A nyomorúság rabjai

A hajnal égető napsugarai ébresztették őket, és Ali-dad forró teája, amit a friss vajas lepények mellé kínált nekik. Keyván nem győzött hálálkodni, nem szokott hozzá az efféle önzetlenséghez. Kérte, ha egyszer a Zagrosz völgyeiben jár, feltétlenül keresse őket, hogy meghálálhassa a jóságát. Igyekezett pontosan leírni Ali-dadnak az állandó lakhelyüket, de nem volt benne biztos, hogy sikerült is. Felmálházták a tevét és útnak indultak. A fiúknál továbbra is ott volt a bot, és a kés, de Keyvan vállán, már az új puskán csillant a nap fénye, tudták, hogy így megrakva áruval, még veszélyesebbé vált számukra az út a hegyekig.

Keyvan szíve egész úton örvendezett, sajnálta a fiúkat, hiszen reményüket vesztették, de ő boldog volt, hogy maga előtt látta mindkettőt. Rettegett elengedni őket, annyira fiatalok, tapasztalatlanok, és a világ kegyetlen. A fiúk szomorúan lehajtott fejjel bandukoltak, ők sokkal boldogabbnak érezték volna magukat, ha a hajóról bámulnák a távolodó partokat. Vajon mennyit kell még várniuk a nagy utazásra?

A visszaút rövidebbnek tűnt, hamarabb értek a szurdokba. Esőcsepp, mikor meglátta őket, egy kis kecskével a karján táncra perdült a boldogságtól. Hát még, amikor megtudta, hogy a bátyjai nem mennek el a messzi világba. Dara is boldogan üdvözölte őket, de a puska láttán elkomorult, fegyvertelenül nagyobb biztonságban érezte magát- A fegyver soha nem jó ómen, veszedelmes –gondolta, de nem szólt.

Maradtak még néhány napig, amíg az állatok és ők maguk is megerősödtek, de ennyi állat hamar lelegelte az összes zöldet, vissza kellett térni a Zagrosz hegy völgyeibe, az állandó lakhelyükre. Fájó szívvel, de elindultak, a víztartóikat megtöltötték, a teve hátára kötötték a kecskék szárított eleségét, ami nem tűnt soknak, csak annyi, hogy éhen ne pusztuljanak.

Esőcsepp morcosan lehajtotta a fejét, nem akart innen elmenni. Gyűlölt a köves forró sivatagon járni, sebesre törte a lábát, a forróság elgyengítette, a hegyeket várta, ott szeretett élni, vándorolni.

folytatás köv.

A nyomorúság rabjai

- Azért hívtalak ide benneteket, mert a fegyvert itt adom át, nem kell azt látni mindenkinek. Ha nem tudod használni, megmutatom szívesen. A másik dologban is eljártam, annyit tudtam csak meg, hogy egyetlen kis halászhajó van a kikötőben, embereket visz Egyiptomba, onnan új hajóra kell szállni, de ott már dollárral kell fizetni, vagy arannyal. Itt fejenként hat kecskéért elviszik a fiúkat, de sietni kell, mert sokan várnak az útra. Gondoljátok meg. Én jártam Európába, nem sietnék oda annyira a helyetekben.

- Dolgoztál is, be is jutottál? – kérdezték egyszerre a fiúk.

- Nem. Be sem jutottam, évekig kint éltem a menekült táborokban. Borzalmak idejét éltem akkor, nem kívánom senkinek – felelte maga elé bámulva.

- Hogy jutottál haza? – kérdezte Keyvan.

- Ez nem az én hazám, az enyém a hajdani Egyiptom, ott születtem. Egy csempész hajóra szegődtem el dolgozni, azzal a szándékkal, hogy hazatérek majd, ha úgy adódik. Ott ismerkedtem meg egy szaudi mérnökkel, aki a lepárló telepre jött a napelemeket felszerelni, majd maradt, mint karbantartó, vele tartottam, azóta itt élek. Jó barátok lettünk, segítjük egymást, itt kell egy jó barát.

- Nem ismerem az egyiptomiakat, gondolom ők is arabok, talán mások, mint errefelé. A mi őseink se arabok, se perzsák nem voltak. Elődeink a hegyekben vándorló nomád muszlimok voltak, annak is a siíta ágához tartoztak Valójában nem sokat imádkoztak, ma már csak néhány szertartást őrizünk, például a temetést. Animistáknak tartjuk magunkat, akik jobban tisztelik a hegyek szentségét, mint a koránt – mondta egyre halkabban Keyvan.

Ali-dad még sokáig mesélt a tábori életről, a kalandos hazajutásáról, a fiúk el-elbóbiskoltak. Későre járt, a telehold földöntúlinak mutatta a tájat, a szél keverte a sárga homokot a szürke hamuval, csend honolt az elhagyatott házak között. Mindannyian hallgattak, nézték a fel-felparázsló tüzet – nincs menekvés, oda a remény – erre gondoltak mind a hárman.

