KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2014. október 31., péntek

Nem létezés



- Hol vagyok uram?
- A nemlétben.
- Már nem létezem?
- Mint ember, már nem. Csak a szellemed.
- Nem látlak, nem hallak, mégis értelek. Hogy van ez?
- Csak gondolatokkal kommunikálunk.
- Látom, ahogy betolnak a hullaházba. Ezt miért látom?
- Nem látod, tudod, a képzeleted mutatja.
- Most hova megyünk?
- Nem megyünk sehova, lebegünk a semmibe, a szellemed az univerzum vándora már. Sodródsz a gondolataid nyomán.
- Te velem maradsz?
- Csak addig, amíg a képzeleted játéka őriz.
. Te is meghaltál?
- Nem, én a te képzeleted teremtménye vagyok.
- Itt nincs semmi, se lent, se fent, se hideg, se meleg, se biztonság, se föld, se víz, se egy teremtett lélek. Mi lesz így velem?
- Nincs már szükséged ezekre. Te egy vándorló lélek vagy csupán, s mint szellem addig lebegsz a nemlétben, míg egyszer, talán valamikor, egy testben újra megelevenedsz. Ekkor újfent járhatod a földi élet útjait, akkor minden lesz, amit most hiányolsz.
- Ne hagyj itt! Minden idegen, és még félek.
- Ha akarnálak, se tudnálak elhagyni, mint tudod, én a te képzeleted teremtménye vagyok. Így segíted át magad a nemlétbe. Már nem tart sokáig. Elszakad az utolsó emlék kapcsa is, ami a léthez köt.
- Mi lesz utána? Azt hittem találkozom a régen meghalt szeretteimmel itt.
- Csak a képzeleteden múlik, megidézheted őket. Engem úgyis elhagysz hamarosan.
- Mi történik a sok emlékkel a szerzett tapasztalattal és tudással, amit őrzök még?
- Mire újjá születsz törlődnek, minden olyan információ, amire már nincs szükséged, de megmaradnak az életed alatt szerzett tapasztalatok, mindaz a tudás, amelyek segítenek az új életben. Sok munkád lesz a válogatásnál, nem könnyű feladat a válogatás.
- Mikor kezdem, itt olyan időtlennek érzem magam.
- Már elkezdted.
- Észre sem vettem. Jó lenne, ha itt lenne velem a Mama, ő segítene.
- Itt vagyok.
- Ó Mama! Hiszen ez a te hangod! Már nincs semmi bajom.

2014. október 23., csütörtök

Isten nem ver bottal / Az igazság olyan, mint az ostor, akin csattan, azon nyomot hagy.



