A zongorista

A remény négysorosa

Elvesztelek, ujjaim között kiperegsz,

Tehetetlen vagyok, összeroskadok.

Ám ha reggel a nap új fényben ragyog,

Fejemet emelve ismét rád lelek

A film előzetes, amelyben benne van a huszadik század összes nyomorúsága, nem több mint, nyolc és fél perc, de egy évszázadot idéz fel, melyben leéltem az életem zömét. A borzalom évszázada, amelyben a kegyetlenség volt az úr, tele  háborúval, barbársággal, nyomorúsággal. Szerencsémre, én a háborúk után születtem, de egy olyan sötét világban, aminek szintén ebben a században szakadt vége, és erről az unokáimnak én is már csak mesélek. De ez század hozta meg a tv-t, a mobiltelefont, a globalizációt, a világbékét, igaz csak részben, az űrhajózást, az atombombát, a számítógépet és az emberek számára az elérhető tudást. Ez a század adta Hemingway-t, Einstein-t, Adyt, Bartókot, Hitlert, Sztálint, Lenint – sorolhatnám tovább. Ám ebben a században szakadt  ketté a világ is, az úgynevezett  fejlődő országokra, azaz szegény kisemmizettek országaira, és a gazdagok országaira, igen, a világ uraira. Az emberiség mit sem változott e közben, csak körülötte a világ. Milyen lesz a huszonegyedik század? Nem tudom. Egy biztos, már most nagyon sokan vagyunk a földön, és új háborúk fognak fellángolni, a vízért, az élelemért, az energiáért, a földért, az életért.

Az életem zömét több mint ötven évet a huszadik században éltem le. Gyermekként szerettem ezt a századot, mert annyi újat nyújtott a változásokra éhes ifjúságunknak. Hellyel-közzel ki is elégítette vágyainkat. Serdülőként csak előre figyeltem, modern szabad világról álmodoztam, és azt gondoltam, hogy a huszonegyedik században már meghódítjuk az univerzumot.  Ami részben teljesült is, de azért csak nem jött el az álmodott, robotok által nyújtott szuper modern, kényelmesen könnyen élhető, tökéletes új világ. Szerintem nem is fog eljönni soha, mert ilyen világ nincs, csak a mesékben. Nem tudom milyen lesz a huszonegyedik század, nagyon az elején járunk még. Most úgy tűnik, mintha visszafelé tekingetnénk, stagnálunk, gazdasági és morális válságban van az emberiség. Nagy változás előtt állunk, de vajon mit hoz nekünk ez. Remélem jót, de bármit is hoz, azt már az unokáimnak hozza.

Ha arra gondolok nagyszüleim nem is nagyon éltek egy jobb világban, akkor nincs okunk panaszra, nekik, akik a huszadik század legelején születettek, nem sok jutott a század másik felének robbanásszerűen terjedő technikai vívmányaiból, a békés öregség sem volt teljesen felhőtlen. 

Megéltek két háborút, közte a nagy gazdasági válságot, a mélyszegénységben élő paraszti sorsot. Soha ennyi ember nem pusztult el, mint ebben a században.  A második világháború földbe döngölte Európát.

Amikor a németek megszálltak bennünket, nagyapám tőlük rettegett, féltette a családját, amikor a szovjet felszabadítók jöttek, a félelem még nagyobb volt, és nem véletlen.  Raboltak, lányokat, asszonyokat becstelenítettek, és felégették a tanyákat, mert nem kaptak elég élelmet. Amit tudtak mentettek, de gyakorta egy élet munkája veszett oda. A szovjet kiskatona, de még a tiszt számára is a rendezett tanyasi porta, már gazdagságot jelentett, és máris rásütötték az ott élőkre, hogy burzsuj, az-az, kizsákmányoló. A karóra olyan érték volt számukra, hogy érte embert is öltek, igaz kevesebbért is, mert az embernek nagyon alacsony volt akkoriban az értéke.

Vége lett a nagy háborúnak, mi a vesztesek oldalán, megszállva, kezdtünk bele a békés életbe. Építettük a szocializmust, a jól bevált szovjet mintát koppintottuk, ez az agyat átformáló világ kísérte el az élete végéig. A beszolgáltatás, a kisemmizés, a látástól, vakulásig tartó munka, és a félelem, melytől most sem szabadultak, mert a kulákbélyeg egyenlő volt a sárba taposással.

A huszadik század elején is azt gondolhatták az emberek, amit mi most, és amit hozott nekik a jövő, abban nem volt köszönet. Háborúkat, nyomort, világégést, gazdasági válságot, szétszakított Európát, diktatúrákat, szép eszméket hirdető kommunizmust, mely úgy omlott össze, mint a kártyavár. Az embert a remény élteti, a remény segíti a túlélésben, naivul, de töretlenül hiszünk egy jobb jövőben, de a sok rosszal a hátunk mögött félek, hogy a jövő valósága nagyon elkeserítő lesz a számunkra.

Az öregségről...

Az idő

A földre hajolva látom

kezemen, az idő nyomát,

szemem hunyorog,

távolban szalad az ifjúság.

