Régi történetek a gyermekkoromból
A nagyszüleim
Nagyapám alacsony fekete bajuszos görbelábú kun ember
volt, mi nagyon féltünk tőle, mert kevés szavát ritkán hallottuk. Néhanapján mosolygott
csak, és nagyon sokat dolgozott. Az emlékeimben mindig fehér ingben és kalappal
a fején jelenik meg. Kedvenc unokája az öcsém volt, akinek ugyan kicsi korában,
mint nekünk, szőkén csillogott a haja a napfényben, de arcvonásai és alkata
Nagyapámra, de leginkább Lajos bátyánkra a kovácsra emlékeztettek. A régi
időkben a fiú gyerekeket többre becsülték, mint a lányt, de mi ezzel nem
foglalkoztunk, hiszen Nagyanyánk minket, lányokat tartott nagy becsben, mert
nekünk sok hasznunkat vette és vidámságot hoztunk az életébe. Sokszor gurultunk
a homokon a nagy nevetéstől. Nagyanyánk nem édes nagyanya volt, az igazi még a
háború idején szülésben meghalt, anyánk éppen betöltötte a tizenhatodik évét.
Nagyapám ott maradt a négy gyerekével, a földekkel és
a fölégett tanyával, amit az oroszok égettek föl. Megnősült újra, az új
asszony hozott egy kislányt magával, aki az én fiatalon meghalt nagynénémmel
egyidős volt és ők édestestvérként szerették meg egymást. Mi a Mamát édes
nagymamaként szerettük, mert úgy bánt velünk, mint az igazi unokáival. A
tanyát újjáépítették és jött a másik átok, a tszcs. Én gyerekként jót nem
hallottam a szájukból a közösítésről. Elvittek két lovat, egy tehenet, és a
földek fele is a tsz-é lett. Ám ők úgy gazdálkodtak tovább a maradék két lóval
és Boris tehénnel, mintha nem is lett volna tsz. Legalább is mi gyerekek a
közösről csak szóban hallottunk, valójában nem is értettük, hogy mi az.
Anyánk férjhez ment, mivel errefelé munkalehetőség nem
volt, az egész család elköltözött az ország nyugati felébe, a két öcsém már ott
született. Amint nagyobbak lettünk, a nyarainkat a tanyán töltöttük el.
Talán a nagyapám ezektől a sorscsapásoktól lett olyan
szigorú mosolytalan ember. Nagyanyánk annál többet nevetett viccelődött velünk.
A tanyasi napirend az ő számukra mindig ugyanaz volt, mindennek megvolt a
napja, a mosásnak, a kenyérsütésnek, a takarításnak, és a pihenésnek is. Kedden
mostunk, csütörtök mindig a kenyérsütés napja volt, szombaton takarítottunk és
a vasárnap délután a pihenésé volt. A hét többi napján, a földeken dolgoztunk,
vagy amit éppen el kellett végezni.
A nap, számukra hajnal 4-kor indult az állatok
ellátásával, mire mi hatkor felébredtünk ők már el is fáradtak. A reggelihez
mindannyian leültünk és Nagyanyánk forró krumplit hozott vajjal, vagy zsírral,
tejet kaptunk és egy szelet kenyeret, de sokszor ettünk szalonnát almával, vagy
hagymával, néha sült vagy főtt tojást, elég változatos és kiadós volt. Ekkor
mondta meg a Mama mi lesz a napi munkánk, mármint nekem, mert kicsik csak apró
feladatokat kaptak. A tehenet Nagyapám már kora reggel kivitte a legelőre és
kipányvázta, nekem mindig délbe kellet bevezetni és megitatni, majd újra
kikutyagolni a mezőre és arrébb pányvázni. A kicsik a kukoricásba mentek
gyöngyös tojást keresni, mert azok félvadakként szanaszét tojtak, és kint
csináltak maguknak a homokban fészket. A gyöngyös tojás értékesebb volt , mint
a tyúktojás, mert tovább elállt és szebb volt a sárgája, ami a tésztagyúrásnál
nagyon fontos.
Tizenegy óráig segítettem a Mamának, ekkor ő bement
ebédet főzni, én meg a tehénért indultam ki a rétre. Déli egy órakor volt az
ebéd, ami mindig egyszerű étel volt, paprikás krumpli tarhonyával, valamilyen
zöldfőzelék, bödönös sült hússal. Ez nem volt más, mint a disznóvágáskor
zsírjában lesütött hús, amit zsírosbödönbe tettek és leöntötték a forró
zsírral, így tartósították a húst nyárra is. Nem volt mélyhűtő, de még egyszerű
hűtő sem, sőt villany is csak a hatvanas évek közepétől volt a tanyán. Ami
ezután jött azt mi nem szerettük, mert háromig csendben kellett feküdnünk a hűs
szobában, mert ez volt a delelés ideje. Sokszor kiszöktünk az ablakon, de
megszidtak érte bennünket.
Volt, hogy a Nagyapánkat kellett a forró homokkal
betakarni, mert így gyógyította a reumáját, jó móka volt ez nekünk.
Délutánok többnyire mezei munkával teltek el,
kapáltunk, szénát forgattunk, szőlőt kötöztünk és fattyaztunk, gyümölcsöt
szedtünk, a kicsik meg játszottak, ha megéheztünk a Mama adott egy nagy karéj
zsíros kenyeret, amire fokhagymát aprított, nehogy gilisztásak legyünk, mert
nyers fokhagyma gilisztahajtó, mondta ő.
Hamar esteledett, este hétkor már sikáltuk a koszt
magunkról a gémeskútnál álló hordóban, és vacsorára kaptunk egy kis tejet,
kenyeret és máris sötét is lett, mehettünk aludni. Bennünket nem ringattak, de
nem is mesével altattak, mai gyerek ezen a gyerekéleten biztosan elcsodálkozna,
ám mi ezt már megszoktuk, mivel mást nem ismertünk. Amint a párnára ért a
fejünk, mi rögtön elaludtunk, mert olyan fáradtak voltunk.