Szomorú őszi délután volt a temetés, nagy tömeg hallgatta a pap végső búcsúztatását. Bizony a fiatal emberek utolsó útját sokan kísérik még.
Az asszony lehorgasztott fejjel állt a koporsónál, mellette a három kamasz fia hallgatta a papot. Nem sírtak, nem zokogtak, csak álltak és nézték az örökmécses lángjait. A sírásók elindultak a halottal a sírhoz, Az asszony lassan lépkedett utánuk, emlékeiben az esküvőjén volt, ahogy a násznép a templomból kitódulva, elindult az étterem felé. Istenem! - Nem is volt az olyan rég! - gondolta.
Az esküvő volt az ő életének a legboldogabb napja, szerelmes volt és  fiatal. Feleség akart lenni, az ő felesége, azé az emberé, akit a világon a legjobban szeretett. Peti csinos, jóképű magas férfiként sok lány fejét elcsavarta, a nők bálványa volt. Ám most már az ő férje lett, és a méhében növekvő pici babájának az apja. A házasságuk nagyon jól indult, meglehetősen hamar jutottak lakáshoz is. A nyolcvanas évek elején a házgyárak ontották a lakásokat, nem kellett évtizedeket várni egy szűkös kis családi fészekre.  Boldog volt, érezte, ez élete legszebb ideje. Anyósa erején felül segítette őket  a mindennapok gondjaiban, és anyagiakban is.
Peti egy textilgyárban dolgozott, ahol lehetőséget adtak számára  a tanuláshoz, és ő élt vele. Mire a három fia megszületett, egymás után, akkorra elvégezte a "cérnaegyetemet" és textiltervező lett a gyárban. A család összes gondját a feleség hordta a vállán. Az anyósa volt minden segítsége, mert a férjére soha nem számíthatott. Őt lekötötte a munkája, a barátok, és minden más. Teniszezni járt, és a Dunára kajakozni. A fiai szinte nem is látták, csak azt tudták, hogy nekik is van apjuk. Ha panaszkodott, durva választ kapott, te akartál ennyi gyereket, hát neveld is őket. Szomorúan vette tudomásul, hogy a férje megváltozott, és vége a boldog éveknek. Esténként, amikor a hitvesi ágyban egyedül feküdt, arra gondolt, lehet, hogy soha nem is volt más, csak a szerelem vak, és olyan tulajdonságokkal ruházta fel, amilyennek látni szerette volna.
Nem szólt, tényleg ő akarta a gyerekeket, mert úgy gondolta, hogy így örökre magához láncolhatja a szeretett férfit. Nagyot hibáztam, gondolta. Lelkiismeret furdalás gyötörte. Kiszolgálta a férje minden óhaját, a kedvére főzött. Az idő múlásával, szép lassan a feleségből cseléd lett. Szinte észre sem vette, csak tűrt, és boldog volt, ha néha kapott egy-egy foghegyről odavetett  kedvesebb szót. A gyerekek iskolába mentek, már mind a hárman, dolgozott, bizony estére már elfogyott minden energiája. A háztartás, a gyerek gondok elszívták minden erejét, szinte egy percnyi szabadideje sem maradt. Morgós, zsémbes asszonnyá lett és már teljesen elfelejtett mosolyogni. Nem járt sehova a munkahelyén kívül, a három gyerek nevelése nem hagyott időt a régi barátnőkre, mind elmaradtak mellőle. Ha a férje néhanapján kedvesen szólt, csak némán bámult rá, majd elfordulva csendesen tette tovább a dolgát. A közös ágyban egyre többször ébredt egymagában. Gyötörte a féltékenység, de félt a  bizonyosságtól. Teltek a hónapok, nőttek a gyerekek, és ő egyre boldogtalanabb, egyre zsémbesebb, egyre mosolytalanabb asszonnyá vált.
A munkahelyén összesúgtak mögötte, de észre sem vette. Egy este a férje egy egészen fiatal lánnyal jött haza, Diával. Bejelentették, hogy ők már ezen túl összetartoznak, és Peti összeszedte a fontosabb holmiját, egy bőröndbe, az új címét megadva, még azon az estén elhagyta a családját. Az asszony csak állt az ebédlőasztalba kapaszkodva, és érezte, hogy a gyomrából valami melegség kúszik fel egészen az agyáig, és nem kap levegőt. Elsötétült a konyha egy pillanatra, majd egy nagy levegővétellel visszanyerte a tudatát. Szólni nem tudott, csak döbbenten bámulta a két embert, ahogy a nagy bőröndbe pakolnak. Szerencsére a gyerekek az igazak álmát aludták ez alatt. Az éjszakát átsírta, nem is tudott a jövőre gondolni. Reggel elmondta a fiainak, hogy az apjuk elköltözött, és egy másik asszonnyal fog ezután élni. A gyerekek csak néztek. A legkisebb kérdezte csak meg, hogy ezen túl ott is fog enni és aludni?
Reggel az  irodába érve ismét zokogásba tört ki, mert nem tudta csak úgy, érzelmek nélkül elmondani a kollégáinak, hogy ezentúl nincs többé férje, elhagyta őket, és mindezt milyen otromba módon tette.  Ekkor tudta meg, hogy mindenki tudott a románcról, de senki nem merte megmondani neki.
Az élet nem állt meg, a sok teendő nem hagyott időt az önsajnálatra, kesergésre, csak esténként sírta álomba magát. Szerencséjére az anyósa ugyanúgy segítette továbbra is, mint azt eddig is tette.
Magát okolta a boldogtalan életéért, szép lassan ráébredt, hogy a férje szerelme nagyon rövid volt, és régen elszállt. Kényelmes volt a házasság számára, amíg tanult, sőt még később is, mert soha nem kellett törődnie a mindennapok gondjaival, és a gyerekek sem adtak számára feladatot, míg kicsik voltak játszott velük, de később már szeretetet sem kaptak tőle, mintha nem is léteztek volna. Nem beszélgettek, nem volt mit megvitatni. Az ünnepek veszekedésekkel teltek, az apa idegessége ráragadt az egész családra.
Jobb lesz ez így már! Bár bántotta, hogy Peti csak nagy ritkán jön megnézni a fiúkat, akkor is siet, odaadja az ajándékát az ünnepeltnek és rohan, mint akinek ezernyi dolga van. Nyugodt békés rend alakult ki otthon, nem volt felesleges idegesség benne, tette a dolgát, mint eddig, és belenyugodott a megváltozhatatlanba. Bölcsebbnek érezte ezt, mint felvenni az eleve veszteségre ítélt harcot, egy fiatal szép nővel, akibe a férje most szerelmes volt.
Az évek gyorsan teltek, a gyerekek nőttek, még azt sem mondhatta, hogy boldogtalan, mert a három gyerek annyi örömet és gondot adott, hogy teljesnek érezte az életét, sőt az önállóság tartást adott a számára. Csinos ruhákba járt, adott magára, befestette a haját arany barnára, rúzst tett a szájára reggelente, és visszanyerte a lánykori énjét, kihúzta magát, határozottá váltak a lépései. Ha nagy néha, ha valamelyik jeles ünnepen eljött a gyerekekhez az apjuk, csodálkozva mérte végig. Ilyenkor Peti arra gondolt, biztosan van valakije, csak jól titkolja, azért nem tud a környezete róla.
Majd egy egész év is eltelt már az összes ünnepével, és Peti nem látogatta meg a gyerekeit. Úgy érezte, hogy ennek egyszer be kellett következnie, hiszen nem szerette őket, csak a gyerekeket sajnálta, bár azok soha nem kötődtek az apjukhoz igazán.
A pletyka gyors lábakon jár. Már nem sugdolóztak mögötte a kolléganői. Így tudta meg, hogy a férje beteg, vastagbél rákja van, és azt is, hogy a fiatal szerető elhagyta.
Nem érzett örömet, csak fájdalmat, sajnálta a férjét. Napokig azon hezitált, meglátogassa e. Vajon ki fog gondoskodni róla. Talán az anyja. Nem megyek, nem alázom meg magam. Ha akar, majd idejön, és elmondja. A gyerekeknek nem mondott semmit el az apjukról, úgyis csak a saját kamaszéletükkel voltak  mostanában elfoglalva.
Az anyósától kapott hírekkel megelégedett, egyébként is volt elég gondja, nem lett volna képes tetézni azokat. Ám egy napon sírva jött hozzájuk az anyósa, Peti már nem képes felkelni, morfiumot kap, kevés ideje van hátra, a gyerekeit szeretné látni. Az asszony ekkor mondta el nekik, hogy az apjuk halálos beteg.
Csont soványra fogyott apjukat a gyerekek alig ismerték fel. Inkább csodálkozás volt az arcukon, semmint a részvét. Csak álltak és nem tudtak megszólalni, igaz az anyjuk sem, de ő a sírástól nem volt rá képes.
Attól kezdve, minden nap délután ott ült a beteg férje ágyánál, és ápolta, egészen a haláláig. Úgy érezte, most visszakapta, igaz már nem volt ugyanaz a férfi, de az ő férje volt. Nem törődött a gúnyos megjegyzésekkel, már elfeledte a sok megaláztatást, csak fájdalmat érzett, mert elvesztette azt a férfit, akit annyira szeretett.
A pap énekelt, a sírásók lapátolták a földet, az asszony állt a három gyerekével, és bámulta a fakeresztet. - Ennyi volt az én életem? Vagy mégsem?

