KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2012. november 25., vasárnap

Komor gondolat...




Életünk végén, amikor az egykor oly szeretett, és otthonnak érzett világ idegenné válik, amikor mindent magunk mögött hagyunk, egy új világba készülünk, rájövünk, hogy semmi értelme nem volt a küzdelmes munkának, mellyel javainkat gyarapítottuk és fényeztük éltünk.  Mindent elveszítünk, csak a kín marad, melyre ír lesz a halál.  Szeretteink türelmetlenek, várják már az elmúlásunk, hiszen tudják, hogy mindenkinek eljön egyszer a könyörtelen, és fáj nekik nézni a haláltusánk, a nyomorúságunk, mert emlékezteti őket a majdani sorsukra. Nézed őket, a síró arcokat, nem tudod meg soha, hogy a könnyek igazak, vagy csak a helyzet csalta elő őket.  Távolodik az életed, a családod, mindent elhagysz, csak az marad a tied, amit másoknak önzetlenül adtál, és annyi marad emlékül belőled az utódoknak, amennyi nyomot hagytál magad mögött a világban.

2012. november 18., vasárnap

Mezítláb a forró homokon

Régi történetek a gyermekkoromból

A cséplés

Régen a tanyasi ember ritkán ment boltba, igyekezett az életszükségletéhez mindent megtermelni és előállítani, amit csak lehetett. Az alap élelmiszerekből csak a cukrot, cikóriakávét és egy-két apróságot vettek a boltban. A gazdasághoz már több minden kellett; vegyszerből csak a rézgálicot használtuk, ám ehhez kellett oltott mész is. Ha a Mamának ruhaneműre volt szüksége, vagy a háztartáshoz kellett valami, azt megvette Kisteleken a piacozás után. Néha vett nekünk cukorkát is kimérve, mi ezt kitörő üdvrivalgással köszöntük meg, és rögön nekiláttunk az osztásnak.
A szőlőt kéthetente permetezték, de permetezték a dinnyét is, ám amikor már érett, ezt abbahagyták. A kertben a pince mellett állt egy nagy üst, ebbe keverte be Nagyapám a rézgálicot oltott mésszel és vízzel, ezzel a lével permetezett, amiben csak annyit kellett segíteni, hogy kantával hordtuk a vizet, és felsegítettem a hátára a permetezőt. Gyönyörű égszínkék színe volt, és a szőlőlevelek csak úgy virítottak. Időnként végigkötöztük a szőlő nyurga vesszőit, Nagyanyánk előttünk járva letépte a felesleges hajtásokat. A tanya nem termelt szemetet, minden jó volt valamire. A letépett hajtás a földön maradt, bekapáltuk, ez zöldtrágya volt. A trágyadombra került minden szerves anyag, a hullott gyümölcsből pálinka lett. A hullott almát és a szedret a disznók ették fel. Régen mindent papírzacskóba adtak, nem volt műanyag csomagolóanyag, igaz, nem is vásároltak annyi mindent össze, mint manapság. A maradék étel a kutya táljában landolt. Bútoraik a régi családokat egész életükben szolgálták. A tanyákon ismeretlen fogalom volt a szemétdomb.
Az aratás után két-három héttel a tanyákon elkezdődött a második legfontosabb munka, a cséplés. Ez is az évek alatt kialakult rendben zajlott le tanyáról tanyára. Volt ám ekkor össznépi munka és mulatság. Az állam által kikényszerített orosz típusú közösbe soha nem volt ilyen összefogás, mint a maguk által szervezett kalákákban. Itt mindenki beleadta az összes erejét, idejét, nem számított kinél végzik a munkát. Az előző napokban lovas kocsival behordtuk a gabonakévéket, és a gyepes udvaron hatalmas asztagba raktuk össze, úgy, hogy az eső ne ártson neki. De azért mindenki rettegett a vihartól. Nagyanyánk megfoltozta a lyukas zsákokat, és készen álltunk a cséplésre. Egy reggel azután jött is a nagy hanggal pöfögve a cséplőgép. A cséplőmester irányított, ő kezelte a dübörgő, füstöt okádó monstrumot. A közelébe sem mehettünk a munkának, nehogy valami baleset történjen velünk. Olyan sürgés-forgás volt ott, hogy a gyerek csak láb alatt lehetett a gép közelében. A padlás alját újra mázolta Nagyanyám Ica nénénk segítségével, és erre a patyolat tiszta padlásra létrán hordták fel a gabonát. Addig etették ezt a zakatoló gépet, míg el nem fogyott az utolsó kéve is. A szalmát a szérűskertbe hordtuk össze, és a nagybátyáim, mert kettő volt belőlük, és a cséplésre mindketten hazajöttek, rakták a kazlakat. Az ocsút zsákokba merték, és fedett helyre leöntötték; ez volt az aprójószág ennivalója. Nagyon szerették, mert mindenféle mag volt benne: apró bogarak meg a gabona maradéka. A töreket összesöpörték, miután a gép elment, és zsákokba rakva fedett helyre vitték. Ezt használták fel a vályogtégla készítéséhez és az épületek tapasztásához is. Gyerekkoromban még én is tapostam a vályogot, amikor Nagyapám javította valamelyik melléképületet.
Az ebédet szintén az udvaron a nagy asztalnál költöttük el. Delelőidőben, a szérűskertben az istálló mögött az árnyékban pihentek az emberek, beszélgetve, viccelődve. Ilyenkor mindig rá akartak venni bennünket, gyerekeket, hogy osonjunk le a borospincébe és hozzunk fel bort, de mi oda soha nem mehettünk és bevallom, nem is tudtam gyerekkoromban, hogy milyen volt a pince belülről. A munka végeztével Nagyapám a legjobb borából hozott fel kancsókkal, még mi gyerekek is kaptunk egy picit. Az ilyen vacsorákra mindig úgy emlékszem vissza, mintha soha nem ettem volna finomabbat, pedig az ételek nem voltak különlegesek, csak mi voltunk nagyon-nagyon éhesek, és sokan ettünk a hosszú asztalnál.
A cséplés után Nagyapám naponta feljárt a padlásra forgatni a gabonát. Egy nap azután befogott, a búzával megrakott lovas kocsiba, és elporoszkált a malomba őrletni. Mesélte, hogy volt a Bagi családnak egy szélmalma Pálmonostora határában, még az 1800-as évek végén építették, de az már 1947 óta, az én születésem idejétől nem őrölt. Valamikor a háború előtt ott laktak, akkor még élt a mi édes nagyanyánk, akit már nem ismerhettünk meg, mert 1942-ben szülésben meghalt. Tömörkényen laktak a Bagiak, hajdani felmenőim. Pálmonostorán pedig a másik dédszüleim, dédanyám, Almási Tóth Julianna, és a dédapám, Szombathelyi Pál. Én még láthattam őket.

