Norman
unottan nézett ki az ebédlő ablakán, legszívesebben otthagyta volna már az
asztalt, de nem merte megtenni. Az apja többször is megrovón nézett rá. Unta Dag
nagypapa történeteit a szibériai életéről, ezerszer végighallgatta már. Most
meg azzal állított be, hogy szeretne látogatóba menni a Bajkál-tónál élő
rokonokhoz, ismerősökhöz. Egészsége most még megengedi ezt az utazást, de ki
tudja, mit hoz a holnap, mégiscsak betöltötte a nyolcvanadik évét, nagyon
szeretné, ha vele menne, Brian fia, és az egyetlen unokája, Norman.
- Repülővel,
hipp hopp ott vagyunk. Nekem ez a látogatás nagyon sokat jelentene.
-
Megbeszéljük Hannával apa, rendben.
Öreg Dag a házból kilépve fázósan húzta össze
a kabátját, szokatlanul hideg szél havat hordott, éles tűszúrásokat érzett az
arcán. Milyen furcsa, a 2295-s Yellowstone-i szuper vulkán kitörése után
fokozatosan hűlt a hőmérséklet, már rég eltűnt a forróság. Istenem, fél Amerika
elpusztult, akit nem ölt meg addig a hőség, az eltűnt a forró hamuban. Most aztán
fázhatnánk, ha nem süllyesztettük volna a házakat félig a földbe, a hőség
miatt. Jól jött ez a technika a hidegben is, gondolta. A napenergia, ezekben a borús években, csak a
világításra elegendő, néha még arra sem, a fűtésre végképp nem marad semmi
energia. Más anyag nincs a világon már, amivel fűteni lehetne. Mindent
kibányáztunk, kivágtunk, kipumpáltunk a földből, nincs más üzemanyag csak a
víz, átalakítva, és a napenergia. Már 2210 óta csak űrbányászat létezik, onnan
jön minden szükséges anyag. Üzemanyagot csak a Holdon találtak, a hélium 3-s
izotópját, de az ottani bányászat csak későn kezdődött az alattomos holdpor
miatt, nemrég találták meg azt a technikát, mellyel kiküszöbölik az ártalmait. Atomenergia
tiltva, pedig most jól jönne a fűtéshez.
A kitörést
követő évben nem is láttuk a napot, elpusztult a növényzet zöme, rengeteg ember
és állat fagyott meg a zimankós időjárásban és a nagy havazások járhatatlanná
tették az utakat. Azóta nem tért vissza
a hőség, egy kicsit melegedett az idő, csak télen van fagy és hó, a nap is kisüt
már, de az időjárás elváltozott. Régen két évszak volt, egy meleg télen, és egy
forró nyáron. Én csak ezt ismertem, még a Bajkál-tónál is. Most meg négy van,
mint a hőség előtti időkben, a 2100-s évek előtt. Az mondják az volt a
normális, lehet, de mi nem is ismertük, mi a forróság idején születtünk, azt
szoktuk. Most nagyon fázunk, mormogta magában, és behúzta a nyakát a kabátba.
Hanna nem engedi el a gyereket velünk. Mindig olyan aggódós természete volt.
Majd biztos a hiányzó vizsgákkal érvel, de Norman jó képességű, ráér letenni
azokat később is. Végre hazaért. Beni a kis keverék kutya boldog ugrándozásba kezdett
a gazdája láttán.
- Hú, még
téged is ki kell, hogy vigyelek! Na, várj egy kicsit, leülök egy percre és
indulunk.
Eldőlt a
nappali kanapéján és a jöttére bekapcsolódó fali televízió világ híradóját
bámulta. Mindenfelé özönvíz, viharok, tornádók. Ez nem változott, csak régen
homokviharok voltak, hatalmas tüzek, ciklonok, és szuperviharok.
- Na,
induljunk, járunk egy kicsit Beni.
Liverpool
külterülete csendes volt esténként, csak néhány kutyasétáltatóval, vagy esti
futóval találkozott a közeli parkban, amelyben több volt a pad, és egyéb testedzést
szolgáló berendezés, mint a fa, vagy bokor. Mostanában divattá vált a
faültetés, központilag osztogatják a csemetefákat, és aki akar, ültethet a
kijelölt helyeken. Ezzel is növelve a zöldterületeket Most, hogy megmaradnak a
kis fák, van csapadék, nagy lett a lelkesedés. Nem marad olyan sivár minden
–gondolta.