2014. október 6., hétfő

Templomajtóban




Szombat este van, a füstös kis kocsma dugig tele vendégekkel. Az ajtó tárva nyitva, a füst mégis beszorult, a forró levegő meg sem mozdult.  Hetek óta tombolt a hőség, esőt, enyhülést hozó felhőknek nyoma sem volt. A csapos nem győzte söröshordóval, pohárral, és energiával. Senkit nem zavart a szájából lógó cigarettája, melyről időnként leesett a hamu, hol ide, hol oda, néha a pohárba. Ide nem jártak kényes vendégek, csak a hideg sör, és a kupica pálinka érdekelte őket.

- Mi a franc Marica, költözöl? – kérdezi egy borízű hang a sarokban támaszkodó fiatal nőtől és rábök a hatalmas utazótáskára.

- Mi közöd hozzá, törődj a magad dolgával – feleli ingerülten a nő és a mocskos asztal alá húzza a táskát.

Az asztal körül többen állnak, de távolabbról úgy tűnik, mintha nem is ismernék egymást, mindenkit elfoglal a maga gondja, a maga pohara. Csendben isznak és fújják a füstöt. Marica is ezt teszi, a szeméből kétségbeesés és félelem sugárzik. Sört iszik konyakkal. Nyúlánk, lányos alakján ront a gyűrött, koszos ruha, szeme vörös, nem tudni, hogy a piától, vagy a sírástól, dús fekete göndör haja csapzottan terül a vállára.

