majd mindketten megmutatják, hogyan kell ügyesen
vadászni, hogy ne haljunk éhen. Alig bírtunk aludni, nagyon vártuk azt a
kirepülést. Csodálatos napfényes reggelre ébredtünk, anyácskánk és apánk, már
úton voltak a reggelivel, jól megtömtük a begyünket és vártuk a jelet a
kirepüléshez. Szerencsére a disznók is teletömték a bendőjüket és befeküdtek az
ólba hűsölni. Anyácska és apa a kifutó
szélére repültek, nem volt messze, és ott vártak bennünket. A lelkünkre
kötötték, hogy ügyesen csapkodjunk a szárnyunkkal, mert ha leesünk, megesznek a
disznók. Rettenetesen féltünk, de már nagyon vártam a repülést és nekilódultam,
épphogy elértem a kifutó kerítését. Egy szempillantás alatt ott termett mind a
három tesóm is. A szüleim tovább mutatták az utat, felrepültek a meggyfára. Ott
egy kicsit megpihentünk, és már kapkodni is akartuk a legyeket, de egyetlen
egyet sem sikerült bekapnunk.
Ekkor apánk
megmutatta a trükköt, hogyan kell röptében elkapni őket. Sok napon át
gyakoroltuk, nem volt egy könnyű vacsoraszerzés. A kukacokkal sokkal egyszerűbb dolgunk volt, ők nem tudtak
repülni, a szúnyogok pedig lassúak voltak, de kicsik, szaporán kellett
őkelméket levadászni.
A gazda és a
felesége délutánonként kint ültek az udvaron és minket nézegettek, sőt
mutogattak az unokáiknak, mi meg parádéztunk, had örüljenek. Egyébként is
edzeni kellett magunkat a nagy vándorlásra. Anyácska mondta, hogy nem
maradhatunk itt örökre, mert jön a hó és mi megfagyunk. Az egész csapat, az
összes rokon elrepül messzire, oda ahol soha nem hull a hó.
Nyár végére
már mind a négyen kitartóan és ügyesen tudtunk repülni, jól megerősödtünk a sok
finomságtól. Szinte reggeltől estig a levegőben kergettük a legyeket. Ekkor már
naponta tartottak gyűléseket az öreg fecskék, fent a drótokon. Az indulás
napján vitatkoztak, a legöregebb fecskeanyó szerint meg kell várni az esős
napokat, és akkor az első napos reggel indulhatunk a hosszú útra. Nagyon
szomorú voltam, nem akartam innen elrepülni, de anyácskánk megvigasztalt
bennünket, hogy mindig visszatérünk a fészkünkbe, és ehhez az öreg házhoz, mert
ez a mi szülőhelyünk.
Csúnya esős,
szeles és hideg este volt, amikor a szüleink bejelentették, hogy holnap
indulunk. Fáztunk, jól összebujtunk, de csak bóbiskoltunk azon az éjszakán.
Reggelre kelve kisütött a nap, a szél sem fújt, és mi anyácskát követve körbe
–körbe repülve a házat elbúcsúztunk. A gazda és felesége kint álltak és
szomorúan integettek. Egymástól
kérdezgették: - vajon visszatérnek tavasszal? Vajon visszatalálnak? –
Hatalmas
fecskesereglet indult el egyszerre a drótokról, velük mentünk mi is.
Igyekeztünk együtt repülni a szüleinkkel.
Az út nagyon hosszú, és viszontagságos volt. Hatalmas viharba kerültünk,
elszakadtam a családomtól, de csak repültünk és repültünk fáradhatatlanul,
éjjel és nappal. Mikor a nagy víz felett suhantunk, láttam, hogy egyre több
fecsketársam zuhan alá, és elnyelik a habok őket. Minden erőmet össze kellett
szednem, hogy elérjem a többiekkel a partot. Csak álltam a remegő lábaimon,
teljesen elcsigázva, éhesen, szomjasan, és elkeseredve, mert sem a szüleimet,
sem a testvéreimet nem találtam.
A parti
hegyek közé repültünk, és találtunk egy kis patakot, ahol a friss édesvíztől
erőre kaptam, és megtömtem a bögyömet legyekkel. Nem hagytam fel a családom keresésével, de
hiába volt a fáradozás, nem találtam meg őket. A patak felett kapkodtam a
szúnyogokat, amikor egy csinos kis fecskelány nézegette magát a víztükörben.
Odarepültem hozzá, és azután mindig csak együtt repültünk, mert neki sem volt
már családja. Megkértem, hogy a nagy hazarepülésnél, legyen a társam, mert
engem egy nagyon jó kis otthon vár, jó gazdával. Így is lett!
A
visszarepülés már sokkal rövidebbnek tűnt, és nem fáradtunk ki olyan mérhetetlenül.