- A világunk megérett a pusztulásra – szólalt meg Ali-dad. Mi voltunk a Föld urai, mindent elértünk. Allah, a mindenható megadta nekünk azt, amivel gondtalanul élhettünk, de mi emberek mindig többet akartunk, Isteni hatalmat kívántunk! Bűnhődünk, elvette tőlünk az élet lehetőségeit, pusztulunk.

- Csak mi vagyunk bűnösök?  Az európaiak, az oroszok, az amerikaiak nem azok! Ők miért élhetnek jólétben? – kérdezte ingerülten Keyvan.

- Az ő büntetésük is eljön, hidd el. Sivataggá válik az ő földjük is, de nekik akkor már nem lesz hely, ahova mehetnek, ott pusztulnak, ahol élnek.

- Remélem úgy lesz. Itt alhatunk az udvarodban, reggel visszamegyünk a hegyekbe – kérdezte Keyvan.

- Itt alhattok. Nem egyezel meg a kapitánnyal?

- Nem, nincs dollárunk, se aranyunk, csak egy kevéske hegyi kristályunk, a többit elköltöttük, vizet vettünk, lisztet, sót, cukrot meg néhány lepényt tőled. Köszönjük a történeteidet – azzal Keyvan leterítette a kecskebőrt és elfeküdt.

folytatás köv.

A nyomorúság rabjai

. Úgy száz éve már ilyen, amilyennek ti ismeritek. Az olaj azt hiszem kifogyott alólunk, de az autókat már nem az olajból gyártott benzin hajtja, nem is kell a világnak többé már az olaj. Azt mondták az öregek, hogy megváltozott az időjárás, tőlünk keletre, nyugatra, de még északra, is, a nagy Kína is sivataggá vált, csak a hegyekben van néha eső. Gyilkos háborúk, pusztító járványok törtek ki, és az éhínség, a vízhiány miatt tömegesen haltak az emberek, vagy menekültek északra. Minden lepusztult, eluralkodott a káosz, a vallás többé már nem tartotta össze a népet, semmivé lettek a régi értékeink. Az oroszok nem engednek be senkit, ha elkapnak, agyonlőnek. Észak-Amerikába sem léphetnek be menekültek. Csak Európába lehet bejutni, dolgozni.

Keyvan elhallgatott, a fiúk csendesen szuszogtak Sokáig nézte még a éjszakai égbolton átívelő csodálatos tejutat.

Napfelkeltekor felébresztette a mélyen alvó gyerekeit, sietniük kellett, nem tudta merre találják a vízárusokat, fogytán volt a víz. A kikötő omladozó épületei között feltűnt egy ép ház, ilyet kerestek. Örültek, hamar rátaláltak – nem volt nehéz a romok közt észrevenni egy ép házat. Hatalmas üzem állt a parton, itt állították elő, az édesvizet a tengerből. Ezt a vizet módjával ihatták csak, íztelen volt és nem kellően tiszta, szinte ihatatlannak érezték, de nem volt más. Az üzemet, körbe, fegyveresek őrizték, Az oldalán nyitott kapu állt, teljesen kitárva, itt árulták a vizet. Keyvan lassan meggondoltan lépett be, hátul két fegyveres őrködött, oldalt a csapoknál egy alacsony köpcös férfi állt. Keyvan hozzáfordult, és az üres kecskebőr víztartóira mutatott.

- Nyugodtan kérhetsz a saját nyelveden, beszélem. Ali-dad-nak hívnak, és téged.

Keyvan vagyok, ők a fiaim. Víz kellene, liszt kenyérnek, egy kevés cukor, ha van még só, tűzgyújtó is kellene, és egy kis segítség.

- Mi lenne az?

- A fiaim szeretnének eljutni Európába dolgozni, hajó kellene. A másik kérésem, ha módodban áll, egy puskát szeretnék lőszerekkel, már kevés a husáng, mindenkinél fegyvert látok – szólt halkan Keyvan.

- Mivel fizetsz az áruért?

- Hegyi kristállyal, de a puskáért arannyal, igaz nem sok, de talán elég.

- Az jó lesz. Este gyertek vissza, addigra mindent megtudok.

Keyvan hálásan köszönte, azzal továbbálltak, a parti romok között árnyékos helyet kerestek. A fiúk fürödtek a tengerben, Keyván nézte őket, a lelke összefacsarodott a gondolatra, lehet, hogy ezek az utolsó napok, amíg még velük lehet. Ha sikerül a tervük, lehet, hogy soha nem látja már őket ebben az életben. Nagy sokára alkonyodott, visszamentek a vízárushoz, felpakolták a tevére az árut, majd Ali-dad lekapcsolta a világítást, és bezárta a kaput, a kulcsot a fegyvereseknek adta.

Ali-dad tipikus arab kinézetű ember volt, a sötét bőrével, hanghordozásával, gesztusaival. Keyván és fiai, perzsának születtek, magasak világos bőrrel, halk szavúak, visszafogottak. Ali-dad megbízott bennük, talán jobban, mint a saját fajtájában, mert meghívta őket a szállására. Forró feketeteát főzött, édeset. A fiúk boldogan kortyolgatták, a cukor különlegességnek számított. Ültek a tűz körül és hallgattak. Keyvan tudta, hogy nincsenek jó hírek. 

folytatás köv.