A víz

Van annak már hatvan éve is, amikor büntetlenül ihattunk a Lajta vizéből. Gyerekként nyaranta a partja közelében lévő kukoricaföldünkön töltöttük az iskolai szünet egy jó részét, kapálással.  Zsíros kenyeret mindig vittünk, de vizet soha. Ott volt a Lajta, mely gyors folyásával kitűnő úszóleckét adott, és oltotta a szomjunkat. Nem emlékszem, hogy bármelyikünket utolért volna a hasmars, vagy egyéb betegség a vize miatt.  Már nagyobb lány lehettem, amikor a szomjúság rákényszerített a Duna vizére, igaz nem közvetlen belőle, hanem a parti kavicsba fúrt lyukon átfolyó vizéből ittunk többedmagammal. Ez sem betegített meg senkit. Ma, ha a Szigetközbe megyünk, mindig viszek vizet. Nem mernék egyik folyó vizéből sem inni.

A víz, mely a csapból folyik, olyan mintha kifogyhatatlan lenne, úgy vagyunk vele, mint a levegővel, korlátlannak hisszük. Bő vízzel takarítunk, főzünk, és nem aggaszt bennünket, hogy egyszer elfogyhat, nem vagyunk képesek ezt elhinni. Pedig ahol felüti a fejét a vízhiány, ott azt tragikusan élik meg az emberek.

Minden évben más jelmondat jegyében zajlanak a megemlékezések. Például „Küzdelem a vízhiánnyal”, vagy a „Víz, egészség, élet”. Az idei: „Vizet mindenkinek”. De az nem mindegy milyen vizet, mert a világ lakosságának jelentős része szennyezett vizet iszik, nincs más.

Ezt is embere válogatja, mert az indiaiak a Gangeszt szent és tiszta víznek tartják, pedig a világ legszennyezettebb folyója. Belefolyik abba minden szenny, félig égett holttestek úsznak lefelé a folyón, és az emberek belemossák szennyüket, testüket, és szent áhítattal meg is isszák. Nem tudjuk ki lett beteg, ki nem, de olyan sokan biztos nem, hogy betiltsák a Gangesz vizének ivását. A hinduk szemében a Gangesz testesíti meg a Gangát, a megtisztulás istennőjét. Ha a zarándokok isznak a vizéből, megszabadulnak a földi bűneiktől, de még az örökös újraszületés terhétől is. A hinduk lehet, hogy életben maradnak a szennyezett víz ellenére, de sok millió kisgyermek hal meg a világban csak azért, mert nincs iható víz a számukra.

2020 jelmondatának így kellene hangzania „Tiszta vizet mindenkinek” ! A baj csak az, hogy az akarat kevés lesz ehhez, tenni kéne érte, nem is keveset.

Ne nézz vissza!

Ne tekints kétkedőn a múltba. Ne rágódj a hajdan történésein.  Mit tettél volna másként, és mi lett volna, ha..., semmit érő töprengés. Fogadd el azt, ami volt, amivé lett, és a lelked megpihen. Fordítsd arcod a fénybe, gondjaidat hagyd magad mögött. A múlt dolgai megváltozhatatlanok, a jelenben érezzük a következményit, ám a jövő az, amire szüntelen figyelhetünk. A ma öröme fontos, a boldog percek, de a ma tetteiben ott lapul a jövő ígérete. Az élet gyorsan iramlik, sebes a sodrása. Csak menj az árral előre, ne nézz vissza...

Isteni terv

A kétlábú mindenható, azaz mi, a saját dicsőségünk vakító fényétől elkápráztatva, észre sem vettük, hogy alaposan eltévedtünk, az út, amin most járunk, az utolsó, a pokolba vezet.
Hát ez lesz a mi végzetünk, ugye. A teremtő valamikor ide rittyentett bennünket a Földre, gondolván jól elleszünk itt a többi lakóval, de mi, hipp-hopp eluraltuk, és kegyetlenül lelaktuk azt. Annyian lettünk, hogy a többi lakót az élőhelyéből kitúrtuk, sőt, felsőbbrendű lénynek képzelve magunkat, mi döntöttük el ki élhet, ki pusztulhat. Mindent fölzabáltunk, pocsékoltuk a vizet, és szétdobáltuk a szemetünket. Már odáig jutottunk a fene nagy eszünkkel, hogy Istennek képzelve magunkat, minden bajunkra gyógyszereket, mérgeket gyártottunk, a hatalmas profit inspiráló hatására, ettől azután jól elsatnyultunk, a töméntelen méregtől most pusztulunk, igaz a többi földlakó is velünk együtt, de még így is sokan vagyunk.

Péter aggódva figyelmezteti urát. 
- El kéne már pusztítani ezeket Uram! 
De az úr csak legyint. 
- Már nem kell, elpusztítják ezek önmagukat. Na, mibe fogadunk Péter fiam? 
- Azután mi lesz uram, ha minden élőlény kipusztul? 
- Már gondolkodom egy újabb, modernebb konstrukcióban, tanulva az előzőek hibáiból, ez már jobb lesz, nem adok nekik annyi észt, hogy képes legyenek ennyi marhaságra. Csak annyit kapnak, mint a többi állat, akkor talán nem  ártanak majd  semminek és senkinek.

Lehangoltan

Valaha, kisgyerekként rácsodálkoztam egy utcabeli öregasszonyra, aki mindennap délelőtt bement a faluba, ki tudja hova, és úgy dél körül jött hazafelé, vánszorogva. Dohogva le-leült a kerítések szélére megpihenni. Másnap ismét útnak indult. Nem értetettem, miért kel útra újra és újra, ha már nem bírja a lába? Néztem szegényt, mily gondozatlan, ezer ránc barázdája arcát, ruhája tele folttal. Gyerekszemmel rettenetesen csúnyának láttam. Még nem tudtam, hogy a jövőm csoszog előttem, azt hittem, hogy én nem öregszem meg ennyire, és nem leszek csúnya ráncos öregasszony.  Minden fiatal így hiszi, már tudom, de csak akkor tapasztalja meg önmagán az igazságot, ha meg is éri azt a kort. Mára már megtanított a jó, vagy rossz sorsom az öregség nyűgével élni, de nem sokat törődök vele. A hiúságom, elhagytam valamikor valahol, egy biztos, mára már nem is keresem sehol. Én is elindulok mindennap újra és újra, olykor dohogok, sőt néha magamban is beszélek, és hazafelé már csak vánszorgok. A kerítés szélén pihenve sűrűn eszembe jut a hajdani vénasszony.