2012. november 16., péntek

A tökéletesség akarása


"Van fogalmad arról, hogy hány életet kell még leélnünk, amíg egyáltalán eszünkbe jut, hogy az élet többet jelent az evésnél, a harcnál vagy a Falka hatalmánál? Ezret.... tízezret! És utána másik száz életet, amíg elkezdjük megtanulni: létezik egy olyan dolog, hogy tökéletesség; majd egy másik száz élet után rájövünk, hogy életünknek az a célja, hogy megtaláljuk a tökéletességet, és ki is mutassuk." 
Richard Bach



Nézem, ahogy szalad a folyó, figyelem a madarak röptét, a bogarak nyüzsgését, a világot és tudom, hogy ez a tökéletesség, az egész. Mi emberek tudattalanul, vagy tudatosan törekedünk az egészre, a tökéletességre. Minden tettünk, ha jó, ha rossz, igazolja ezt.  Elérhetetlen vágyként éljük meg, olykor lemondunk az akarásáról, de másnapra feledjük, és igyekszünk minden tettünkkel ismét a tökéletességre.  De az élet rövid, az okulásra kevés az időnk, hibát hibára halmozva tanuljuk meg, hogy mi a fontos, mi a létünk értelme, és nem vagyunk annál több, mint  csepp a tengerben, az egész nüansznyi része csak, de akkor is fontos a tökéletesség akarása.

