KÖSZÖNTELEK LÁTOGATÓ!

Hogy erre jársz, az nem véletlen.

Örömömre szolgál, hogy megoszthatom veled a gondolataimat, tűnődéseimet az életről.

A kedvenceim között biztosan találsz számodra kedves zenét is.



„Több dolgok vannak földön és égen, Horátio, mintsem bölcselmetek álmodni képes.”

William Shakespeare Hamlet



2013. november 25., hétfő

Remény idején



Norman unottan nézett ki az ebédlő ablakán, legszívesebben otthagyta volna már az asztalt, de nem merte megtenni. Az apja többször is megrovón nézett rá. Unta Dag nagypapa történeteit a szibériai életéről, ezerszer végighallgatta már. Most meg azzal állított be, hogy szeretne látogatóba menni a Bajkál-tónál élő rokonokhoz, ismerősökhöz. Egészsége most még megengedi ezt az utazást, de ki tudja, mit hoz a holnap, mégiscsak betöltötte a nyolcvanadik évét, nagyon szeretné, ha vele menne, Brian fia, és az egyetlen unokája, Norman.
- Repülővel, hipp hopp ott vagyunk. Nekem ez a látogatás nagyon sokat jelentene.
- Megbeszéljük Hannával apa, rendben.
 Öreg Dag a házból kilépve fázósan húzta össze a kabátját, szokatlanul hideg szél havat hordott, éles tűszúrásokat érzett az arcán. Milyen furcsa, a 2295-s Yellowstone-i szuper vulkán kitörése után fokozatosan hűlt a hőmérséklet, már rég eltűnt a forróság. Istenem, fél Amerika elpusztult, akit nem ölt meg addig a hőség, az eltűnt a forró hamuban. Most aztán fázhatnánk, ha nem süllyesztettük volna a házakat félig a földbe, a hőség miatt. Jól jött ez a technika a hidegben is, gondolta.  A napenergia, ezekben a borús években, csak a világításra elegendő, néha még arra sem, a fűtésre végképp nem marad semmi energia. Más anyag nincs a világon már, amivel fűteni lehetne. Mindent kibányáztunk, kivágtunk, kipumpáltunk a földből, nincs más üzemanyag csak a víz, átalakítva, és a napenergia. Már 2210 óta csak űrbányászat létezik, onnan jön minden szükséges anyag. Üzemanyagot csak a Holdon találtak, a hélium 3-s izotópját, de az ottani bányászat csak későn kezdődött az alattomos holdpor miatt, nemrég találták meg azt a technikát, mellyel kiküszöbölik az ártalmait. Atomenergia tiltva, pedig most jól jönne a fűtéshez.
A kitörést követő évben nem is láttuk a napot, elpusztult a növényzet zöme, rengeteg ember és állat fagyott meg a zimankós időjárásban és a nagy havazások járhatatlanná tették az utakat.  Azóta nem tért vissza a hőség, egy kicsit melegedett az idő, csak télen van fagy és hó, a nap is kisüt már, de az időjárás elváltozott. Régen két évszak volt, egy meleg télen, és egy forró nyáron. Én csak ezt ismertem, még a Bajkál-tónál is. Most meg négy van, mint a hőség előtti időkben, a 2100-s évek előtt. Az mondják az volt a normális, lehet, de mi nem is ismertük, mi a forróság idején születtünk, azt szoktuk. Most nagyon fázunk, mormogta magában, és behúzta a nyakát a kabátba. Hanna nem engedi el a gyereket velünk. Mindig olyan aggódós természete volt. Majd biztos a hiányzó vizsgákkal érvel, de Norman jó képességű, ráér letenni azokat később is. Végre hazaért. Beni a kis keverék kutya boldog ugrándozásba kezdett a gazdája láttán.
- Hú, még téged is ki kell, hogy vigyelek! Na, várj egy kicsit, leülök egy percre és indulunk.
Eldőlt a nappali kanapéján és a jöttére bekapcsolódó fali televízió világ híradóját bámulta. Mindenfelé özönvíz, viharok, tornádók. Ez nem változott, csak régen homokviharok voltak,  hatalmas tüzek, ciklonok, és szuperviharok.
- Na, induljunk, járunk egy kicsit Beni.