Amikor végre ismerős tájat láttam magam alatt, lelassítottunk, és izgatottan
kerestem a szülőházam, és amint megláttam, boldogan köröztem a ház felett,
velem örült a társam, a kis fecskelányka. A gazdáim boldogan nézték örömünket,
ők is ujjongtak jöttünknek. Bár egy kis szomorúság azért volt a szívemben, mert
sem a szüleim, sem a testvéreim nem érkeztek meg. Elfoglaltuk a régi fészket,
de egy kicsit ki kellett pofozni, megtépázta a szeles idő. Egy boldog nyár volt
előttem, és még követte több is, mert a családommal minden tavasszal
visszajöttem ehhez a házhoz, ahol ennyire szerettek minket.
2012. november 5., hétfő
Mezítláb a forró homokon
Régi történetek a gyermekoromból
Az aratás
Az őseim mind parasztok
voltak, így hát az én ereimben is csak paraszti vér folyhat, amit az bizonyít a
legjobban, hogy ha elérkeznek azok langyos tavaszi szelek kikeletkor, bennem
valami furcsa bizsergés támad, mehetnékem van a kertbe, nem bírok a házban
maradni. A meleg tavaszi napsugártól új erőre kapok, mint a fák a téli
szunnyadás után. A magvásárlás a gazdaboltban olyan örömmel tölt el, mintha egy
szép ruhát vettem volna. Az ültetést szeretem a legjobban, mindegy az nekem,
hogy az mag, netán hagyma vagy palánta. Ha pirul a föld teteje, már kapom is a
gereblyét és simítom, a kapával húzom az ágyás oldalát, tervezem a helyét a
veteményeknek. Metszem a szőlőt és a gyümölcsfákat. Ha az idő engedi, már
hordom is föl a pincéből a dézsás növényeket. Ilyenkor a szerencse fiának érzem
magam, hogy kertes házban élhetek.
Az aratás az év legjelesebb
ideje volt nagyapáméknál, számunkra is ezek a napok voltak a legizgalmasabbak.
Vártuk is a július elejét. Nagyapámmal többször kimentünk a búzamezőkre. Ő ilyenkor
letépett egy kalászt, morzsolgatta ujjai között a magot, szájába vette,
megrágta. Mi nagy, elkerekedett szemmel néztük, azt hittük, hogy az ízét
kóstolgatja, hogy érett-e már. Megkérdezni csak a Nagyanyánktól mertük, aki,
hallva naivságunkat, a hasát fogta a nevetéstől, és szépen elmagyarázta, hogy a
búzaszem keménységét ellenőrzi a Papa. Ha elérkezettnek ítélte meg az időt, a
többi tanyagazdával megbeszélték az aratás menetét. Kalákában végezték el ezt a
nehéz munkát, mert igyekezni kellett, sürgette őket az időjárás, a
szemveszteség veszélye. Úgy, négy-öt tanya fogott össze erre a munkára. A
kovácsműhely hangos volt az emberektől, a kaszák hangjától. Mi meg boldog
izgalommal futkostunk közöttük.
Mindenki a termésről, a munka
menetéről beszélt. Nagybátyám vagy a Nagyapám az üllőn kalapálták a kasza
pengéjének az élét vékonyra. Egy nap aztán hoztak egy fiatal birkát, és
levágták. Hú, én ilyenkor bebújtam a szekrénybe, mert nem bírtam hallgatni az
állat sírását. Ez nem csirkekergetés volt ám! Öcsénk kint maradt, nem is mert
volna elbújni, mert hát ez olyan férfias dolog volt. A fújtatón főtt meg este
nagy kondérban a másnapi birkapörkölt, az aratási ebéd. Este Nagyapánk lement a
pincébe, majd egy nagy demizson borral, és egy butykos pálinkával baktatott
fölfelé.
Kora reggelre ébredve nagy
kutyaugatásra nyitottuk ki a szemünket. Jöttek az aratók, Ica nénénk a
férjével, a szomszéd tanyákról az emberek, öreg és fiatal, Asszonyi nevetéssel
telt meg az udvar. Nagy nap volt ez és hosszú, igyekeztek könnyíteni rajta
vidámsággal. Jól teleraktuk a hasunkat. A reggeli ilyenkor mindig szalonna,
hagyma és csöves paprika (hegyes, erős zöldpaprika) volt; aki nem bírta megenni
a szalonnát, annak zsíros vagy vajas kenyeret kent Nagyanyánk. Nagyapámék az
aratópálinkás butykost adták kézről kézre, majd mentünk ki aratni. Az asszonyok
vitték a vizes kantákat. Mi, a gyors lábú gyerekek meg beszaladtunk vele, ha
kiürült, és vittük a frisset. A búzatáblához érve az aratók sorba álltak, és az
első kaszás, a Nagyapám, meglendítette a kaszát:
– No, Isten nevébe’! –
mondta, és elkezdődött az aratás.