2012. november 13., kedd

Sóvárgás



"Néha tele vagyok irigységgel. Gyakran megesik. Olykor dühvel, keserűséggel, magánnyal, de leginkább az irigységnek is azzal a formájával, amikor annyira vágyok valami után, hogy bármit megadnék érte. Sóvárgás? Talán. Nem a legszebb dolog, de tudom, hogy nem vagyok egyedül. Nincs olyan ember a világon, aki ne vágyna valami olyanra, ami lehetetlen. Ami az övé volt, de elengedte. Ami létezik, de sosem birtokolhatja. Mindenki vágyik valamire. Én időre vágyom... visszaforgatni az elmúlt hónapokat, újraélni a múltat, hogy más legyen a jelen. Túl nagy kérés."
Egyszer olvastam egy gyászjelentést, mely azóta is az agyamban kóvályog, mint egy elvesztett madártoll:  „Ha az ember elveszti a szüleit, az árva. Ha az ember elveszti a társát, az özvegy. Ha az ember elveszti a gyermekét, arra nincs szó”.  Nem lehet szavakkal elmondani azt az érzést, amikor az urnát leteszik a sírba, és benne van az életed értelme, hamuként. Semmivé válik a jövő, minden várakozás, a beteljesületlen remény, hogy felnevelted, learathatod a munkád gyümölcsét.  Nem nézheted a boldogságát, mely téged is boldoggá tesz, nem drukkolhatsz a küzdelmeinek, nem dajkálhatod az unokád.
Nincs más vágyam, éjjel és nappal sóvárgok utána, nem akarok mást, csak visszafordítani az időt.  Azt az időt szeretném megkapni, ami nem olyan rengeteg, talán csak egy órányi, azt, amikor az én szépséges lányom hazafelé karikázott, és egy elátkozott gyilkos megkívánta, és ezért elvette mindenét. Csak ez az óra kellene nekem, hogy megsemmisíthessem.  Az életünk újra olyan lenne , mint régen, egyszerű, gondokkal teli, mindennapi, mint a többi emberé, ez lenne csak az én vágyam. Nem kellene minden fiatal férfira úgy néznem, hogy lehet, hogy ő….. Az is lehet, hogy már nem is volt fiatal.  Az életemnek értelmet az igazság keresése ad, csak akkor halhatok becsülettel, ha megtalálom a gyilkosát. Megtalálom, mert nincs semmi, ami elkerülné a figyelmem, hittem eddig, de még nem tudom feladni. Ha valami csoda folytán, ily sok idő után előkerülne, vagy önként feladná magát, már nem adna megnyugvást meggyötört lelkemnek.  Csak az álmaimban kapom meg az időt, és ott tovább éljük az életünk, a menyegzői táncot járjuk, és pelenkázom az unokám.
A valóság az, hogy esik az eső, hideg szél csap az arcomba, markolom a virágcsokrot, és a fejem lehajtva igyekezek minden nap a temető útján a sírod felé.  A gyilkosod kilétét örök homály fedi, és soha nem birtokolhatom, azt az időt, mely visszaforgatná a kerekét, és visszaadná egy boldog jövő reményét.
Ui.: Rövid újsághír: A 22 éves Tompa Eszter holttestét 2003. szeptember 23-án reggel fedezték .... Azóta sem a fegyvert, sem a gyilkost nem találták meg a rendőrök.

