Álmok regénye (befejező rész)

A halálra vártam. Ágyra borulva ültem a hajó fenekén a vízben, és kiáltoztam.  - David gyere már vissza! Mi tart olyan sokáig! David, könyörgöm, gyere vissza!

A szélvész irányította hajó csak rohant. Nem tudom mennyi idő telt el a vihar kitörése óta, David eltűnésének idejét sem voltam képes megbecsülni, vártam rendületlenül vissza. Ez az egyetlen reményem maradt csupán, ha visszatér, úgy hittem megmenekülünk, de nem tért vissza.

Az orkán változatlan erővel tombolt, a szél üvöltött, de még így is meghallottam, azt a rémítő hirtelen csendet, amikor leállt a hajómotor. Kifogyhatott az üzemanyag, gondoltam. Uramisten! Kiáltottam fel, hiszen annak hazáig ki kellett volna tartania, az meg háromszáz kilométernél több is talán. Most mi lesz, hova sodort, milyen messze? Ha a vihar megszűnik, csak a tenger áramlata visz majd, amerre csak akar? Igaz, én azt sem tudom, merre fordított a szél, lehet, hogy kint járunk már az óceánon, és rég elhagytuk a Korall tengert.

Azzal, hogy David soha nem jön vissza hozzám, tisztában voltam. Felmerészkedtem a kormányhoz, de a sűrű esőtől, a tornyosuló hullámoktól semmit nem láttam. Visszakúsztam, és a padlón ülve csak bámultam a semmibe. Nem volt már remény, ez volt az utolsó álmom, melyben magányosan, a félelemtől majdnem megőrülve, fog a halál utolérni.

Beesteledett, koromsötétben vitt az orkán valahová, már azt kívántam, hogy csapjon oda egy sziklához, és legyen vége mindennek. Nem kellett soká várnom erre, a hajófenék nekicsapódott valaminek, és az oldalára billent. Felrohantam, feltéptem az ajtót, és úsztam el a hajótól, nem láttam hová. Az ítéletidő csendesedett, a villámok fényénél, valami sötét partot láttam magam előtt, hát úsztam tovább, hajtott az életerő, az adrenalin előre. Közelinek láttam, de sehogy sem akartam odaérni, már fogyott az erőm, az áramlat vitt csak, a hullámok nagyokat lódítottak rajtam. Egy hatalmas kidobott a sziklák közé, átkaroltam egyet, megpróbáltam beljebb jutni. A sötétben bukdácsolva, a sziklákba kapaszkodva, hol térden, hol kúszva, majd felállva egyre beljebb értem, amikor a bal lábam lecsúszott a szikláról, és egy kőbe bevertem a bokámat. Éles fájdalom hasított belé, képtelen voltam ráállni. Leültem a sziklára, és hangosan ordítani kezdtem. A vihar csendesedett, én ültem a kövön, és bőgtem, és bőgtem, egészen hajnalig.

Pirkadatkor láttam meg a szigetet, a kövekkel teleszórt partot, beljebb mangrove erdő sötétlett előttem. A bokám kegyetlenül bedagadt, nagy nehezen elkúsztam az erdő melletti kis homokbuckáig, ami a fák zöld szintjéig ért fel. Reménykedtem idáig nem ér el a dagály. Délelőtt a vihar teljesen elült, a tenger simán hullámzott, Darlánk, a mi kis hajónk, Daviddal együtt a mélyén pihent. Ha nem találnak rám, én is kimúlok, de nagy szenvedések között, az éhségtől, és a szomjúságtól. A fájó lábam miatt csak métereket vagyok képes megtenni, pedig a szigeteket biztosan látogatják, csak útra kellene kelnem. A nap kegyetlenül égette a só marta bőrömet, a szám kiszáradt, már nem volt nyálam. Több órába telt, mire felkúszva, a fák árnyékába, viszonylag kényelmes, kis homokos helyet találtam magamnak. Az ítéletidő, mely ebbe a helyzetbe sodort, most alamizsnát nyújtott, mögöttem, a homokos mélyedésben még állt a tegnapi esővíz, tisztának tűnt, odakúszva, mohón szürcsöltem a kissé sós vizet. Cseppnyi öröm is öröm, kissé megnyugodtam, ez biztosan két napi haladék. Egész éjszaka vacogtam a hidegtől, vártam a reggelt, a napsütést, és reménykedtem, hogy végre erre jön egy hajó. Az éhség a gyomromat marta, délutánra kitikkadtam a hőségtől a szomjúság is gyötört. A nap felszippantotta a pocsolyákat. A lábam javult egy kicsit, lejjebb ment a dagadás, talán csak megrándult a bokám. A harmadik nap összeszedtem minden erőmet, és egy darab kővel a homokba rajzoltam, hogy SOS. Nem járt erre más, csak a madarak. Egyre gyengébbnek éreztem magam, szinte óráról órára, egyre gyorsabban hagyott el az erőm. Merőn néztem a tengert, egy pillanatra sem fordultam el, láttam, ahogy egy hajó közeledik felém, de soha nem ért ide. Hangokat, emberi hangokat hallottam, kiabáltam, hogy itt vagyok, ne menjetek el. Reggel repülő zúgott el felettem, de mire fölfogtam, és a blúzommal integetni kezdtem, már messze járt. Negyedik nap délután, kínzó hasfájás gyötört, majd homályosan láttam mindent. Anyám és apám jöttek a parton mosolyogva, én szaladtam eléjük, de valahogy nem értem oda sehogy. David jött ki a vízből, kiáltozott, hogy visszajött, nem is örülök, nem is jövök elé. Fáj a lábam feleltem, nem tudok járni. Néha kitisztult az agyam, fölfogtam hol vagyok, és miért. Sírtam, csak sírtam, tudtam, hogy meghalok. Tudtam, hogy itt vagyok az utam végén, kaptam sok életet, sok értékes, sok értéktelen éveket, melyek végül mindig a halálba vittek. Az igazság az, hogy az élet rendje a halál, már nem siránkozok. Útjaimon találkoztam sok-sok emberrel, társsal, baráttal, szeretővel, mind az életeim részei voltak, okoztak fájdalmat, örömet, adtak boldogságot, sok boldogtalanságot. Most a halál karjában látom csak meg, mi adott értéket életeimnek, nem más, mint a szeretet, és a küzdelem maga.