Kora reggel
ébredt, nyugodtan megreggelizett Benivel, és már indultak volna, amikor a fia
jelent meg a telefonja képernyőjén.
- Gyere át,
ha van időd!
Hanna
döntött biztos, ezért nem kellene úgy sietni. Nekem mindig van időm, én időtlen
öregember vagyok már –gondolta.
- Persze,
hogy van fiam. Indulok is.
Kilépve a
ragyogó napsütésbe, jobb kedve lett. Fürgén kipihenten sietett, a korai nyüzsgésben
úgy érezte magát, mint hajdan, amikor maga is a munkába rohant reggelente.
Belépve az ajtón meglepődött, mert mind a hárman vártak rá, csak a fiára
számított. Halvány reményt érzett a kedvező döntésre.
- Hogy-hogy
itthon vagy még Hanna?
- Csak
később megyek be az irodába, mert rád vártunk. Ülj le.
- Szóval apa
úgy döntöttünk, hogy mind a ketten veled megyünk. Én szabadságon vagyok, Norman
a vizsgáit ráér letenni, neked pedig most kell menned, amíg még nem fáraszt
annyira az utazás. Mi még soha sem voltunk a te szülőföldeden, amiről már
annyit regéltél nekünk. Ideje megismernünk közelről is.
Dag érezte,
hogy elönti a forróság, egy kicsit szédült is az örömtől. Végre visszatérhet
oda, arra a helyre, amelyet az idő már alaposan megszépített, és úgy él az
emlékeiben, mint egy tündérkert.
Irkutszki
repülőtérre éjjel érkeztek, Dag meglepődve tapasztalta, hogy kellemes meleg
van, de nincs forróság, pedig a nyár közepén járnak. Régen a nyarak itt
elviselhetetlenül forróak voltak. Kerestek egy szállodát, mert úgy döntöttek,
hogy bevárják a három nap múlva érkező Transz-szibériai expresszt, ha már itt
vannak, kipróbálják. Egy napi utazással érnek el Baykalsk-ba, ahol szállást
béreltek egy Guest Haus hotelban, még otthon. Innen bejárják a környéket egy bérelt
terepjáróval. Norman izgatottan várta a vonat indulását. Úgy érezte ilyen
utazásban soha többé nem lesz része, itt minden teljesen más volt, mint
Angliában.
Dagnak
feltűnt, hogy a város nagyon sűrűn lakott, és minden második ember kínai. Már
apja gyerekkorában megindult a kínai menekültek áradata észak felé, hatalmas
tömegben jöttek, elhagyva az elsivatagosodott Kínát, ahol az éhínség és a hőség
megtizedelte a lakosságot. Az út Baykalsk-ig csodálatos volt, a táj
megváltozott, Dag gyermekkorában kevés volt az erdő, most fenyőrengeteg volt
mindenfelé, amerre a szem ellátott.
Késő éjszaka
értek a városba, mindhárman fáradtan zuhantak az ágyba. Brian még haza
telefonált Hannának, hogy szerencsésen megérkeztek.
Ragyogó
napsütésre ébredtek, kényelmesen megreggeliztek, és elindultak megismerni a
várost. A város inkább falunak tűnt, a
házak többsége földbe volt süllyesztve, mint otthon, rengeteg kínai lakossal.
Végre találtak egy autókereskedést, ahol hatalmas terepjárókat adtak bérbe. Egy
hétre ki is béreltek egyet. Délutánra értek a szállodába, ettek egy helyi halkülönlegességet,
ami egyiküknek sem ízlett.
- Ez olyan
kínai étel lehetett, ami biztosan van nálunk is a kínai éttermekben. Nem
szerettem soha a kínait! – mondta Dag.
- Mi sem!-
felelték egyszerre Brian és Norman.
Reggel
indultak el a Bajkál-tóhoz, Brian vezetett. Szilárd autóút vezetett a tóhoz, de
nagyon régen újították fel, rázott végig.
- Mond Papa,
miért jöttetek Európába, ha itt olyan jó volt? Erről soha sem beszéltél.
- Mert tíz
évesen beteg lettem, leukémiás, és errefelé nem volt mód a felgyógyulásra.
Apám, akkor elhatározta, hogy visszamegyünk Európába, mindenünket pénzé tettük,
és mivel európai állampolgárságunk volt, mehettünk Angliába, ahol
felgyógyultam. Így telepedtünk le Liverpoolba. A többit már tudod – és
megsimogatta Norman szőke fejét.