2012. november 6., kedd

Estimese



Fecsketörténet

A fészket, ahol megláttam ezt a csodálatos világot, egy disznóól kifutójának védett sarkába, az eresz alá építették a szüleim. Nagy volt az öröm, ahogy egymásután előbújtunk a tojásokból.  Anyácskánk gondosan összetörte a kis tojáshéjakat, igaz már mi is segítettünk, annyit tipegtünk. Ez volt az első ebédünk, amit kis csőrünkbe dugdosott anyácskánk. Kezdetben nagyon féltünk, és minden disznóröffenésre összebújtunk, de később már csak a reggeli és esti visításkor rezzentünk össze. Bár tudtuk, ha gazda megjelenik a moslékos vödörrel, és besuhintja nekik az ennivalót, egyszerre elhallgatnak, csak az elégedett csámcsogás hallatszik. Mi fecskék soha nem eszünk ilyen gusztustalanul, nem fröcsögtetjük szét az ennivalót, és nem habzsolunk. Anyácska és a papa folyton úton voltak, szép kövér kukacokat hoztak, rugdalózó legyeket és más finomságokat, mi pedig kitátott csőrrel vártuk őket. Csodálatos napok voltak ezek a fészekbe, de hamarosan már alig fértem el a három testvéremmel benne, főleg ha a szüleim is bebújtak esténként aludni.
Anyácska egy este bejelentette, hogy holnap véget ér a rabság, mert szépen kitollasodtunk, és mind a négyen kirepülünk a fészekből, iskolába fogunk járni. A papa fog bennünket edzeni a repüléshez, majd mindketten megmutatják, hogyan kell ügyesen vadászni, hogy ne haljunk éhen. Alig bírtunk aludni, nagyon vártuk azt a kirepülést. Csodálatos napfényes reggelre ébredtünk, anyácskánk és apánk, már úton voltak a reggelivel, jól megtömtük a begyünket és vártuk a jelet a kirepüléshez. Szerencsére a disznók is teletömték a bendőjüket és befeküdtek az ólba hűsölni.  Anyácska és apa a kifutó szélére repültek, nem volt messze, és ott vártak bennünket. A lelkünkre kötötték, hogy ügyesen csapkodjunk a szárnyunkkal, mert ha leesünk, megesznek a disznók. Rettenetesen féltünk, de már nagyon vártam a repülést és nekilódultam, épphogy elértem a kifutó kerítését. Egy szempillantás alatt ott termett mind a három tesóm is. A szüleim tovább mutatták az utat, felrepültek a meggyfára. Ott egy kicsit megpihentünk, és már kapkodni is akartuk a legyeket, de egyetlen egyet sem sikerült bekapnunk.
Ekkor apánk megmutatta a trükköt, hogyan kell röptében elkapni őket. Sok napon át gyakoroltuk, nem volt egy könnyű vacsoraszerzés.  A kukacokkal sokkal  egyszerűbb dolgunk volt, ők nem tudtak repülni, a szúnyogok pedig lassúak voltak, de kicsik, szaporán kellett őkelméket levadászni.
A gazda és a felesége délutánonként kint ültek az udvaron és minket nézegettek, sőt mutogattak az unokáiknak, mi meg parádéztunk, had örüljenek. Egyébként is edzeni kellett magunkat a nagy vándorlásra. Anyácska mondta, hogy nem maradhatunk itt örökre, mert jön a hó és mi megfagyunk. Az egész csapat, az összes rokon elrepül messzire, oda ahol soha nem hull a hó.
Nyár végére már mind a négyen kitartóan és ügyesen tudtunk repülni, jól megerősödtünk a sok finomságtól. Szinte reggeltől estig a levegőben kergettük a legyeket. Ekkor már naponta tartottak gyűléseket az öreg fecskék, fent a drótokon. Az indulás napján vitatkoztak, a legöregebb fecskeanyó szerint meg kell várni az esős napokat, és akkor az első napos reggel indulhatunk a hosszú útra. Nagyon szomorú voltam, nem akartam innen elrepülni, de anyácskánk megvigasztalt bennünket, hogy mindig visszatérünk a fészkünkbe, és ehhez az öreg házhoz, mert ez a mi szülőhelyünk.
Csúnya esős, szeles és hideg este volt, amikor a szüleink bejelentették, hogy holnap indulunk. Fáztunk, jól összebujtunk, de csak bóbiskoltunk azon az éjszakán. Reggelre kelve kisütött a nap, a szél sem fújt, és mi anyácskát követve körbe –körbe repülve a házat elbúcsúztunk. A gazda és felesége kint álltak és szomorúan integettek.  Egymástól kérdezgették: - vajon visszatérnek tavasszal? Vajon visszatalálnak? –
Hatalmas fecskesereglet indult el egyszerre a drótokról, velük mentünk mi is. Igyekeztünk együtt repülni a szüleinkkel.  Az út nagyon hosszú, és viszontagságos volt. Hatalmas viharba kerültünk, elszakadtam a családomtól, de csak repültünk és repültünk fáradhatatlanul, éjjel és nappal. Mikor a nagy víz felett suhantunk, láttam, hogy egyre több fecsketársam zuhan alá, és elnyelik a habok őket. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy elérjem a többiekkel a partot. Csak álltam a remegő lábaimon, teljesen elcsigázva, éhesen, szomjasan, és elkeseredve, mert sem a szüleimet, sem a testvéreimet nem találtam.
A parti hegyek közé repültünk, és találtunk egy kis patakot, ahol a friss édesvíztől erőre kaptam, és megtömtem a bögyömet legyekkel.  Nem hagytam fel a családom keresésével, de hiába volt a fáradozás, nem találtam meg őket. A patak felett kapkodtam a szúnyogokat, amikor egy csinos kis fecskelány nézegette magát a víztükörben. Odarepültem hozzá, és azután mindig csak együtt repültünk, mert neki sem volt már családja. Megkértem, hogy a nagy hazarepülésnél, legyen a társam, mert engem egy nagyon jó kis otthon vár, jó gazdával. Így is lett!
A visszarepülés már sokkal rövidebbnek tűnt, és nem fáradtunk ki olyan mérhetetlenül. Amikor végre ismerős tájat láttam magam alatt, lelassítottunk, és izgatottan kerestem a szülőházam, és amint megláttam, boldogan köröztem a ház felett, velem örült a társam, a kis fecskelányka. A gazdáim boldogan nézték örömünket, ők is ujjongtak jöttünknek. Bár egy kis szomorúság azért volt a szívemben, mert sem a szüleim, sem a testvéreim nem érkeztek meg. Elfoglaltuk a régi fészket, de egy kicsit ki kellett pofozni, megtépázta a szeles idő. Egy boldog nyár volt előttem, és még követte több is, mert a családommal minden tavasszal visszajöttem ehhez a házhoz, ahol ennyire szerettek minket.