A gondtalan időkben, gyermekként, domboldalakról bukfenceztünk le a zöld fövenyen, pitypangot fújtunk a szélbe, lábunk a fogócskától soha nem fáradt, rúgtuk a port a forró nyarakon, babáztunk az árnyas fák alatt, és a langyos nyári zápor után mezítláb dagasztottuk a sarat. Nem gondoltunk az öregséggel, az idő múlása nem létezett. Észre sem vettük, úgy elrohant felettünk az idő. Elsuhantak a vakációs nyarak, a messzeség homályába vesztek az iskolaévek. Életünk dolgai, szereplői és helyszínei folyton-folyton változtak, végül elhagytuk gyermekruháinkat.

Biz a szilaj ifjúság is gyors lábakon járt, életünk legszebb évei úgy eliramlottak, mintha soha nem is lettek volna. Ha álmaimba visszajár, érzem a májusi orgona illatát, régi csókok ízét, az ifjúság lázas mámorát.

A megfontolt tevékeny felnőtt világ is mögöttünk már, a gondok sűrűje megugrasztotta az időt. Sűrű ködként borultak ránk a hétköznapok, csak néha bujtunk ki alóla, megpihenni, és közben felnőttek a gyerekeink.

Megérkeztünk életünk deléhez. Ki tudja mi vár? Az út vége közel. A múlt, a távolba veszett idő élénken él emlékeinkben és egyre sűrűbben viszi tekintetünket a messzeségbe, mosolygunk, hisz tudjuk, hogy a hosszú úton nem hagytunk el semmit, cipeljük az emlékezés édes terhét magunkkal.

Esti tűnődés...

„Az élet nem győzelem, a halál pedig nem jelent vereséget.”  – Tonya  Hurley

Láttam már sok ember életét a halál előtt, vagy megöregedve, vagy a betegség által legyőzve, és elmondhatom, hogy minden esetben a halál, mint a megváltó, mint az utolsó kenet feladója, úgy szerepelt.  Apám, kit a halál gyorsan vitt el, megöregedve, az élete végén elcsendesedett, befelé fordult, kis rádióját hallgatva, nem folyt bele a család mindennapjaiba, mint egy remete úgy élt, ki csak szemléli a körülötte zajló, hangos világot. A halállal már számolt, sőt várta, mert elérte az apja életkorát, azt a kort, amikor elszólította a teremtő. Én sem élek tovább – mondta szelíd beletörődéssel. Születése sem okozott hajdanában kirobbanó örömöt a szegény parasztcsaládnak, mert a hetedik gyerek születése, egy alföldi zsuppfedeles cseppnyi házban csak növelte a gondot, csak egy éhes szájjal lett több. Rosszkor született, gazdasági válság, háború, a kommunizmus, szegénység, sodorta az élet, mely nem volt soha győzelem a számára.

Nem sokkal a halála előtt megkérdeztem a nagybeteg anyósom –fáradt Mama?

- Fáradt vagyok, igen, ideje végleg megpihenni.

Ekkor rájöttem, hogy csak addig félünk a haláltól, amíg el nem jön annak az ideje. Többségünk az életét észrevétlenül éli, és nem hiszi, hogy ajándék, él és kész. Mindannyian a hétköznapok rabjai vagyunk, nincs katarzis, csak a napi feladatok kifogyhatatlan sora.

„Mindenki a hétköznapok rabja, mindaddig, míg ki nem zökkentik a megszokott világból.” – mondja a számkivetett a filmben, de legtöbbünknek úgy telik el az élete, hogy nem történik semmi benne, csak ami mindenkivel. Születik, felnő, dolgozik, megházasodik, felneveli jól rosszul a gyerekeit, kellően árt, az egészségének, végül megöregszik és meghal. Erről a szorgos méhek jutnak eszembe, akik gondolkodás nélkül teszik a dolgukat az utolsó leheletükig, semmi nem tántoríthatja el ettől őket. Ha nincs nagy öröm, hát a kicsit becsüljük.  Öregen örülünk, ha valaki figyel ránk, ha nem kényszerülünk elfekvőbe, ha nem dugnak be egy öregotthonba, ha nem válunk kiszolgáltatottá. Az élet valóban nem győzelem, csak feladat, feladatok végtelen sora, mert ha megszülettünk tennünk kell a dolgunk, szinte mindnyájunknak ugyanazt.

Lúdláb vaníliafagylalttal

A havas eső szinte csipkedte az arcomat, dideregve ugrottam be a Fő utcai kis cukrászdába, a kabátom lerázva besiettem a belső helyiségbe, és kutatón körülnézve megnyugodtam. Cili még nincs itt. Beültem a hátsó sarokba, ez volt a szokott helyünk. Mióta megismerkedtünk, minden délben itt találkozunk, röpke háromnegyedórára, mert egy ebédidőnyi idő jut csak mindkettőnknek a légyottra. Tervezgetünk, de nagyon nehéz találni egy közös dátumot, hát még egy közös órát, amikor mind a ketten elszabadulhatunk otthonról, titokban, hazudozva valamit. Most egy egész éjszakát szeretnénk összehozni, de nem sok remény van rá.  Kevesen ücsörögnek itt délben, ahogy körülnézek, rajtam kívül csak egy férfi ül az ablaknál, de az ajtót figyeli rendületlenül, biztosan vár valakire, lehet, hogy ő is titokban randizik. Na, már itt is pincérlány, és hozza a szokásos forró kávémat tejszínnel. Ma a süti helyett diós, vagy mákos kalácsot kérek, ha még maradt reggelről nekik.

