Álmok regénye ( tizenkilencedik rész)

Főztem egy kis cikória kávét, kenyeret szeltem, mellé egy kis gyümölcslekvárt kockáztam fel. A kutyának odadobtam a kenyér héját. Megmosakodtam a lavórban, hajamat kibontottam, alaposan kifésültem és újra feltekertem egy kis kontyba. Felvettem egy vastagabb mellényt, a fejemet bekötöttem egy jó meleg kendővel. Így már újra frissnek, nőnek éreztem magamat, és nem fáztam. Alig fűtjük a házat, nagyon fogy a fa. Erikkel kimehetnénk az erdőre fát vágni, de az nyers, nem jól ég, meleget se ad, csak kormoz. Gyorsan lementem megnézni, hogy él e még a tehén. Arra gondoltam, hogy kiviszem a ház mögötti földre, ott több legelni valót talál, február vége felé járunk, már sarjad egy kicsit a fű is, de előbb megreggelizünk.

Lotte már várt, de Eriket ébresztgetni kellett, nyolcra sietnie kell a Hitler Jugendbe. Mi meg Lottéval tízre megyünk a paplakba dolgozni, gézt szabunk, és csomagolunk. Folyton az ajtót lesem, hátha belép Helena. Lotte is várja, sokszor kérdezi – mikor jön már haza anya?

Hetek teltek el, de Helenáról nem jött hír. A faluban suttogták, hogy Drezdában nem maradt épen egy ház sem, a város lakóinak a fele elpusztult a bombázásban, és a tűzben. Nem reménykedtem, tudtam, hogy a csoda az lenne, ha ránk nyitná az ajtót. Nincs, akivel megoszthatnám a fájdalmamat, az unokám és a fiam, még gyerekek, a falubeli asszonyok csendesek, senki sem siránkozik, vagy nem akar, vagy nem mer. Nekünk, nőknek itthon kell helytállnunk, míg a férjeink, fiaink, Németországért, értünk harcolnak, panasznak nincs helye. Fogalmam sincs, hogy valójában miért tört ki a háború, igaz én csak egy falusi parasztasszony vagyok, nem értek én a nagy politikához semmit. Végzem a dolgom és kész. Nekem elég, ha a Führer tudja, mit miért tesz. A semmiért nem lehet ekkora világégés, borzalom! Azt hiszem, mi rosszkor születtünk.

Erik megbolondult, mindenáron a frontra akar menni, harcolni, hiába mondogatom, hogy még nem vagy tizenhat éves sem. Jelentkezett néhány barátjával együtt, de elutasították őket, azzal az indokkal, hogy nincsenek kiképezve, de most nincs is katonai kiképzés itt, nincs rá ember. Dühösen morgolódott, de hiába, itthon kellett maradniuk.

A borjút levágtuk húsvétra, alig volt rajta hús, olyan soványka volt szegény, de jólesett már a tartalmasabb étel. Adtam belőle a Plébános úrnak is. Már nem reméltem, hogy Helena hazajön. Csináltam a kert végében egy jelképes sírt, egy fakeresztet belenyomtam a földbe, és egy csokor hóvirágot tettem a tövébe. Minden este kimentem, sírtam egy sort a szeretteinkért, és elmondtam néhány imát a lelki üdvükért. Megígértem Helenának, hogy felnevelem tisztességgel a lányát.

Hallottuk, hogy a környező falvakban, már megjelentek az orosz katonák, teherautókkal. Attól kezdve lent aludtunk a mi kis légópincénkben. Éheztünk, már nem kaptunk élelmiszerjegyet sem, cserekereskedelem lett a divat. Minden értékes holminkat elcseréltük lisztért és krumpliért. Vártam a háború végét, nem érdekelt már, hogy ki a győztes, ki a vesztes, csak vége legyen. Vissza akartam kapni a régi, félelem nélküli, békés munkáséletemet. Soha nem lesz vége, ezt kiabálta egy belső hang. Ilyen nem lehet, egyszer minden véget ér, még a háború is. Már meg sem pucoltuk a krumplit, héjastul főztük, és úgy is ettük.