2012. november 5., hétfő

Mezítláb a forró homokon

Régi történetek a gyermekoromból



Az aratás

Az őseim mind parasztok voltak, így hát az én ereimben is csak paraszti vér folyhat, amit az bizonyít a legjobban, hogy ha elérkeznek azok langyos tavaszi szelek kikeletkor, bennem valami furcsa bizsergés támad, mehetnékem van a kertbe, nem bírok a házban maradni. A meleg tavaszi napsugártól új erőre kapok, mint a fák a téli szunnyadás után. A magvásárlás a gazdaboltban olyan örömmel tölt el, mintha egy szép ruhát vettem volna. Az ültetést szeretem a legjobban, mindegy az nekem, hogy az mag, netán hagyma vagy palánta. Ha pirul a föld teteje, már kapom is a gereblyét és simítom, a kapával húzom az ágyás oldalát, tervezem a helyét a veteményeknek. Metszem a szőlőt és a gyümölcsfákat. Ha az idő engedi, már hordom is föl a pincéből a dézsás növényeket. Ilyenkor a szerencse fiának érzem magam, hogy kertes házban élhetek.
Az aratás az év legjelesebb ideje volt nagyapáméknál, számunkra is ezek a napok voltak a legizgalmasabbak. Vártuk is a július elejét. Nagyapámmal többször kimentünk a búzamezőkre. Ő ilyenkor letépett egy kalászt, morzsolgatta ujjai között a magot, szájába vette, megrágta. Mi nagy, elkerekedett szemmel néztük, azt hittük, hogy az ízét kóstolgatja, hogy érett-e már. Megkérdezni csak a Nagyanyánktól mertük, aki, hallva naivságunkat, a hasát fogta a nevetéstől, és szépen elmagyarázta, hogy a búzaszem keménységét ellenőrzi a Papa. Ha elérkezettnek ítélte meg az időt, a többi tanyagazdával megbeszélték az aratás menetét. Kalákában végezték el ezt a nehéz munkát, mert igyekezni kellett, sürgette őket az időjárás, a szemveszteség veszélye. Úgy, négy-öt tanya fogott össze erre a munkára. A kovácsműhely hangos volt az emberektől, a kaszák hangjától. Mi meg boldog izgalommal futkostunk közöttük.
Mindenki a termésről, a munka menetéről beszélt. Nagybátyám vagy a Nagyapám az üllőn kalapálták a kasza pengéjének az élét vékonyra. Egy nap aztán hoztak egy fiatal birkát, és levágták. Hú, én ilyenkor bebújtam a szekrénybe, mert nem bírtam hallgatni az állat sírását. Ez nem csirkekergetés volt ám! Öcsénk kint maradt, nem is mert volna elbújni, mert hát ez olyan férfias dolog volt. A fújtatón főtt meg este nagy kondérban a másnapi birkapörkölt, az aratási ebéd. Este Nagyapánk lement a pincébe, majd egy nagy demizson borral, és egy butykos pálinkával baktatott fölfelé.
Kora reggelre ébredve nagy kutyaugatásra nyitottuk ki a szemünket. Jöttek az aratók, Ica nénénk a férjével, a szomszéd tanyákról az emberek, öreg és fiatal, Asszonyi nevetéssel telt meg az udvar. Nagy nap volt ez és hosszú, igyekeztek könnyíteni rajta vidámsággal. Jól teleraktuk a hasunkat. A reggeli ilyenkor mindig szalonna, hagyma és csöves paprika (hegyes, erős zöldpaprika) volt; aki nem bírta megenni a szalonnát, annak zsíros vagy vajas kenyeret kent Nagyanyánk. Nagyapámék az aratópálinkás butykost adták kézről kézre, majd mentünk ki aratni. Az asszonyok vitték a vizes kantákat. Mi, a gyors lábú gyerekek meg beszaladtunk vele, ha kiürült, és vittük a frisset. A búzatáblához érve az aratók sorba álltak, és az első kaszás, a Nagyapám, meglendítette a kaszát:
