Norman a
kihalt játszótéren lógatta a lábát egy hintán, bámulta az autók tömegétől
forgalmas utat. Tilos volt ilyentájt kint tartózkodni a szabadban, az erős UV sugárzás
miatt, ha egy környezetvédelmi járőr meglátja, figyelmezteti őt és a szüleit
is. Szeme megakadt egy légyen.
Elszaporodtak ezek is, és más bogarak is, - állapította meg -, és elkapott
egyet. A légy belecsípett a tenyerébe, és a fiú káromkodva kinyitotta a markát.
Anya szerint azért csípnek, mert szomjasak. Ezen elgondolkodott.
Hát víz az
nincs, meg kell várniuk a hajnali harmatot, azt felszívhatják. Nincs már
pusztítójuk, a madarak lassan mind eltűnnek, kipusztulnak, mert bármerre repülnek,
csak sivatagot találnak, de édes vizet alig. Lehet, hogy mind északra repült?
Mit fogunk enni, ha nem lesznek növények, se
állatok? Majd biztosan kitalálnak helyette valamit. Már most sem eszünk
gyümölcsöt soha, csak tablettákat. Van még narancs a szupermarketben, de drága,
jegyre nem is adnak. Minden ennivalót élelmiszer kártyával veszünk, persze vizet
is. Kártya nélkül az ivóvíz drága, mert messziről jön, a tengerek sótalanítóiból.
Szülinapomra banánt fogok kérni.
Elindult
haza, égette a déli forróság. Lehet vagy ötven fok itt ebben a betondzsungelben,
otthon jobb a klíma, itt csak az épített árnyékoló falak alatt lehet kibírni a
hőséget. A déli forróságban csillogtak, villogtak a házak napelem tetői. Utálta
őket, valahogy riasztónak találta ezt a hideg csillogást.. Milyen jó lenne, ha
lehetnének, kémények, piros cseréptetős házak, árnyas parkok, és erdők, mint a régi
természet filmeken.
Anya
megígérte, hogy északra költözünk, de én nem hiszek benne, nincs annyi pénzünk,
és már nem is lesz, mert apa már nincs többé, belepusztult a hőgutába, a 2110-s
rekordhőség idején. Ha nem száll ki az autóból hányni, talán még ma is élne.
Hiába vitték be a kórházba, késő volt. Az iskolában is csak arról beszélnek a
gyerekek, hogy milyen jó északon élni, nincs akkora hőség, mint itt, és vannak
erdők, és a folyókban folyik a víz. Nálunk már csak száraz folyómedrek vannak,
amelyekben csak akkor folyik a víz, ha özönvizet hozó ítéletidő tombol. Mégis
éhező tömegek próbálnak bejutni hozzánk, de a határok szigorúan őrzöttek. Anya
szerint, egyszer úgyis beengedik őket, hiszen nálunk már alig van munkáskéz.
Kevés a gyerek. Anya mesélte, hogy amikor születtem, 2100-ban, egyedül volt a
szülészeten, mert azon héten nem volt több szülés. Nem is jó ez nekünk,
gyerekeknek, mert minden lépésünket vigyázzák, nem lehet szabadon csinálni
semmit. Ha sokan lennénk, sokkal jobb dolgunk lenne, ja és ha nem tombolna az
év háromnegyed részében ez a hőség.
Norman
érezte a telefonja rezgését, anyja dühös arca jelent meg a kijelzőn.
- Szia Viki!
- Az anyád
vagyok kisfiam és neked nem Viki. Gyere sürgősen haza és ne kószálj a
forróságban odakinn, még valami bajod lesz. Itthon egy örömteli hír vár.
- Mondd
most!
- Csak ha
hazaértél.
- Egy perc
és otthon is vagyok.
A kezén lévő
személyazonosítóval kinyitotta a bejárati ajtót, és ledobálta a cipőit.
Anyja széles
mosollyal várta. Tudta, hogy valami nagyon jó fog most elhangzani.
- Kirándulni
megyünk északra, az egész hétvégét ott töltjük. A cég ajándéka. Örülsz kisfiam?
-
Kirándulni? Utoljára apuval voltunk, de már alig emlékszem, kicsi voltam.
- Péntek
hajnalban repülünk.
Norman csak
ámult és bámult. Fákat látott és erdőket, ahogy szállt lefelé a gép. Csodálatos
öröm töltötte el, már most fájó érzés volt a hazautazás gondolata. Nem akarok
visszamenni – csak ez járt a fejében.
- Mi lenne
anya, ha itt maradnánk?
-
Visszatoloncolnak.
- Kár.
Tudod fiam
mostanában nagy a baj a világban. Milliók éhen, még többen szomjan halnak. A
határaink körül az éhezők tömegei táboroznak. Azt suttogják, hogy egyszer valahol
biztosan betörnek és beáramlik az éhezők tömege, és akkor elszabadul a pokol.
Káosz uralkodik el a rend felett, elfogy az élelem, a víz. Kitör a nyomor
háborúja, az emberek egymást fogják ölni egy pohár vízért.
- Ezt honnan
tudod?
- Ezt
valamikor, úgy száz évvel ezelőtt már megjósolta az ükanyám is. Azt hiszem,
most jött el az az idő.
- Mi lesz
velünk? Maradjunk itt.
- Ide is
eljön a háború. Sok az éhező, kevés az élhető hely. A háború sokáig fog
tartani, meg kell tanulnunk alkalmazkodni hozzá, de az életben maradáshoz
szerencse is kell. Most körülnézünk itt, és keresünk egy olyan helyet, ahova
majd megpróbálunk eljutni baj esetén. Vagy sikerül, vagy nem, mindenesetre mi
felkészülünk, és mindig indulásra készek leszünk. Senkinek ne beszélj erről,
már nagyfiú vagy, tudnod kell titkot tartani.
- Ilyen
dolgokról senki nem beszélt eddig, a gyerekek sem, a tanárok sem. Miért?
- Egyrészt,
mert gyerekek vagytok és a felnőttek nem akartak félelemben tartani benneteket,
másrészt nem is akarták ezt elhinni, bíztak az itteni biztonságos életben, és a
határvédelemben. Ezekben reménykedem én is, de tudom, hogy ez az állapot nem
tart az idők végezetéig. A felnőttek is tudják, mindenki készül rá.
- Ha
hazamegyünk, mi is felkészülünk?
- Én már rég
felkészültem, te észre sem vetted. A nagyiékkal is mindent megbeszéltem, együtt
indulunk majd. A betyárbútor össze van készítve, nekünk csak be kell ülni az
autóba, ha kitör a baj, és ha nem zárják le gyorsan az északi területek
határait hermetikusan, átjutunk, de az még nem jelenti azt, hogy meg is
menekültünk.
- Ez olyan
szörnyű anya. Ha sikerül élve megúsznunk a háborút, előbb-utóbb megöl bennünket
a hőség, mert a sivatag egyre terjed.
- Ez igaz,
de azért maradnak életben emberek, és az időjárás is változhat. Reménykedjünk,
valami majd csak lesz. Eleget beszéltünk, most inkább érezzük jól magunkat,
elmegyünk egy botanikus kertbe. Nem fogod megbánni a sétát.