- Kirúgott az uram, ha nagyon tudni akarod. Azt mondta az én drágalátos férjem, hogy soha többet nem léphetem át a küszöbünket, és nem láthatom a gyerekeimet. Ott rohadjon meg ahol van! Van egy ötszázasod? Adhatnál kölcsön, holnap megadom.

- Csak úgy nem adok. Gyere ki hátra, ott megkapod. – feleli a borízű hang.

- Tartsd meg, te mocsok! Na, jó kimegyek, de a pénzt előre add, mert lehet, hogy nincs is annyi a zsebedben.

Az üzlet megköttetett, Marica tovább ivott a teljes lerészegedésig. Amikor lazán lecsúszott a táskája mellé, két törzsvendég a hóna alá nyúlt, és ki ültették az árokpartra, egy harmadik kitette támasztéknak mellé a tömött utazótáskáját. Hajnal négykor a járőröző rendőrök ébresztették, ő fázósan pislogott rájuk, és motyogott valamit nekik.

- Ideje lenne hazamenned Marica, még fölfázol itt a földön, ebben a lenge ruhában.

- Hagyjatok békén. Kirúgtak otthonról. – mondta és rágyújtott egy gyűrött fecskére.

Lassan föltápászkodott, és elindult a közeli parkba, ahol egy eldugott helyen lefeküdt a padra, és mélyen aludt tovább.

A fák között beszűrődött a délelőtti nap, már most hőség volt, egy árnyék vetült az arcára. Egy ősz hajú férfi nézte, úgy ötven körüli lehetett, kezében egy kutyapóráz vége. A hatalmas farkaskutya engedelmesen ült a lábánál és ő is őt nézte.

- Éhes? Egy apró pogácsával teli zacskót nyújtott felé.

- Inkább szomjas, de elfogadom, és mohón belemarkolt a zacskóba.

- Vízzel nem szolgálhatok hölgyem.

Víz, ugyan, gondolta Marica, és szégyenlősen lejjebb húzta a ruháját. Milyen régen mondták nekem azt, hogy hölgyem. A férjem csak részeg kurvának nevez. A kocsmában piás Maca vagyok. Ez meg itt lehölgyemez. Szimpatikus, de biztos olyan, mint a többi férfi. A részeges nőket ő is, és mindenki megveti, pláne, ha nem törődik a gyerekeivel, de hát nem tud ez rólam semmit.

- Utazik valahová?

- Nem. Nincs hova mennem.

- Szülei, testvérei vannak?

- Apám van, de oda nem mehetek, már régóta nem beszélünk. Van egy bátyám, de nem itt él. Sokat ittam mostanában, a férjem kirúgott.

- Ha van kedve hozzá, itt lakom a közelben, nálam megebédelhet, rendbe hozhatja magát. Elmegy a férjéhez és megbeszélik a dolgot.

- Mit kér cserébe?

- Semmit hölgyem, ma ilyen kedvem van. Az igaz, hogy egyedül élek, de nem használom ki az alkalmat, ha nem akarja.

- Hát jól jönne a meleg étel, és egy jó fürdés – mondta, de gondolatban egy jó pohár hideg sörre is számított.

- Köszönöm, élek az alkalommal, bár a férjemmel nagyon összevesztünk, látni sem akar, de ezt nem teheti velem, ott vannak a gyerekek.

- Azokkal a gyerekekkel törődnie is kellene, nem?

- Tudom, rossz anya vagyok, de most megpróbálom. Ígérem!

Marica tágra nyílt szemmel bámult, a ház szép, belül tiszta és rendezett. A férfi megmelegítette a gulyáslevest és két tányért tett az asztalra, mellé kanalat és a maradék pogácsát. Marica igyekezett lassan enni, pedig nagyon éhes volt, a férfi udvariassága, előzékenysége meglepte, visszafogta magát.

- Sör nincs a háznál?

- Nincs, én csak vizet iszom.

Ámulva nézett rá. A fenébe ez olyan, mint a férjem, jobb lesz, ha elmegyek, de hova, meg pénzem sincs piára, gondolta magában

Egyszerű, de tiszta fürdőszobába lépett, alaposan lefürdött, tisztát húzott, igaz ez a ruhája is gyűrött volt, nem szokott ő már mostanában vasalni. Nekilátott megszárítani a haját, mikor kész lett úgy érezte újjászületett. Könnyeden, szinte táncolva lépett ki a fürdőszobából.