Brandon, Miriam bátya, és a felesége Carina, eljöttek Brisbane-be, Chris Petersonnal együtt kerestették Miriamék hajóját heteken át, majd repülővel a szigeteket kutatták, hátha hajótörést szenvedtek. Peterson, a hivatalos kutatáson túl, még egy hónapig fizette a kutatóhajót, de nem találtak semmit.  Egy év múlva egy család hajózott a Middle sziget déli részén lévő kis mangrove szigetek között, kikötöttek az egyiknél, és a gyerekek találtak egy csontvázat a homokbuckák között, a fák tövében, kissé távolabb megtalálták Miriam ruháit is.

Álmok regénye (huszadik rész)

Az út lenyűgözött, a történetemből már az elején kifogytam, David szerint az összes álom közül ez volt a legszörnyűbb, talán igaz is, mert időben ez állt a legközelebb hozzánk. Visszatérve az útra, soha nem láttam Ausztráliát partközelben ilyen hosszan, már ezért is megérte, hogy David a Fraser szigetet választotta. Déli egy órakor, a legnagyobb forróságban kötöttünk ki Hervey Bay kikötőjében. Szerencsére nem kellett sokat sétálnunk az autókölcsönzőig, a komp közelében találtuk meg, nem sokat keresgéltük, már messziről láttuk a sorba állított jeepeket. Vissza a kikötőbe, de már nem gyalog, a hajóból átpakoltuk a fontos dolgokat, a holminkat, a spenót zöld terepjáróba, és indulás megint vissza a komphoz, belépési engedély vásárlása után mi is beálltunk a kompra várakozók közé. Sokan tébláboltunk itt az autóink körül, mindenféle náció, bábeli zűrzavarban. Gondolom a hosszú hétvége, az ünnep miatt jöttünk itt ennyien össze. Végre ráhajthattunk, David fizetett, addig én foglaltam fent egy kényelmes, jó kilátású helyet mindkettőnknek, rendeltem kávét, hozzá hideg narancslét. A komp kényelmesen, nyugodt tempóban tette meg azt az ötven vagy hatvan kilométert a szigetig. Lehajtás után, mindenki nekilátott a gumik leengedésének, mert itt ez előírás, keménygumival elássuk magunkat a homokba. Azt mondják, még puhával is előfordul, de nekünk most szerencsénk volt, a hét elején esett. Ez a világ legnagyobb homokozója. A tengeren elviselhetőnek éreztük a hőséget, de a szigeten úgy tűnt, mintha még forróbban tűzne a nap, ráadásul a szél is elállt, Davidet már nagyon fárasztotta. Beálltunk a sorba, és indultunk át a kijelölt úton, a sziget keleti oldalára, most én ültem a kormány mögé, David pihent. Szerencsére senki se kapart el, még én sem, pedig nagyon kezdő vagyok a homokon autózásban. A keleti partra érve gyorsan szétszéledt a kényszer szülte társaság. Mi is suhantunk a végtelenek érzett homokos tengerparton, elkábított a határtalan szabadság érzése, sajnáltam, de meg kellett állni, már messziről látszottak a kicsi házak, ki is béreltünk egy csinos bungalót. David lepihent, én pakolgattam, és tanulmányoztam a kapott ár-apály táblázatot. David estig aludt, hát egyedül sétáltam be a hullámokba, majd estig a fák árnyékában olvasgattam. Az éjszaka tele volt zajokkal, sőt kutyaugatással, gondolom a dingók ólálkodtak a házak között, élelmet kutatva. Reggel lustálkodtunk, majd útra kelve, ma David próbálta ki a tengerparti autózást, nagyon tetszett neki is. A tervünkben a két különösen tiszta, belső tó felkeresése szerepelt, először a kisebbikhez, a Wabby tóhoz mentünk el, itt nem volt tömeg, néhány család csak. Rábeszéltem Davidot, hogy fürödjön ő is, sikerült, örült, mert kellemesen lehűtötte a kristálytiszta édesvíz. Délután megnéztük a híres Mahenot hajóroncsot, amit 1935-ben sodort partra egy hatalmas ciklon. Elgondolkodtam, mekkora ereje lehet egy ilyen tengeri viharnak, ha egy ekkora hajót képes a partra tenni, mit csinálna a mi kis hajónkkal, belökné a sziget belsejébe?