Vasárnap lottéval elmentünk a misére, csendesen, halkan énekeltünk. Kevesen merészkedtünk el a templomig, az atya sem prédikált hosszan. Mi a falu végén laktunk, nem voltak házak, szomszédok a közelben, minden fontosat, a híreket is, itt tudtam meg a paplakban, vagy a misén. Az egyik asszony sírva suttogta, hogy a szomszéd faluban lakó rokonukat teljesen kifosztották az oroszok, sok nőt erőszakoltak meg, aki ellenállt, azt egyszerűen agyonlőtték. Rettegve mentem haza. Otthon a lelkére kötöttem Eriknek, hogy ha én reggelente óvatosan feljövök körülnézni, ők addig maradnak lenn, amíg újra vissza nem jövök.

Erik ellenkezett, mint mindig, hogy neki menni kell az iskolába, és a Hitler – Jugendbe gyakorlatozni, hajtogatta. A falunkban tűzoltó alakulatba tartoztak ezek a fiatal gyerekek. Sokszor ért haza sötétben, az idegességtől fájt a fejem, rettegtem, hogy baj éri. Hiányzott a segítsége is, ásni kellett volna, nyakunkba szakadt a jó idő, szerettem volna vetni egy kis salátát, zöldséget és borsót. A földeket úgysem tudjuk megművelni, lovak nélkül nem tudunk szántani, de vetőmagunk sincs.

Se Helenáról, se Stefánról nem kaptunk hírt, a lelkemben gyászoltam őket, de a gyerekek előtt, főleg Lotte miatt, úgy szóltam róluk, azt mutattam nekik, mintha biztosan élnének. Nem akartam teljesen elszomorítani, amúgy is keserves, félelmekkel teli a kis élete mostanában.

Kipihenten jókedvűen ébredtem, csendben felosontam, a nap is felkelt, jól indul ez a nap, gondoltam, de amikor kiléptem a műhely ajtón, hangok szűrődtek ki az istállóból. Róza keservesen felbődült, mintha megütötték volna, Hanzi kutyánk mozdulatlanul feküdt az istállóajtó előtt. Már tudtam, hogy ez egy szomorú nap lesz. Vissza akartam osonni, de a házunkból kilépett két szovjet egyenruhás férfi és jöttek át az udvaron. Megláttak, már nem mertem visszamenni. Lassan, tétova léptekkel elindultam én is az istálló felé. Az egyik felém kiáltott –„némeckájá szuka”. A másik elindult a műhely felé, megtorpantam, de megfordulni nem mertem. Benézett az ajtón, majd becsapta és ő is jött az istállóhoz.  Félve megálltam a kitárt ajtó előtt, a két orosz bement mellettem. Róza, szegény sovány tehenünk, feküdt a saját vérében, elvágták a torkát. Hangoskodtak, nagyokat nevettek, egymásra, majd rám mutogattak. Folytak a könnyeim, reszkettem, annyira féltem, hogy feljönnek utánam a gyerekek.

- Kleba, kartofel? – kiabálta a legidősebb felém.

- Nye ponyemájes? – ordította még hangosabban.

Csak álltam az istálló ajtóban, folytak a könnyeim. Az ordibáló kinyúlt, és berántott. A többiek a tehenet nyúzták. Engem az idősebb lerántott a ganés szalmára, rám fogta a fegyvert és mutatta, hogy húzzam fel a szoknyám. Ordítani kezdtem, hogy én egy öregasszony vagyok. A többiek hangosan röhögtek. Megpróbáltam talpra állni, a csizmás lábával visszarúgott a ganéra. Letette a fegyvert, és már tornyosult is fölöttem, a többiek tapsoltak és kiabáltak. Megsemmisülve feküdtem, lehúztam a szoknyámat, a fiatalabbak legyintettek rám, ekkor állt meg az ajtóban Erik, ordított valamit. Egyszerre fordultak az ajtó felé, még hallottam a lövések hangját, az idősebb rám nézett, a hideg puskacsövét a forró homlokomhoz nyomta, és elsötétedett a világ.

A kicsi Lotte a félelemtől megnémulva rohant, csak rohant az úton, amikor elérte a házakat, sikongani kezdett, egy asszony kiugrott a kapun és berántotta a lánykát. Csodálatos tavaszi napban ragyogott az eső áztatta táj, a föld sötétebb lett, a fák, a mező smaragdzöld színre váltott. Két sovány macska összegömbölyödve napozott egy kőrakáson.

folyt. köv.

