Fél lábbal a túlvilágon

 

Hatalmas hullám dobott partra, fuldokoltam, teljes erőmmel szívtam be az éltető levegőt, félelmet és megkönnyebbülést éreztem. Megnyugodva feküdtem a hasamon, szinte belesüllyedtem a nedves homokba, és a helyet bámultam, az előttem tornyosuló sziklás, bozótos partot. Egyre csak azon törtem a fejem, honnan jöttem, hol vagyok, és mi lesz itt velem? Igen, a múlt, jelen és jövő, ezek mozgatják életünket, de az én agyamban csak a jelen van, minden más kiesett. Azt rögtön láttam, hogy egy szigetre lökött ki a partot ostromló hullámok egyike. Egyszóval, hajótörött vagyok. Hol a hajó? Elsüllyedt? Gyenge lábaimon próbáltam feljebb, pontosabban beljebb jutni ezen a csöppnyi szigeten, közben azon járt az agyam, mit kerestem én egy hajón? Csak fiatal koromban ültem csónakban, egyszer, egyetlen egyszer egy hajón, az is egy nagy tavon ment át a túlsó partra.

Hátam a sziklának támasztottam, néztem a víz ütemes hullámzását, monoton hangja nyugalmat árasztott. Lehet, hogy meghaltam, ez a túlvilág! Majd kiderül. Ha az éhség és a szomjúság gyötörni kezd, akkor a való életben vagyok, de most egyiket sem éreztem, csak fáztam, ez is az élet jele. Nem vagyok halott! A szikla, melynek nekidőlve pihentem, magasnak tűnt, nagyon meredeknek, szóval számomra megmászhatatlan — állapítottam meg elkeseredve. Ha megerősödök, megpróbálok feljutni, legalább körülnézhetek, hova is jutottam.

Hirtelen elborult az ég, a part felé irdatlan nagy hullámok indultak meg, próbáltam feljebb kapaszkodni, de folyton visszacsúsztam, a víz betakart, megint fuldokoltam, majd hirtelen, ahogy jött, olyan gyorsan húzódott is vissza. Ismét kaptam levegőt, mohón szívtam tele a tüdőmet. Szomjúságot éreztem, megnyugodtam, életben vagyok, nem a túlvilágon. Hirtelen zuhogni kezdett az eső, tenyerembe gyűjtöttem, és egyetlen nagy hörpintéssel ittam ki. Jobban éreztem magam, felálltam, és elindultam a parton. Bármerre néztem, csak a nagy kékség uralt mindent, se földnek, se hajónak nyomát nem láttam. A sziget, egyetlen hatalmas, megmászhatatlan szikla, rajta néhol bokrok. Azt hiszem, én itt éhen halok, vagy szomjan, ha nem esik az eső, és abban a pillanatban megint jött a part felé egy irdatlan nagy hullám, és én csak kapaszkodtam a víz alá került bokrok ágaiba. Ismét fuldokoltam. Teljesen kimerülten azon járt az agyam, hogy bármi lesz, megpróbálok a magaslatra feljutni. Minden reményem ebben rejlett, ez egy kis erőt nyújtott. Vánszorogtam körbe a parton, a sziklát vizsgálva, egy kis rést, lankát kutatva, ahol megpróbálhatnám.  Egy kis magaslatot találtam, nagy nehezen felkapaszkodtam, erőm elfogyott, maradtam, remélve, hogy a hullámok támadása nem ér ide fel. Hirtelen este lett, megszűnt a világ zaja, a lágy semmiben lebegtem, azt hiszem elaludtam.

Hatalmas madárrikácsolásra riadtam, fölöttem két hatalmas madár körözött, mellettem egy hevenyészett fészekben három tojás. Csak ámultam, elképzelni sem tudtam, miként kerültem a szikla tetejére. A hely félelmetesnek tűnt, alig egy négyzetméternyi lapos sziklatetőn ültem, körülöttem a mélységben lent a hullámzó tenger. Tudtam, hogy a madarak ellenségnek tekintenek, le akarnak lökni innen. Hiába tiltakoztam, ígértem, hogy nem bántom a tojásokat, nem értettek engem. A tenger örökös morajlása, a nap vakító fénye, a felettem rikácsoló madarak az őrületbe kergettek, sírtam, átkozódtam tehetetlenségemben.