– No, Isten nevébe’! – mondta,  és elkezdődött az aratás.
Mi csak segítettünk, hol itt, hol ott. A kicsik vizet vittek a szomjasaknak, a férfiaknak vizezett bort adtunk. Ezen nem is csodálkoztam, mert a víz itt az Alföldön nem volt jóízű, egy hétbe is beletelt mire megszoktam és oltotta a szomjam. A vizezett bor legalább savanykás ízű volt, mert ugye csak megkóstoltam. Egész aratás alatt fontam a kötelet, sőt szedtem a markot is. Megmutatták, hogyan kössem meg a kévét. Raktam a kereszteket. Mindezt mezítláb, egy gatyában és egy fehér fiútrikóban a tarlón. Megtanítottak bennünket rajta lábat csúsztatva járni, mert különben nagyon bökte volna a talpunkat. Az aratás hangjai ma is fülembe csengenek: a férfiak kurjantása, a nők nevetése, a kasza suhogása, fenésének sikoltó hangja.
Délben szaladtam a tehénért, Nagyanyám meg teríteni a nagy eperfák árnyékában, a hosszú asztalon, oldalán a padokkal, két végében egy-egy székkel. Fehér abrosz lengedezett az enyhe fuvallatban, és a birkapörkölt ínycsiklandozó illatát vitte szerteszét. Innen tudta minden arra járó, hogy ma van nálunk az aratás.
Bejöttek a mezőről az aratók, és a gémeskútnál öntögették egymásra a vizet, mosták le a port. Szó nélkül falatozott mindenki, törték a kenyeret, vagy mertek a főtt köményes krumpliból a hús mellé, nagy savanyú uborkás üvegből szedte ki a Mama az uborkát, amit mi csak úgy magában is nagyon szerettünk. Ebéd végeztével a férfiak az istálló mögötti árnyékos szérűskertbe leheveredtek, cigarettáztak, beszélgettek, mi és az asszonyok segítettünk a Mamának gyorsan elmosogatni, így ő is pihent egy kicsit.
Egy órás pihenés után estig folyt az aratás. Este is meleg vacsorát ettünk. A hordóban lefürödtünk, de olyan ordítást csaptunk, mert a tarló és a szalma összeböködte a karunk a lábunk, és a víz meg a szappan kegyetlenül csípte. Úgy rogyott mindenki be az ágyba és egy szempillantás alatt mély álomba merültünk.
Több napig tartott a nagy munka. Az ebéd mindig hús volt. A zsírban lesütött disznóoldalas igencsak megfogyott. Jó volt itt az étvágy a nehéz munkától. Aratás után mi, gyerekek gereblyéztük a tarlót, mennél kevesebb menjen kárba, legyen a madaraké vagy a pockoké. Az aratás ma is nagy munka, látom, mert a szomszédom sok hektár földön gazdálkodik, de aratógéppel, amelynek fülkéjében enyhet adó klíma van. Ez a gép mindjárt ki is csépeli, és a traktorra kerül a mag, majd másnap a gabonatárolókba leadják. Ha ezt ma látná a Nagyapám, igencsak elcsodálkozna, és biztosan azt mondaná, hogy ez már csak úri traktorozás, nem is aratás.
Azokban a régi időkben viszont, mikor befejezték az aratást a többi tanyán is, jött még a cséplés nehéz munkája.

Kedvenceim

Blogarchívum