Liverpool külterülete csendes volt esténként, csak néhány kutyasétáltatóval, vagy esti futóval találkozott a közeli parkban, amelyben több volt a pad, és egyéb testedzést szolgáló berendezés, mint a fa, vagy bokor. Mostanában divattá vált a faültetés, központilag osztogatják a csemetefákat, és aki akar, ültethet a kijelölt helyeken. Ezzel is növelve a zöldterületeket Most, hogy megmaradnak a kis fák, van csapadék, nagy lett a lelkesedés. Nem marad olyan sivár minden –gondolta.
Kora reggel ébredt, nyugodtan megreggelizett Benivel, és már indultak volna, amikor a fia jelent meg a telefonja képernyőjén.
- Gyere át, ha van időd!
Hanna döntött biztos, ezért nem kellene úgy sietni. Nekem mindig van időm, én időtlen öregember vagyok már –gondolta.
- Persze, hogy van fiam. Indulok is.
Kilépve a ragyogó napsütésbe, jobb kedve lett. Fürgén kipihenten sietett, a korai nyüzsgésben úgy érezte magát, mint hajdan, amikor maga is a munkába rohant reggelente. Belépve az ajtón meglepődött, mert mind a hárman vártak rá, csak a fiára számított. Halvány reményt érzett a kedvező döntésre.
- Hogy-hogy itthon vagy még Hanna?
- Csak később megyek be az irodába, mert rád vártunk. Ülj le.
- Szóval apa úgy döntöttünk, hogy mind a ketten veled megyünk. Én szabadságon vagyok, Norman a vizsgáit ráér letenni, neked pedig most kell menned, amíg még nem fáraszt annyira az utazás. Mi még soha sem voltunk a te szülőföldeden, amiről már annyit regéltél nekünk. Ideje megismernünk közelről is.
Dag érezte, hogy elönti a forróság, egy kicsit szédült is az örömtől. Végre visszatérhet oda, arra a helyre, amelyet az idő már alaposan megszépített, és úgy él az emlékeiben, mint egy tündérkert.
Irkutszki repülőtérre éjjel érkeztek, Dag meglepődve tapasztalta, hogy kellemes meleg van, de nincs forróság, pedig a nyár közepén járnak. Régen a nyarak itt elviselhetetlenül forróak voltak. Kerestek egy szállodát, mert úgy döntöttek, hogy bevárják a három nap múlva érkező Transz-szibériai expresszt, ha már itt vannak, kipróbálják. Egy napi utazással érnek el Baykalsk-ba, ahol szállást béreltek egy Guest Haus hotelban, még otthon.  Innen bejárják a környéket egy bérelt terepjáróval. Norman izgatottan várta a vonat indulását. Úgy érezte ilyen utazásban soha többé nem lesz része, itt minden teljesen más volt, mint Angliában.
Dagnak feltűnt, hogy a város nagyon sűrűn lakott, és minden második ember kínai. Már apja gyerekkorában megindult a kínai menekültek áradata észak felé, hatalmas tömegben jöttek, elhagyva az elsivatagosodott Kínát, ahol az éhínség és a hőség megtizedelte a lakosságot. Az út Baykalsk-ig csodálatos volt, a táj megváltozott, Dag gyermekkorában kevés volt az erdő, most fenyőrengeteg volt mindenfelé, amerre a szem ellátott.
Késő éjszaka értek a városba, mindhárman fáradtan zuhantak az ágyba. Brian még haza telefonált Hannának, hogy szerencsésen megérkeztek.
Ragyogó napsütésre ébredtek, kényelmesen megreggeliztek, és elindultak megismerni a várost.  A város inkább falunak tűnt, a házak többsége földbe volt süllyesztve, mint otthon, rengeteg kínai lakossal. Végre találtak egy autókereskedést, ahol hatalmas terepjárókat adtak bérbe. Egy hétre ki is béreltek egyet. Délutánra értek a szállodába, ettek egy helyi halkülönlegességet, ami egyiküknek sem ízlett.
- Ez olyan kínai étel lehetett, ami biztosan van nálunk is a kínai éttermekben. Nem szerettem soha a kínait! – mondta Dag.
- Mi sem!- felelték egyszerre Brian és Norman.
Reggel indultak el a Bajkál-tóhoz, Brian vezetett. Szilárd autóút vezetett a tóhoz, de nagyon régen újították fel, rázott végig.
- Mond Papa, miért jöttetek Európába, ha itt olyan jó volt? Erről soha sem beszéltél.