Hirtelen csend lett, és sötét, eltűnt a sziget, egy nagy semmi közepén lebegtem.

—Lélegezzen! Lélegezzen! —rikoltotta egy férfihang felettem.

Nagy igyekezettel szívtam be a levegőt, éles fájdalom hasított bele a tüdőmbe, nem érdekelt, boldog voltam, most már biztosan életben vagyok.

— Évának hívják? Ha nem tud felelni, bólintson a fejével. Nagy nehezen egy igent leheltem.

— Csak egy pillanatra nyissa ki e szemét, és nézzen rám! Lát engem?

— Igen — suttogtam ismét.

— Még figyeljék, azt hiszem a nehezén túl jutottunk. Örülök, a hölgy a szerencse lánya – mondta az orvos a mellette álló két nővérnek.

Őszi este

 

A lenyugvó nap éles fénye vakítja el szemem. Régi gyárépületek maradék torzói mögé bújik, átragyog a kitört ablakain. A fénye még utoljára felizzik, bíborba vonja a házak falát, majd hirtelen lezuhan az épületek alá. Esti félhomály lesz úrrá a tájon. Lépdelek lassan, a vizes avarba túrva lábam. Emlékeim távolán át látom a hajdani gyors szökkenéseimet, könnyű lépteim… már régóta csak gondolok rá. Lassú lettem, mint a nehéz őszi esőfelhők. Érzem, a távolban már a deres tél hideg illata száll.

Rigó riaszt az alkonyi fényben. A tuják dús lombja között verebek mocorognak. A lábam meg-megcsúszik a nedves avaron. Megkapaszkodok egy gyenge kis bokorban, szemem megakad a tó tükrén táncoló lámpafényeken. A csillogó hullámzásuk, mint a pajkos elfek örömtánca egy esti ünnepségen. Asztalaik rogyadoznak a nektár finomságaiktól, de halandó nem érintheti szájával azokat, ám ha mégis megtette, örökre az erdei tündérek foglya marad. Ha új nap virrad, fényétől köddé válnak, az emlékeikkel együtt.

Ülök egy facsonkon, levegőm fogyóban, a szívem lassul, már csak néhány méter, és hazaérek. Falevelek táncolnak előttem, lustán égre kúszik a hold, kigyúlnak a csillagok. A lámpa fényénél ráncos kezem megvillan, lassan nyitja a zárat. Jönnek a hosszú csendes novemberi esték, napok napra hullnak, és én még várom a tavaszt.

 Kutyaugatás a távolban, autók villanó fénye. A jelen valósága kiránt az emlékezet hálójából. A forró nyár után újra ősz van, nemsokára itt a halottak napja, orromban érzem a krizantémok kesernyés illatát, látom a táncoló gyertyafénytől ragyogó temetőket. Csendesen szemerkélni kezd a hideg őszi eső.

Vangelis Rinas festménye

Az öreg tanítónő

Egy pohárka fehérborral a kezében ült ki a ház előtti csöppnyi kert szélén álló padra. Kellemesen hűvös, csendes nyáreste csalta ki a szabadba. Nem volt szokása leülni, esténként csak körbesétált néhányszor a társasház zárt udvarán, majd a házba érve megitta az esti pohár borát és aludni tért. A ma este valahogy más volt, az apjára gondolt, ma lenne száznégy éves, akár meg is érhette volna, hisz közel járt már a századik évéhez, amikor egy reggel nem ébredt fel. Tőle vette át ezt az esti szertartást, egy kis séta, egy esti pohár bor és korai alvás. A magány kialakítja a maga szokásait, főként, ha az ember már nyolcvan felé halad. A hold fényénél nézegette a rendezett kis kertjét, úgy érezte, hogy maga is része a kertnek, mint a bokrok, vagy a kerti házikó, ha ő nem lesz, lehet, hogy a kert is eltűnik, talán átalakul egy kis gyermekjátszótérré, mint a többi lakóé. Eszébe jutottak a hajdani tanítói évek, milyen sokszor mondta el a gyerekeknek – A ember nem ura, hanem része a természetnek, ezért alázattal és szeretettel kell megismerni ezt a világot. Már nem emlékszem ki mondta, lehet, hogy én, a gyerekek sem emlékeznek már a szavaimra.