A férfi igencsak rábámult, amikor meglátta a fürdőajtóban, alig ismert rá.

- Na, milyen csinos lett hölgyem! Mennyi idősek a gyerekei?

- Nyolc a kislányom, kilenc és tizenegy évesek a fiúk. Magának vannak gyerekei?

- Nincsen családom. A feleségem néhány éve meghalt rákban, nem voltak gyerekeink. Amint látja egyedül élek.

Van szakmája? Dolgozik valahol, vagy csak otthon látta el a háztartást?

- Sajnálom, mármint a feleségét. Pincér a szakmám, de mostanában nem dolgoztam, csak ittam, és úgy ahogy elláttam a gyerekeket.

- Miért iszik ennyit?

- Nem tudom. Csak úgy iszom, fiatalon kezdtem. A Mokkában dolgoztam, ott kezdődött. Nagyon nagy szerelembe estünk a bárzongorista fiúval. Mindketten húszévesek voltunk. Megbabonáztuk egymást, szinte minden időnket együtt töltöttük. Egy évig tartott csupán, és akkor a fiúnak már sok lettem, mert folyton gyötörtem a féltékenységemmel, és a szerelmem is fojtogatta. Egy este bejelentette, hogy elköltözik Győrbe a szüleihez, ott talált is munkát, reggel összepakolt. Otthagyott részegen, mert egész éjjel ittam, és ordítoztam. Egy hétig képtelen voltam dolgozni. Igen, ez időtől kezdődően sokszor berúgtam.  Majd megismerkedtem a későbbi férjemmel, összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, szinte alig ittam. Teltek az évek, szaporodtak a gondok, belefáradtam a pelenkázásba, sivárrá vált az életem, és néha felvidítottam magam, majd egyre sűrűbben. A férjem kezdett megutálni. Többször kirúgott, mindig visszakönyörögtem magam, de most megmondta, végleg vége mindennek, van egy józan nője, aki törődik a gyerekekkel is, mert én még arra sem vagyok jó. Na meg az anyja segíti, aki szintén ki nem állhat, ő vigyáz még rájuk. Ennyi!

- Itt alhat, holnap majd kipihenten elgondolkodik a továbbiakon, de itt nincs piálás.

- Én nem bírom ki józanon az életem, ha iszom, nem gondolkodom rajta.

- Hát ez a baj. Gondolkodnia kellene rajta, hiszen még szép, és fiatal.

Marica elnyújtózott a kanapén, nézte a tévét, de a gondolatai elkalandoztak. Elképzelte, hogy itt él, ebben a szép házban, józan és házias, a férje gondoskodó és szereti, úgy élnek, mint a házasok többsége. Dolgoznak, nyaralnak, gyerekeikkel foglalkoznak, és semmi pia. Jó lenne, de annyira lehetetlennek, álomnak tűnt az egész.

A férfi kint tett vett, öntözött, ellátta a kutyát, majd elmosogatott és leült az asszony mellé.

Marica közelebb ült, a férfihoz simult, az nem tiltakozott. Reggel korán hajnalban ébredt, a részegesek korán kelnek, hamar megszomjaznak. Csendben kibújt a férfi mellől, magára kapta a ruháit, és a férfi nadrágzsebéből óvatosan kihúzta a pénztárcáját. Nem volt benne sok pénz, de Maricának az rengetegnek tűnt. Gyorsan kisurrant az ajtón, olyan óvatosan mászott át az alacsony kerítésen, még a kutya sem vette észre.

Az ősz hajú férfi mindig a templom ajtó közelében, állva hallgatta a misét, soha nem ült le, nem mintha sietne, az ok egyszerűbb volt, így szokta meg. Hajdan a feleségével is itt álltak mindig. Ma nagy volt a tömeg a húsvéti nagymisén, hosszú sorokban mentek áldozni az emberek. Ekkor látta meg Maricát, aki egy három év körüli fiúcskát vezetett. Józannak tűnt, de kirítt a tömegből elhanyagoltságával, elnyűtt ruha takarta sovány alakját, a haja csapzottan lógott a vállára. A józanság ritka pillanata csak nála, gondolta a férfi. Megint a szánalom érzése kerítette hatalmába a lelkét, mint hajdan, azon a délelőttön, de most nem a nő miatt. Őt már menthetetlennek embernek hitt. A fiúcskát nézte, már tudta, hogy őérte fog mindent elkövetni, és megállt a templom ajtóban.

Kedvenceim

Blogarchívum