- Mert tíz évesen beteg lettem, leukémiás, és errefelé nem volt mód a felgyógyulásra. Apám, akkor elhatározta, hogy visszamegyünk Európába, mindenünket pénzé tettük, és mivel európai állampolgárságunk volt, mehettünk Angliába, ahol felgyógyultam. Így telepedtünk le Liverpoolba. A többit már tudod – és megsimogatta Norman szőke fejét.
A táj, melyet Dag a fejében őrzött, teljesen más volt. Ma sokkal dúsabbnak, zöldebbnek tűnt. Egy valami nem változott, akkor is, és most is rengeteg vadnyúl szaladgált az út mentén. A Bajkál-tó sem változott, épp olyan fenséges, hatalmas, békés volt, mint régen, és rendkívül tiszta. Bár amit régen sehol sem látott, most feltűnt, hogy rengeteg megművelt földterület volt látható, és szanaszét elszórva sok tanya bújt meg a ligetes erdők között.
- Biztosan kínaiak lakják. – mondta Brian.
- Biztosan, mert az orosz inkább vadászott, mint szántott. – felelte Dag.
- Állj meg fiam a parton egy kicsit, kiszállok és lepihenek egy kicsit, nem érzem jól magam.
Brian megállt, elővett a táskájából egy kis készüléket és Dag csuklójára tette, a képernyőn megjelent a vérnyomás, pulzusszám, és a testhőmérséklet. Magas a vérnyomásod apa, és a pulzusod is. Vegyél be egy vérnyomás csökkentőt, és pihenj le egy kicsit, addig mi Normannal körbenézünk.
Mire visszaértek Dag a tó partján ült és a tavat bámulta. Brian ismét leellenőrizte apja vérnyomását, ami nem sokkal lett kevesebb az előző mérésnél.  Így hát nem volt mit tenni visszaindultak a szálláshelyükre.
Másnap borús, esőre álló időre ébredtek, de Dag addig erősködött, míg csak elindultak Polovinnaja falu felé, Dag által annyit emlegetett kolóniába, a tündérkertbe. Amikor a több órás út után megérkeztek a kolóniára, Dag keserű csalódással konstatálta, hogy a telep lakói egy család kivételével mind kínaiak.  Ez a család a kolóniaalapító Jan leszármazottjaiból állt. Bár már ők is vegyes házasságban éltek, mert a feleségek, kínaiak voltak. A kolóniában alig volt gyermek, szinte csak idősek éltek a barlanglakásokban.
Dag estére már alig állt a lábán. Jan családja nyújtott szállást számukra és nagy megtiszteltetésnek érezték a látogatást. Minden jóval traktálták őket, de az öreg Dag kénytelen volt lefeküdni, Brian aggódni kezdett, mit kezd vele, ha rosszabbra fordul az egészsége, itt messze van a kórház.  Mikor beértek a szobájukba Normannal, az öreget még ébren találták.
- Miért nem alszol Papa? –kérdi tőle Norman
- Van egy fontos dolog, amit meg kell mondanom az apádnak.
- Mond apa, mi az, ami nem tűr halasztást?
- Ha itt halok meg, ne vigyétek a holttestemet Angliába. Temessetek az itteni sírkertbe, a nagyapám mellé, az öreg Dag sírjába.
Brian csak állt, és nem tudott megszólalni. Valahogy úgy érezte, hogy az apja soha nem hal meg, vagy legalább is nagyon sokáig él, de hogy most meghaljon az elképzelhetetlen. Most látta csak, hogy az apja bizony öregember, és bármikor utolérheti a halál már.
- Rendben apa – mondta, és leellenőrizte a vérnyomását.
Magas volt, a gyógyszer ellenére is. Elhatározta, hogy holnap reggel visszaindulnak, bár két naposra volt tervezve az ittlét, onnan pedig haladéktalanul visszarepülnek Irkutszkba, ott jobb kórházak vannak. Brian nagyon fáradtnak érezte magát, és mélyen elaludt.
Kora reggel Norman ébresztette, hogy nézze meg a Papát, mert nincs rendbe valami vele. A papa nem akar felébredni, és olyan furcsa pózban fekszik. Brian ránézett az apjára és rögtön látta, hogy már nincs élet benne.
Langyos eső szemerkélt a temetési szertartáson. Kevesen voltak, talán tízen. A kőre, mely fejfaként szolgált, fekete festékkel ezt írták: Itt nyugszik ifjabb Dag Rhode, aki itt született 2235 telén és hazatért meghalni 2315 nyarán.