Álmok regénye (tizennyolcadik rész)

Ötödik álom

Johanna állt az istálló ajtóban, és a hold fényében bámulta az egykor oly gyönyörű tehene horpadt hasát, gyenge kis borja hiába döfködte a tőgyét. Nincs eleség, nincs tej se. Még szerencse, hogy a légiriadók között ki tudtam osonni, hogy megitassam őket. A kutyán és a tehénen kívül nincsen más állatunk, üresen állnak a tyúkólak, kacsáim és libáim már a háború elején elfogytak.  A földeken ugar, nincsenek szénakazlak. Azt a pár birkát, ami még maradt, tavalyelőtt levágtuk. Stefan Kaufmannt, a férjemet, negyvenben behívták katonának, rá két évre jöttek a hírrel, hogy odaveszett az orosz fronton, pontosabban eltűnt, lehet, hogy fogságba esett. Az óta nincs semmihez kedvem, még eltemetni sem tudom, valahol, orosz földön van elásva, de lehet, hogy temetetlenül, a vadak martaléka lett, nem tudni, lehet, hogy él, adja Isten. A vejem, Hans Berger, negyvenháromban halt hősi halált a Führerért, Németországért Már reggel óta szorít a torkom, folyton sírhatnékom van.

Drezdát az angol, és Amerikai repülők lebombázták, azt mondják, hogy Drezda lángokban áll a gyújtóbombáktól, sok kilométerre lehet látni a fényeket az éjjeli égen. A lányom nem ért haza, hiába várom, egy drezdai hadiüzemben dolgozott. Nyomorultul érzem magam, jobb lenne elpusztulni már, Helena biztosan a drezdai romok alatt lelte halálát, de akkor mi lesz a kicsi Lottéval, ki neveli fel, még csak négy éves, és mi lesz a fiammal, Erikkel, ő is gyerek még, tizenöt éves múlt csak, bár mostanában felnőttet játszik. Mint minden lelkes Hitler-jugend, a frontra akar menni a végső győzelemért, amiben hinni, minden németnek kötelessége, fővesztés terhe mellett. Még itthon is az Erikát harsogja, nekünk a kis Lottéval, dicsérnünk kell a hangját.  Teljesen átnevelték, nem is érdekli más, csak a katonaság, az apját háborús hősként emlegeti, pedig lehet, hogy él, és egyszer hazajön a fogságból. Még a kislányt is zsidógyűlölő dalocskára tanítja.

Zsidó zsidó vérszívó,

Német átok talpnyaló,

Sátán fajzat szarvad nő,

Majd csak eljön az időd.

Pedig a mi kis falunkban csak egyetlen zsidó család élte szorgalmas életét, a fűszeres Adlerék. Tisztességes német emberek voltak, a dédszüleik is itt születtek, Dorfhainben. Még a háború elején elvitték őket. Boltjukat az évek során széthordták, nagy volt az inség.

Johannából feltört a sírás, bevánszorgott az istállóba, ráborult a sovány tehene nyakára, és vigasztalanul zokogott és zokogott. Kiáltozásra eszmélt fel, Erik hívta. Megtörölte az arcát a köténye aljába, kihúzta magát, és gyors léptekkel sietett föl a házba.

- Mutti! Azt beszélik, hogy a hadiüzemet földig rombolták. Helena azért nem jön!

- Elhallgass te! Ne a gyerek előtt! Majd hazaér, ha tud.

Ekkor újra megszólaltak a szirénák. lekapcsolták a lámpát, a sötétítőket már délután behúzták.

- Le kellene mennünk fiam.

- Minek, úgyis csak vaklárma. Itt nem bombáznak, nincs értelme. Ez egy kis szaros falu, öregekkel és gyerekekkel. Csak egy kis kötszergyártó üzem van a paplakban.

Fülsiketítő robbanás rázta meg a házat. Mind a hárman az ajtóhoz ugrottak.

