Szombat este
van, a füstös kis kocsma dugig tele vendégekkel. Az ajtó tárva nyitva, a füst
mégis beszorult, a forró levegő meg sem mozdult. Hetek óta tombolt a hőség, esőt, enyhülést
hozó felhőknek nyoma sem volt. A csapos nem győzte söröshordóval, pohárral, és
energiával. Senkit nem zavart a szájából lógó cigarettája, melyről időnként
leesett a hamu, hol ide, hol oda, néha a pohárba. Ide nem jártak kényes
vendégek, csak a hideg sör, és a kupica pálinka érdekelte őket.
- Mi a franc
Marica, költözöl? – kérdezi egy borízű hang a sarokban támaszkodó fiatal nőtől
és rábök a hatalmas utazótáskára.
- Mi közöd
hozzá, törődj a magad dolgával – feleli ingerülten a nő és a mocskos asztal alá
húzza a táskát.
Az asztal
körül többen állnak, de távolabbról úgy tűnik, mintha nem is ismernék egymást,
mindenkit elfoglal a maga gondja, a maga pohara. Csendben isznak és fújják a
füstöt. Marica is ezt teszi, a szeméből kétségbeesés és félelem sugárzik. Sört
iszik konyakkal. Nyúlánk, lányos alakján ront a gyűrött, koszos ruha, szeme vörös,
nem tudni, hogy a piától, vagy a sírástól, dús fekete göndör haja csapzottan
terül a vállára.
- Kirúgott
az uram, ha nagyon tudni akarod. Azt mondta az én drágalátos férjem, hogy soha
többet nem léphetem át a küszöbünket, és nem láthatom a gyerekeimet. Ott
rohadjon meg ahol van! Van egy ötszázasod? Adhatnál kölcsön, holnap megadom.
- Csak úgy
nem adok. Gyere ki hátra, ott megkapod. – feleli a borízű hang.
- Tartsd meg,
te mocsok! Na, jó kimegyek, de a pénzt előre add, mert lehet, hogy nincs is
annyi a zsebedben.
Az üzlet
megköttetett, Marica tovább ivott a teljes lerészegedésig. Amikor lazán
lecsúszott a táskája mellé, két törzsvendég a hóna alá nyúlt, és ki ültették az
árokpartra, egy harmadik kitette támasztéknak mellé a tömött utazótáskáját.
Hajnal négykor a járőröző rendőrök ébresztették, ő fázósan pislogott rájuk, és
motyogott valamit nekik.
- Ideje
lenne hazamenned Marica, még fölfázol itt a földön, ebben a lenge ruhában.
- Hagyjatok
békén. Kirúgtak otthonról. – mondta és rágyújtott egy gyűrött fecskére.
Lassan
föltápászkodott, és elindult a közeli parkba, ahol egy eldugott helyen lefeküdt
a padra, és mélyen aludt tovább.
A fák között
beszűrődött a délelőtti nap, már most hőség volt, egy árnyék vetült az arcára.
Egy ősz hajú férfi nézte, úgy ötven körüli lehetett, kezében egy kutyapóráz
vége. A hatalmas farkaskutya engedelmesen ült a lábánál és ő is őt nézte.
- Éhes? Egy
apró pogácsával teli zacskót nyújtott felé.
- Inkább
szomjas, de elfogadom, és mohón belemarkolt a zacskóba.
- Vízzel nem
szolgálhatok hölgyem.
Víz, ugyan,
gondolta Marica, és szégyenlősen lejjebb húzta a ruháját. Milyen régen mondták
nekem azt, hogy hölgyem. A férjem csak részeg kurvának nevez. A kocsmában piás
Maca vagyok. Ez meg itt lehölgyemez. Szimpatikus, de biztos olyan, mint a többi
férfi. A részeges nőket ő is, és mindenki megveti, pláne, ha nem törődik a
gyerekeivel, de hát nem tud ez rólam semmit.
- Utazik
valahová?
- Nem. Nincs
hova mennem.
- Szülei,
testvérei vannak?
- Apám van,
de oda nem mehetek, már régóta nem beszélünk. Van egy bátyám, de nem itt él.
Sokat ittam mostanában, a férjem kirúgott.
- Ha van
kedve hozzá, itt lakom a közelben, nálam megebédelhet, rendbe hozhatja magát.
Elmegy a férjéhez és megbeszélik a dolgot.
- Mit kér
cserébe?
- Semmit
hölgyem, ma ilyen kedvem van. Az igaz, hogy egyedül élek, de nem használom ki
az alkalmat, ha nem akarja.
- Hát jól
jönne a meleg étel, és egy jó fürdés – mondta, de gondolatban egy jó pohár
hideg sörre is számított.
- Köszönöm,
élek az alkalommal, bár a férjemmel nagyon összevesztünk, látni sem akar, de ezt
nem teheti velem, ott vannak a gyerekek.
- Azokkal a
gyerekekkel törődnie is kellene, nem?
- Tudom,
rossz anya vagyok, de most megpróbálom. Ígérem!
Marica tágra
nyílt szemmel bámult, a ház szép, belül tiszta és rendezett. A férfi
megmelegítette a gulyáslevest és két tányért tett az asztalra, mellé kanalat és
a maradék pogácsát. Marica igyekezett lassan enni, pedig nagyon éhes volt, a
férfi udvariassága, előzékenysége meglepte, visszafogta magát.