2013. november 11., hétfő

Pusztulás idején



Dag és Norman sietve terelte az állatokat a barlangistállóba, hamar sötétedett, már kora őszre járt az idő. Bent már várták őket a fejők, a kolónia két csinos nőtagja. A tehenek is várták már ezt a pillanatot, feszült a sok tejtől a tőgyük. Mire a kecskéket és a birkákat sikerült a helyükre hajtani, a két asszony végzett is az öt tehén fejésével. A fejőgépeket vitték a mosóba. Dag a nagy tejeskannát beállította a hűtőkamrába. Norman még egyszer megnézte a disznók zárját, mert múltkor nyitva maradt. Lekapcsolták a világítást, Dag bezárta a hatalmas ajtót, és beriasztott. Szükség volt a riasztó felszerelésére, mert kétszer is betörtek az itteni őslakók, két disznót még a barlangban szúrták le és úgy vitték el azokat. Dag tisztában volt vele, hogy éheznek, de az igyekezet szikrája sem volt bennük, hogy a sorsukon változtassanak. Ennek, az orosz ember mindenbe beletörődő természete az oka, mondta Jan, a kolónia vezetője.
Csendesen baktattak a lakóbarlangok felé, megnyugodva hallgatták a süvöltő szelet, és a szélkerekek surrogó hangját, mert ez energiát jelentett, fényt és meleget. Apa és fia leült az ebédlőasztalhoz és várták, hogy Krisztin hozza a gőzölgő fazekat. Miután Dag felesége is az asztalhoz ült, mindhárman keresztet vetettek és Norman elmondta az áldást, majd mohón falni kezdtek. Ma ez volt az első meleg étel a gyomrukban. A pásztorkodáskor mindig csak egy kis cipót, és sajtot vittek magukkal. A vízre nem volt gondjuk, az állatok is és ők is a tóból ittak, rendkívül tiszta volt ez a víz.
- Holnap nem dolgozunk fiam, kimegyünk a Bajkál-tóra horgászni. Mindenki örülne egy kis sült halnak már. Na, menjünk kisfiam egy kicsit tanulni, mert mindjárt este lesz.
- Nem hagyhatnánk holnapra apu?
- Nem lehet, csak egy félórát matekozunk, azután játszhatsz.
Másnap ragyogó napsütésre virradtak, Norman rohant reggelizni. Apja és anyja már az asztalnál ült, és nagyon elmerülten beszélgettek, Normanra vártak.  Ima után kényelmesen megreggeliztek, vajas kenyeret tejjel, és egy kis füstölt húst. Összepakolták a horgászbotokat, Krisztin egy kis cipót tett sajttal a hátizsákba, majd Dag a vállára téve a merítőhálót elindult a nagy tó felé. Norman még visszarohant egy vödörért.
- Remélem tele lesz az a vödör? – kiáltott utána az anyja.
Másfél kilométer gyaloglás után értek le a partra, gyorsan kipakoltak, bedobták a horgokat, és kényelmesen elhelyezkedtek a csöpp kis horgászszékeken. Norman nagyon szeretett itt pecázni az apjával, egész nap beszélgettek, néha tüzet gyújtottak, hogy megmelegedjenek.
- Miért hordasz fegyvert apa? Ezek az őslakók, soha nem ölnek meg senkit, csak az állatokat.
- Nem lehet azt tudni fiam, és mostanában már többen láttak errefelé idegeneket, főleg kínaiakat, kószálni. Nem tudhatjuk, milyen szándékaik vannak.
- A fegyvereket is abból a távoli országból hoztátok?
- Igen. Amikor 2199-ben elmenekültünk Norvégia területéről mi, öt fiatal házaspár, szükségünk volt a fegyverekre, mert ide a távoli Bajkál-tó vidékére értékekkel megrakott terepjáróinkkal jöttünk, nem tudhattuk mi vár ránk a hetekig tartó úton. Oroszország nem volt biztonságos, sok útonállóval találkoztunk, jól jött a fegyver. Háború dúlt Európában, és a tapasztalataink alapján, minden okunk megvolt a félelemre.  A mi családunk hajdan, 2115 előtt Európa közepén élt, de akkor kitört az éhezők háborúja Viktória ükanyád, fiával, a te Norman dédapáddal, északra menekült. Ott még nem tombolt a nagy hőség, kellemesebb volt az időjárás. Ám a háború oda is eljutott, addig példás rendet eluralta a káosz és félelem. Ekkor határoztuk el, mi öt jóbarát és munkatárs, hogy feleségeinkkel együtt nekivágunk az ismeretlennek, keresünk egy olyan élhető vidéket, ahol még nyugalom van. Jannal jártunk előtte itt a Bajkál-tó környékén, még a békésebb időkben, elhatároztuk, hogy itt telepedünk le, és egy kolóniát alapítunk. A gyerekek mind itt születtek már. Ezek a fegyverek az óta velünk vannak, és bizony volt alkalom, amikor használtuk is őket.