- Csak egy eltévedt bomba Mutti – mondta, de azért felkapta a síró Lottét és rohantak át az udvaron, hátra a műhelybe. Johanna kinyitotta a hátsó falnál álló nagy szekrényt, aminek hiányzott a hátulja, mögötte egy kis ajtó sejlett fel, amin át egy lépcső vezetett le, a papa készítette kis óvóhelyre. Johanna gondosan behúzta a szekrényajtót, és a viharlámpa fényénél lebotorkáltak. Gondosan berendezték, székek, egy asztal és két priccs volt a berendezés. Sarokban egy kis polc, rajta kekszek és kétszersültek dobozokba. Alul egy kanna víz, mellette poharak. A másik sarokban egy kis fémhordó, tetővel, ez volt a toalett.

- Ahányszor lejövünk, annyiszor adok hálát a Jóistennek, áldom apád eszét és kezét. Én csak morogtam mikor csinálta ezt a kis óvóhelyet, nem hittem, hogy a háború ilyen sokáig eltart, és azt sem, hogy mi ezt rendszeresen használni is fogjuk.

- Apa előrelátó volt, és jó katona. Büszke vagyok rá, Németországért halt meg.

- Nem biztos, hogy halott, lehet, fogságba esett.

- Akkor már írt volna.

- Kisfiam az orosz fogságból, még senki nem küldött ide levelet.

- Na, ma már itt alszunk- mondta Johanna és elővette az ágyneműket a priccs alól.

Reggel hatkor már pitymallott, kibújtam az alvó kislány mellől, Erik is húzta még a lóbőrt, későn ébredő volt mindig. Óvatosan nyitottam ki az ajtókat. Csendben lopóztam fel a házba. Soha nem lehet tudni, mire megyek be. Azt mondják, hogy az oroszok már elérték a német határt, jönnek befelé. Amerre járnak, rabolnak, főleg élelmet, és snapszot. A nőket megerőszakolják, mindegy nekik, hogy hány évesek. Féltem a kislányt, de a fiamat is, olyan önfejű, még szembeszállna velük, akkor pedig agyonlövik. Benyitottam Helena szobájába, reménykedve, hogy az ágyában alszik, de az ágy érintetlenül állt. Istenem, add, hogy ma haza jöjjön! 

Folyt. köv.

Álmok regénye (tizenhetedik rész)

- Boldog karácsony Miriam! Szeretnék beszélni veled, mikor lenne számodra alkalmas?

- Neked is David! Én most is ráérek, itt ülök kint a teraszon.

- Rendben, akkor indulok is.

Vajon mit hoz számunkra ez a beszélgetés, reménykedek, hogy örömmel jön, és nem beteg. Én sem vagyok tökéletes, szemet hunyok hát a bántó viselkedése felett. Ha a szakítást akarja személyesen közölni, a betegsége okán, elfogadom, nem sértődöm meg, hanem tisztelettel tekintek rá a bátor és egyenes kiállásáért. Mi soha nem leszünk hasonlóak egy régebbi regényem idős házaspárjához, akiket a szüleimről mintáztam meg, bár ők nem érték meg együtt az idős kort, csak elképzeltem őket ilyennek. Ez a házaspár betegen is kitartott egymás mellett, lett volna lehetőség a gyógyíthatatlan beteg feleséget hoszpisz házban elhelyezni, a férje mégsem tudta megtenni. Ápolta a haláláig, végül ő is vele halt. Mi öregek sem vagyunk, és házasok sem, nincs mögöttünk egy közösen leélt élet sem, csak néhány boldog óra, és néhány vidám hétvége együtt. Mit akarok én?

Kocsiajtó csattanására eszméltem fel, leszaladtam, hogy beengedjem. Ránéztem, de rögtön láttam rajta, hogy a hangulata igencsak borús. Átadtuk egymásnak az ajándékainkat, mindketten parfümöt vettünk egymásnak. Egyszerű ajándék, nem kell gondolkodni, hogy mivel is lepjük meg egymást. Egy pohár könnyű fehér bort kért, szerencsére találtam a hűtőben. Csak ült a hintaszékben, és nézett maga elé, éreztem, hogy nem tudja, hol kezdje a mondanivalóját, vagy inkább a magyarázkodást.

- Bocsáss meg Miriam, amiért ilyen otromba módon viselkedtem. Láttalak a klinikán, gondolom sejted miért hazudtam neked. Kiújult a nyirokmirigy rákom. Akkor, a nyaralóban tudtam meg, hogy másnap be kell mennem egy ismételt vizsgálatra és megbeszélésre. Nem akartalak a betegségemmel terhelni, és most sem akarlak, de így korrekt a szakítás, tudnod kell az okot.