- Sör nincs
a háznál?
- Nincs, én
csak vizet iszom.
Ámulva
nézett rá. A fenébe ez olyan, mint a férjem, jobb lesz, ha elmegyek, de hova,
meg pénzem sincs piára, gondolta magában
Egyszerű, de
tiszta fürdőszobába lépett, alaposan lefürdött, tisztát húzott, igaz ez a
ruhája is gyűrött volt, nem szokott ő már mostanában vasalni. Nekilátott
megszárítani a haját, mikor kész lett úgy érezte újjászületett. Könnyeden,
szinte táncolva lépett ki a fürdőszobából.
A férfi
igencsak rábámult, amikor meglátta a fürdőajtóban, alig ismert rá.
- Na, milyen
csinos lett hölgyem! Mennyi idősek a gyerekei?
- Nyolc a
kislányom, kilenc és tizenegy évesek a fiúk. Magának vannak gyerekei?
- Nincsen
családom. A feleségem néhány éve meghalt rákban, nem voltak gyerekeink. Amint
látja egyedül élek.
Van
szakmája? Dolgozik valahol, vagy csak otthon látta el a háztartást?
- Sajnálom,
mármint a feleségét. Pincér a szakmám, de mostanában nem dolgoztam, csak ittam,
és úgy ahogy elláttam a gyerekeket.
- Miért
iszik ennyit?
- Nem tudom.
Csak úgy iszom, fiatalon kezdtem. A Mokkában dolgoztam, ott kezdődött. Nagyon
nagy szerelembe estünk a bárzongorista fiúval. Mindketten húszévesek voltunk.
Megbabonáztuk egymást, szinte minden időnket együtt töltöttük. Egy évig tartott
csupán, és akkor a fiúnak már sok lettem, mert folyton gyötörtem a féltékenységemmel,
és a szerelmem is fojtogatta. Egy este bejelentette, hogy elköltözik Győrbe a
szüleihez, ott talált is munkát, reggel összepakolt. Otthagyott részegen, mert
egész éjjel ittam, és ordítoztam. Egy hétig képtelen voltam dolgozni. Igen, ez
időtől kezdődően sokszor berúgtam. Majd
megismerkedtem a későbbi férjemmel, összeházasodtunk, jöttek a gyerekek, szinte
alig ittam. Teltek az évek, szaporodtak a gondok, belefáradtam a pelenkázásba,
sivárrá vált az életem, és néha felvidítottam magam, majd egyre sűrűbben. A
férjem kezdett megutálni. Többször kirúgott, mindig visszakönyörögtem magam, de
most megmondta, végleg vége mindennek, van egy józan nője, aki törődik a
gyerekekkel is, mert én még arra sem vagyok jó. Na meg az anyja segíti, aki
szintén ki nem állhat, ő vigyáz még rájuk. Ennyi!
- Itt alhat,
holnap majd kipihenten elgondolkodik a továbbiakon, de itt nincs piálás.
- Én nem
bírom ki józanon az életem, ha iszom, nem gondolkodom rajta.
- Hát ez a
baj. Gondolkodnia kellene rajta, hiszen még szép, és fiatal.
Marica
elnyújtózott a kanapén, nézte a tévét, de a gondolatai elkalandoztak.
Elképzelte, hogy itt él, ebben a szép házban, józan és házias, a férje
gondoskodó és szereti, úgy élnek, mint a házasok többsége. Dolgoznak,
nyaralnak, gyerekeikkel foglalkoznak, és semmi pia. Jó lenne, de annyira lehetetlennek,
álomnak tűnt az egész.
A férfi kint
tett vett, öntözött, ellátta a kutyát, majd elmosogatott és leült az asszony
mellé.
Marica
közelebb ült, a férfihoz simult, az nem tiltakozott. Reggel korán hajnalban
ébredt, a részegesek korán kelnek, hamar megszomjaznak. Csendben kibújt a férfi
mellől, magára kapta a ruháit, és a férfi nadrágzsebéből óvatosan kihúzta a
pénztárcáját. Nem volt benne sok pénz, de Maricának az rengetegnek tűnt.
Gyorsan kisurrant az ajtón, olyan óvatosan mászott át az alacsony kerítésen,
még a kutya sem vette észre.
Az ősz hajú
férfi mindig a templom ajtó közelében, állva hallgatta a misét, soha nem ült
le, nem mintha sietne, az ok egyszerűbb volt, így szokta meg. Hajdan a
feleségével is itt álltak mindig. Ma nagy volt a tömeg a húsvéti nagymisén,
hosszú sorokban mentek áldozni az emberek. Ekkor látta meg Maricát, aki egy
három év körüli fiúcskát vezetett. Józannak tűnt, de kirítt a tömegből
elhanyagoltságával, elnyűtt ruha takarta sovány alakját, a haja csapzottan
lógott a vállára. A józanság ritka pillanata csak nála, gondolta a férfi.
Megint a szánalom érzése kerítette hatalmába a lelkét, mint hajdan, azon a
délelőttön, de most nem a nő miatt. Őt már menthetetlennek embernek hitt. A
fiúcskát nézte, már tudta, hogy őérte fog mindent elkövetni, és megállt a
templom ajtóban.