Maga előtt látta az osztálytermekből kiáramló zajos gyermeksereget – szép idők voltak, gyorsan eliramlottak azok az évek. Maradt az itthoni német nyelvoktatás, a nyelvel nehezen boldoguló gyerekeknek, de mára már ők is kikoptak. Mennyi fiatalt készített fel a nyelvvizsgákra! Melegség öntötte el, mennyire szerette csinálni, úgy érezte ez tartja karban az ő agyát is. Amikor visszajöttek a gyerekek a sikeres vizsga hírével, úgy örült a lelke, mintha maga tette volna le azt a vizsgát. Ma már annyi lehetőség van a nyelvtanulásra, ott az internet is, amit már nem ismert meg, úgy érezte, ez már nem az ő világa. Annakidején az olvasás szeretetére akart rábírni minden gyereket. Folyton azt táplálta az agyukba, hogy a könyv az ember szellemi tápláléka, az a kenyér, mely által értékesebbé válunk. A mai gyerekeknek nem sok idejük jut az olvasásra, a rengeteg tanulnivaló, az elvárások, a különórák, az internet – nem marad sok szabadidejük. Hová tűnt a „játszani is engedd” üzenet. Manapság sokkal több ideges, feszült gyermeket látok, mint az egykori tanítói éveim idején. Persze a bölcsességhez minden élettapasztalatra szükségük van, ha jó, ha rossz. Ez a mondás manapság már nem igazán állja meg a helyét, a mai ember a bölcsességet a tenyerében hordja, vagy a zsebében - az okos telefonján. Nincs okos telefonom, a maradék bölcsességem a fejemben hordom, az én életemhez már éppen ennyi elég is.

Ez a világ furcsán változott el, nem lett jobb, csak más. Manapság már másként, és más útravalót adnék át az ifjúságnak. A tudáshoz már egyszerűen hozzájutnak, csak az alapokat kell megkapniuk hozzá, de, hogy miként tekintenek erre a világra az rajtuk is áll, ebben kell nekik a segítség, hogy kellő alázattal induljanak el az álmaik felé. Biztos mankót adni a kezükbe, hogy higgyenek önmagukban, igen én erős vagyok, elérem a kitűzött célomat. Ezt a célt egy tanító soha nem kritikával, csak dicsérettel érheti el. A gyerek sok mindent nem ért még, hogy a napi feladatok fő célja nem más, mint a kitartás, a türelem, a nehézségek elviselése csupán.

Annakidején nagy igyekezettel próbáltuk az üres kis fejeket megtömni mennél több információval, lexikális tudásnak hívtuk. Manapság erre már nincs szükség, hisz a mai gyerek feje zsong a látványtól, a zajtól, az információ áradattól. Csendre vágyik, hogy összerendezhesse a gondolatait, és önmagára leljen. Igen, haladni kell a korral, hát ebből a „tárgyból” ma már megbuknék, mert a mai tanításhoz kevés lenne a tudásom. A mai életet igencsak megbonyolították.  A haladás az, amikor a képességeinkkel bonyolulttá tesszük az egyszerű dolgokat. Ezt is mondta valaki biztosan, de már nem emlékszem a nevére, de nagy igazságot mondott.

Távoli harang kondult. Láthatatlanul, lágy szárnysuhanással egy bagoly repült keresztül az udvaron. Lassan felállt, összébb húzta a pulóverét, későre jár, hűvösödik - gondolta – ideje lefeküdni, majd holnap befejezem a gondolataimat, talán, ha felkelő nap élve talál.