- David, én, szeretlek, még akkor is, ha mi csak hétvégi szeretők vagyunk. Elfogadlak a betegségeddel együtt, ami, ha jól tudom, manapság a legjobban gyógyítható rák ráadásul, és fel fogsz gyógyulni belőle. A szüleim halála óta nem tartoztam soha senkihez igazán, most először érzem, mennyire fáj, hogy elveszthetlek. Szeretnék segíteni, ketten többre mennénk – dadogtam el szipogva.

David csak nézett rám azokkal furcsa kék szemeivel, nem akarta hinni, nem erre a reakcióra számított. Felállt, átkarolt és csak annyit suttogott – köszönöm.

Együtt töltöttük a hétvégét, csak hétfő reggel ment haza. Boldog voltam. Hittem a felgyógyulásában, bár, mint visszaeső betegnek, kisebbek lettek az esélyei.

Kellemesen hűvösre, kicsit esősre is fordult az idő. David kemoterápiás kezelésekre járt. Hetente találkoztunk, többnyire nála, nem jártunk sehova. Sokat beszélgettünk, vagy csak csendben olvasgattunk, zenét hallgattunk. Közeledett az Ausztrália nap, január 26. Nagy ünnepe az ausztráloknak, David is kapott egy kis szünetet a kezelések között. El is határoztuk, hogy most kihajózunk, reméljük a rossz idő is elmúlik majd, meglátogatjuk a közkedvelt hatalmas homokszigetet, a csodálatos Fraser Islandot.  Ez lesz az eddigi legtávolabbi hajóutunk.

Minden összejött a hét elejére, Chris Peterson kórházba került szívpanaszokkal. Lily anyukájának végül csak elzáródott az epevezetéke, kénytelen kivetetni az epekövét, pedig azt hitte, hogy megússza az időnkénti rosszullétekkel, diétával, és gyógyszerekkel. Mást se csináltam, mint betegeket látogattam. Chris az az ember, aki két végén égeti az élete gyertyáját, az a típus, aki azért ás gödröt, hogy betemethesse. Csak nevetett, mikor korholtam ezért, mondtam neki, hogy munkamániásokkal van tele a temető. Lindán, a feleségén látszott a félelem, hiszen még ott a két felneveletlen kamasz fiú, a hitelek, amit a házépítésre vettek fel, arra a házra, ami szerintem, nekik hatalmas, ez ház tükrözi híven Chris megalomániáját. Remélem, most visszavesz a tempóból. Nem jövünk egyforma munícióval erre a világra, de amivel jövünk, azt úgy kell beosztanunk, hogy mennél tovább kitartson az életünk során. A "Peterson féle" emberek elherdálják az energiájukat.

Már csak egy hét, és indulunk, most nagyon várom. Daviddel mindent megbeszéltünk, a szokásosnál is alaposabban készültünk fel az útra. Feltöltöttük a gyógyszeres dobozt, az ivóvíz készletet megdupláztuk. Több meleg takarót tettünk be, vittük a kemping felszerelést, bár utólag kiderült feleslegesen, mert a bérelt jeephez többek között járt az is. A Fraser sziget partján tilos a piknik a dingók miatt, kikötni ki lehetne, de csak négy kerék meghajtású terepjáróval lehet a szigeten túrázni, egy komp visz át bennünket Hervey Bay-ből, ott váltunk ki engedélyt is a belépéshez.  A szigeten választhatunk, hol szállunk meg, mi valószínűleg a kis bungalót választjuk, azt már eldöntöttük. A hajót majd ott lehorgonyozzuk valamelyik kikötőben. Péntek reggel korán indultunk, kellemes napos időben, délelőtt már kibírhatatlanná vált a hőség, a hajón a kellemes tengeri szélben még elviseltük. Az időjárás előre jelzés azonban nem volt biztató, heves viharokat ígértek, sőt ciklonok kialakulását is lehetségesnek tartották. Mindenesetre most felettünk ragyogott a nap, és mi bizakodva, jókedvűen, tele várakozással hagytuk el Brisbane kikötőjét, hogy a hosszú úton ne unatkozzunk, belekezdtem az utolsó álmom történetébe.

folyt. köv.