Örültem, mert sikerült David figyelmét teljesen elterelni a betegségéről. Látszott rajta a megkönnyebbülés, újra a régi, vidám David volt. Reménykedtem, hogy ez így is marad hazáig. Este zenét hallgattunk, könnyűzenét, komolyat, egészen beleéltük magunkat, még táncoltunk is a homokon. David átölelt, és teljes komolysággal, a fülembe súgta – lehet, hogy ez az utolsó gondtalan hajóutunk.

- Miért lenne az utolsó? Ha felgyógyulsz, még sok szigetet felkereshetünk.

- Ha felgyógyulok!

Nem folytattam, eltereltem a figyelmét. Másnap is szoros programunk volt, délelőtt tanösvényeken túráztunk. délután a hatalmas, és csodálatosan tiszta vizű McKenzie tóban hűsöltünk. A harmadik napon készülődtünk, összepakoltunk, mert a délutáni komppal vissza akartunk menni. Délelőtt David a térképet tanulmányozta, és az időjárás jelentéseket hallgatta, szerette volna körbehajózni ezt a százhúsz kilométer hosszú szigetet, én benne voltam, miért is ne. Kisebb viharokat, esőt jeleztek erre, de David csak legyintett. Estére értünk be a Hervey Bay- i kikötőbe, és hajón töltöttük el az éjszakát.

Nyolc óra körül indulunk el a hosszú útra, Darlával, a mi kis hajónkkal. David a lányáról nevezte el a hajóját, nagyon hiányzott neki, így legalább névben vele élt. Ma is forrón tűzött a nap, de kellemesen enyhítette a felerősödő szél a meleget. Fraser sziget mentén haladtunk északkeletnek, kelet kivételével csak a tengert láttuk, ha keletre néztünk egy idő után az is unalmassá kezdett válni, a lakatlan sziget homokos partját, beljebb végig zöld dzsungelét láttuk csak. Időtlenné váltunk, ráértünk mesélni, mindketten a gyermekéveinkre, a fiatalságunkra emlékeztünk vissza, meglepő volt, bár különböző kontinensen nevelkedtünk, de a neveltetésünk hasonló értékek mentén történt. A szüleink amerikaiak voltak, ott születtek még a nagyszüleink is. David most először beszélt ilyen nyíltan a házasságáról, ami, csak miatta tartott ennyi ideig valójában, most is csak külön élnek, nem váltak el hivatalosan. Amerikai házukba, a felesége jön évenként Németországból a lányához látogatóba. 

Szépen haladtunk, dél körül már majdnem elértük a sziget csúcsát. Estére szerettünk volna a Fraser sziget ellenkező végén, Inskip-nél kikötni. Minden a tervek szerint haladt, de ahogy elértük a sziget legészakibb csúcsát az időjárás rosszra fordult. Hirtelen eltűnt a nap, sötét, szinte fekete felhők sűrűsödtek horizont keleti alján, és egyre jobban fújt a szél. Nagyon idegesített, könyörögtem Davidnak, hogy kössünk ki egy alkalmas helyen, de David csak mosolygott. Megnyugtatott, ez a vihar elmegy északnak, mi pedig most már délnek fordulunk. A vihar egyre közeledett, nem ment északnak, hatalmas hullámokat korbácsolt fel a szél. Hol a tetején táncolt a hajó, hol lezuhantunk a mélybe, és átcsapott felettünk a víz. Lementem a kabinba, hányni, de a hányinger nélkül is lementem volna, annyira reszkettem a félelemtől. David fent maradt a kormánynál, amibe valójában csak kapaszkodott. A szél most már ordított, villámlott körülöttünk, és rettenetesen dörgött. Imádkoztam, hogy megússzuk élve, eluralkodott rajtam a halálfélelem, leültem az ágy mellé, és ráborultam. Vizes volt alattam a padló. Nem akartam cápaeledel lenni. David idegesen lerohant, közölte a szörnyű hírt, a hajó irányíthatatlan, valami történt a kormánylapáttal. Ki akart menni, mert egy fémrúd himbálózik a kormányfülke előtt, ha elszabadul, betöri az üveget, és akkor végünk, bezúdul a víz. Könyörögtem neki, ne menjen, de feltépte az ajtót és kilépett a viharba. Zokogva vártam vissza, hiába. A hajó csak rohant a vakvilágba, megállíthatatlanul.

folyt. köv.