- Miért lakunk barlangokban? Miért nem építettetek olyan faházakat, mint amilyeneket Polovinnája faluban láttam.
- Biztonságosabbak, te is átéltél már itt hatalmas viharokat, jégesőket. Megvédeni is könnyebb. Soha nem tudni mi jön még. Nagyon sokan menekülnek délebbről ide, főleg a kínaiak.
- Miért nem mentek vadászni, hisz van fegyveretek? Lehet, hogy a hegyeken túl még vannak vadállatok.
- Nincsenek kisfiam, az állatok és növények többsége pusztulóban van az egész világon. Egyszer, nagyon-nagyon régen azt mondta egy híres tudós, hogyha a méhek kipusztulnak, azt az emberiség csak négy évvel éli túl.
- Mik azok a méhek?
- Kis fullánkos repülő bogarak voltak, ők porozták be a növények virágait, és a nektárjukból mézet készítettek, amit az emberek nagyon szerettek. Majd egy alkalommal meg is mutatom a könyvekben. Láthatod a jóslat nem lett igaz, mert a méhek már száz éve nincsenek, és mi itt vagyunk, de az igaz, hogy ha ilyen ütemben pusztulnak ki a fajok, egyszer mi ránk kerül a sor.
- Tudom, hogy milyen állatok pusztultak ki. Nincs már jegesmedve és sok medveféle, csak néhol található meg valamelyik állatkertben. Nem élnek szabadon már majmok. Farkasok, teknősök, sokféle bogár és növény tűnt el örökre. Kihaltak a brazíliai indiánok, sok népcsoport eltűnt, beolvadtak a nagy nemzetekbe. Itt élt a világ legnagyobb tigrise, a szibériai tigris. Vajon találni még valahol?
- Nem tudom, de errefelé már nem él egy sem. Az utolsó, egy megszelídített tigris, egy itteni őslakosnál úgy élt, mint egy király, mindenki kényeztette. Az öreg halász mesélte, akivel néha itt találkozunk, azzal az öreg, ütött-kopott kis hajóval halászik a tavon.
Igaz-e, vagy nem, nem tudom.  Van ennek vagy ötven éve, az öreg orosz, kint vadászgatott a rengetegben, amikor furcsa hang ütötte meg a fülét, egy szikla mögül. Oda óvatoskodott, és egy kis tigriskölyök fújt rá nagy mérgesen. Az öreg megrettent, és remegő lábakkal nézett körbe. Nincs veszedelmesebb állat egy kölykét féltő anyatigrisnél, de csend volt a környéken, és a kicsin látszott, hogy nagyon éhes. Az esze azt súgta, hogy sebesen hagyja el a sziklát. Így is tett, de amikor a futástól kimerülten megállt, mögötte ott volt a kicsi tigris és tovább sírt.
Hazai irányba fordult és elindult, az állat követte. Egy alkalommal megállt, és a zsákjából elővett egy darab füstölt halat, odadobta neki. A tigriskölyök mohón befalta, a Bajkál-tóhoz érve megitatta, és így értek haza ketten. Attól kezdve mindennap felállította nyúlcsapdákat, és a tigrisgyerek gyorsan nőt. Kutyaként viselkedett, egésznap a faház ajtaja előtt hevert, ha valaki jött felállt és elállta a bejáratot. Vadászni nem járt, mert nem tanulta meg, és a gazdája gondoskodott az élelméről. Halat evett és nyulat. Hatalmas állat lett belőle, de nagyon szelíd. Néha elcsavargott, valószínű társat keresett, de azt nem találhatott, mert ő volt az utolsó tigris. Az emberek az óta sem láttak tigrist. Amikor megöregedett, egy éjszaka elment a rengetegbe meghalni, soha nem találta meg a gazdája.
Apa és fia elköltötték az ebédjüket, összeszedelődzködtek, és egy teli vödör hallal elindultak hazafelé.. Norman egész úton csak a történeten gondolkodott. Nagyon szeretett volna egy kis állatot, ami csak az övé. Apja egyszer megígérte, hogy hoznak egy kis kutyát, de az ebek itt hamar elvadultak és falkába verődve irtották a nyulakat. A nyúl fontos volt az őslakóknak, nem tűrték a kutyákat. Az nem lehet, hogy minden állat kipusztuljon, akkor mi lesz velünk, emberekkel? –gondolta.

Kedvenceim

Blogarchívum