Mi csak segítettünk, hol itt,
hol ott. A kicsik vizet vittek a szomjasaknak, a férfiaknak vizezett bort
adtunk. Ezen nem is csodálkoztam, mert a víz itt az Alföldön nem volt jóízű,
egy hétbe is beletelt mire megszoktam és oltotta a szomjam. A vizezett bor
legalább savanykás ízű volt, mert ugye csak megkóstoltam. Egész aratás alatt
fontam a kötelet, sőt szedtem a markot is. Megmutatták, hogyan kössem meg a
kévét. Raktam a kereszteket. Mindezt mezítláb, egy gatyában és egy fehér
fiútrikóban a tarlón. Megtanítottak bennünket rajta lábat csúsztatva járni,
mert különben nagyon bökte volna a talpunkat. Az aratás hangjai ma is fülembe
csengenek: a férfiak kurjantása, a nők nevetése, a kasza suhogása, fenésének
sikoltó hangja.
Délben szaladtam a tehénért,
Nagyanyám meg teríteni a nagy eperfák árnyékában, a hosszú asztalon, oldalán a
padokkal, két végében egy-egy székkel. Fehér abrosz lengedezett az enyhe
fuvallatban, és a birkapörkölt ínycsiklandozó illatát vitte szerteszét. Innen
tudta minden arra járó, hogy ma van nálunk az aratás.
Bejöttek a mezőről az aratók,
és a gémeskútnál öntögették egymásra a vizet, mosták le a port. Szó nélkül
falatozott mindenki, törték a kenyeret, vagy mertek a főtt köményes krumpliból
a hús mellé, nagy savanyú uborkás üvegből szedte ki a Mama az uborkát, amit mi
csak úgy magában is nagyon szerettünk. Ebéd végeztével a férfiak az istálló
mögötti árnyékos szérűskertbe leheveredtek, cigarettáztak, beszélgettek, mi és
az asszonyok segítettünk a Mamának gyorsan elmosogatni, így ő is pihent egy
kicsit.
Egy órás pihenés után estig
folyt az aratás. Este is meleg vacsorát ettünk. A hordóban lefürödtünk, de
olyan ordítást csaptunk, mert a tarló és a szalma összeböködte a karunk a lábunk,
és a víz meg a szappan kegyetlenül csípte. Úgy rogyott mindenki be az ágyba és
egy szempillantás alatt mély álomba merültünk.
Több napig tartott a nagy
munka. Az ebéd mindig hús volt. A zsírban lesütött disznóoldalas igencsak
megfogyott. Jó volt itt az étvágy a nehéz munkától. Aratás után mi, gyerekek
gereblyéztük a tarlót, mennél kevesebb menjen kárba, legyen a madaraké vagy a
pockoké. Az aratás ma is nagy munka, látom, mert a szomszédom sok hektár földön
gazdálkodik, de aratógéppel, amelynek fülkéjében enyhet adó klíma van. Ez a gép
mindjárt ki is csépeli, és a traktorra kerül a mag, majd másnap a
gabonatárolókba leadják. Ha ezt ma látná a Nagyapám, igencsak elcsodálkozna, és
biztosan azt mondaná, hogy ez már csak úri traktorozás, nem is aratás.
Azokban a régi időkben
viszont, mikor befejezték az aratást a többi tanyán is, jött még a cséplés
nehéz munkája.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Kedvenceim
Blogarchívum
- január (1)
- augusztus (1)
- május (1)
- március (1)
- január (1)
- december (1)
- augusztus (1)
- március (1)
- január (1)
- december (1)
- február (1)
- január (1)
- december (1)
- október (1)
- augusztus (1)
- június (1)
- május (2)
- április (1)
- március (2)
- február (1)
- január (1)
- december (1)
- november (2)
- augusztus (1)
- június (1)
- május (2)
- április (2)
- március (3)
- február (2)
- január (5)
- december (5)
- november (5)
- október (5)
- szeptember (4)
- augusztus (3)
- július (1)
- május (1)
- április (3)
- március (3)
- február (2)
- december (2)
- november (1)
- október (3)
- augusztus (1)
- május (1)
- április (3)
- március (2)
- február (4)
- január (4)
- december (7)
- november (4)
- október (3)
- szeptember (3)
- augusztus (1)
- június (1)
- május (3)
- április (4)
- március (4)
- február (1)
- december (1)
- november (1)
- október (1)
- augusztus (3)
- július (1)
- június (1)
- május (6)
- április (4)
- március (2)
- február (2)
- január (2)
- december (2)
- november (2)
- október (3)
- szeptember (2)
- augusztus (1)
- július (3)
- június (2)
- május (2)
- április (4)
- március (3)
- február (4)
- január (2)
- december (6)
- november (2)
- október (4)
- szeptember (3)
- augusztus (4)
- július (4)
- június (4)
- május (4)
- április (6)
- március (5)
- február (7)
- január (6)
- december (8)
- november (6)
- október (8)
- szeptember (13)
- augusztus (6)
- július (10)
- június (16)
- május (15)
- április (13)
- március (16)
- február (11)