A táj,
melyet Dag a fejében őrzött, teljesen más volt. Ma sokkal dúsabbnak, zöldebbnek tűnt. Egy
valami nem változott, akkor is, és most is rengeteg vadnyúl szaladgált az út
mentén. A Bajkál-tó sem változott, épp olyan fenséges, hatalmas, békés volt,
mint régen, és rendkívül tiszta. Bár amit régen sehol sem látott, most feltűnt,
hogy rengeteg megművelt földterület volt látható, és szanaszét elszórva sok
tanya bújt meg a ligetes erdők között.
- Biztosan
kínaiak lakják. – mondta Brian.
- Biztosan,
mert az orosz inkább vadászott, mint szántott. – felelte Dag.
- Állj meg
fiam a parton egy kicsit, kiszállok és lepihenek egy kicsit, nem érzem jól
magam.
Brian
megállt, elővett a táskájából egy kis készüléket és Dag csuklójára tette, a
képernyőn megjelent a vérnyomás, pulzusszám, és a testhőmérséklet. Magas a
vérnyomásod apa, és a pulzusod is. Vegyél be egy vérnyomás csökkentőt, és
pihenj le egy kicsit, addig mi Normannal körbenézünk.
Mire
visszaértek Dag a tó partján ült és a tavat bámulta. Brian ismét leellenőrizte
apja vérnyomását, ami nem sokkal lett kevesebb az előző mérésnél. Így hát nem volt mit tenni visszaindultak a
szálláshelyükre.
Másnap borús,
esőre álló időre ébredtek, de Dag addig erősködött, míg csak elindultak
Polovinnaja falu felé, Dag által annyit emlegetett kolóniába, a tündérkertbe.
Amikor a több órás út után megérkeztek a kolóniára, Dag keserű csalódással
konstatálta, hogy a telep lakói egy család kivételével mind kínaiak. Ez a család a kolóniaalapító Jan
leszármazottjaiból állt. Bár már ők is vegyes házasságban éltek, mert a
feleségek, kínaiak voltak. A kolóniában alig volt gyermek, szinte csak idősek
éltek a barlanglakásokban.
Dag estére
már alig állt a lábán. Jan családja nyújtott szállást számukra és nagy
megtiszteltetésnek érezték a látogatást. Minden jóval traktálták őket, de az
öreg Dag kénytelen volt lefeküdni, Brian aggódni kezdett, mit kezd vele, ha
rosszabbra fordul az egészsége, itt messze van a kórház. Mikor beértek a szobájukba Normannal, az
öreget még ébren találták.
- Miért nem
alszol Papa? –kérdi tőle Norman
- Van egy
fontos dolog, amit meg kell mondanom az apádnak.
- Mond apa,
mi az, ami nem tűr halasztást?
- Ha itt
halok meg, ne vigyétek a holttestemet Angliába. Temessetek az itteni
sírkertbe, a nagyapám mellé, az öreg Dag sírjába.
Brian csak
állt, és nem tudott megszólalni. Valahogy úgy érezte, hogy az apja soha nem hal
meg, vagy legalább is nagyon sokáig él, de hogy most meghaljon az
elképzelhetetlen. Most látta csak, hogy az apja bizony öregember, és bármikor
utolérheti a halál már.
- Rendben
apa – mondta, és leellenőrizte a vérnyomását.
Magas volt,
a gyógyszer ellenére is. Elhatározta, hogy holnap reggel visszaindulnak, bár
két naposra volt tervezve az ittlét, onnan pedig haladéktalanul visszarepülnek
Irkutszkba, ott jobb kórházak vannak. Brian nagyon fáradtnak érezte magát, és mélyen
elaludt.
Kora reggel
Norman ébresztette, hogy nézze meg a Papát, mert nincs rendbe valami vele. A
papa nem akar felébredni, és olyan furcsa pózban fekszik. Brian ránézett az
apjára és rögtön látta, hogy már nincs élet benne.
Langyos eső
szemerkélt a temetési szertartáson. Kevesen voltak, talán tízen. A kőre, mely
fejfaként szolgált, fekete festékkel ezt írták: Itt nyugszik ifjabb Dag Rhode,
aki itt született 2235 telén és hazatért meghalni 2315 nyarán.