Na, végre, megjött! Milyen csinos, kipirosította a hideg havas eső az arcát. Kihúzhatom magam, hogy ilyen csinos nő ül mellém, az ablaknál ülő férfi le sem veszi róla a szemét.  A fogasnál vetkőzik, nekem háttal, de így is jó, szeretem nézni, a szűk farmer kiemeli teste arányosságát, nőiességét. Lerázza nagy sálat, rádobja a kabátjára, aranyszőke haja ráomlik a pulóverére. De jó lenne, ha sikerülne az éjszakát megbeszélnünk. Mi a fenét nézi az a férfi? Talán ismeri?

Na, végre, jön. Milyen édesen tipeg a tűsarkú csizmácskáiban. Felugrok, hogy megcsókoljam, de Cilike leint, csalódottan ülök vissza a helyemre, és várom a magyarázatot, de a pincérnő már az asztalunknál áll, és vár.

- A szokásosat?

- Igen egy kávét, de ma kérek egy lúdlábat vanília fagyalalttal.

- Sajnálom, már nincs fagyi, hidegre fordult az idő.

- Tomi te kértél?

- Csak a kávét. Én kérnék diós, vagy mákos kalácsot és vizet.

- És a hölgy, a kávén kívül?

- Hát akkor csak a lúdlábat, vízzel.

A pincérnő kisiet a pulthoz, összesúgnak a pultos kisasszonnyal.

- Láttad? Itt a nő férje is, az ablaknál ül.

- Lebuktak. A nő úgy tesz, mintha észre sem vette volna férjét. Hogy ebből mi lesz?

- Nem csodálom, hogy megcsalja, az apja lehetne, olyan öreg. A másik pasi csinos és jóképű.

- Lehet, hogy az is nős. Őt nem ismerjük csak innen.

- Szó se róla, a nő ma nagyon csinos, fodrásznál volt, meg kozmetikusnál, és az a narancssárga pulcsi is jól kiemeli a melleit.

- Na, add már azt a kávét, egy diós kalácsot, egy lúdlábat két mentes vizet.

---------------

Intenem kellett volna a pincérlánynak. Na, mindegy, majd kint fizetek. Elmegyek, nem csinálok magamból bohócot, nem rendezek ingyen cirkuszt senkinek Biztosan meglátott, legalábbis a kabátomat megismerhette, de úgy csinál, mintha itt se lennék. Biztosan a szeretője, csak tettetik magukat, hogy munkatársak, és itt csak együtt sütiznek ebédidőben. Milyen kacéran nevetgél, és egészen kivirult. Ezt a kihívó pulcsit nem is láttam még rajta, és a frizurája is új. Öregíti a sok smink. Otthon, nélküle csinosabb. Ezt meg is mondom neki. Kíváncsi leszek, hogy mit mond a mai napról, de akkor kipakolok. Szedheti a holmiját, és mehet a szeretőjéhez. Na, vajon az mennyi ideig bírná vele? Vége lenne az egzotikus nyaralásoknak, a luxusnak, amit csak én nyújthatok neki. Szerelem! Az csak egy mulandó érzés, a jó egzisztencia, anyagi biztonság, luxus, ezek az értékek. Szerelmes a templom egere is lehet! Most látom a csizmája is új. Hát erről beszélek!

- Fizetek kisasszony!

---------------

- Na, végre! Elment!

- Ki ment el?

- Hát a férjem!

- Egek! Ezért hárítottad el az ölelést. Már értem.

- Igen, de ne hidd, hogy ezzel minden el van rendezve. Otthon jön a vallatás, a gyanúsítgatás, a lelki fröccs. Mert én egy hálátlan, önző dög vagyok, aki még egy gyereket sem volt képes szülni. Majd jön a fenyegetés, hogy úgy megyek el ebből a házból, ahogy ide jöttem, egy szál ruhában, egy ócska bőrönddel. Meg van még a bőrönd, nem dobtam ki, ordítja az arcomba majd. Én meg hajtogatom, hogy a féltékenység elvette az eszét, mert minden férfiban a riválist látja, pedig tegnap csak a munkatársammal kiugrottunk az ebédidőben egy kicsit sütizni. Meg fogok sértődni. Azt nem bírja, ha napokig nem szólok hozzá, attól megőrül. Elkezd majd könyörögni, és én megbocsátok neki, és újra szent lesz a béke.

- És az éjszakai randinkat, az egész éjszakait, mikor beszéljük meg?

- Hát az most nem aktuális drágám, ez után az eset után. Sajnos várnunk kell, hogy megnyugodjon, és ne leskelődjön folyton utánam.

- hú, mennünk kell, lejárt az ebédidőnk!

- Tényleg!